Bloomberg: Európa kormányozhatatlanná vált
A Bloomberg elemzése szerint Európa vezetői egyre kevésbé képesek kormányozni országaikat, és a kontinens számos államában állandósulni látszik a politikai bénultság. A szerzők úgy fogalmaznak: a brit miniszterelnök, Keir Starmer és a francia államfő, Emmanuel Macron vannak talán a leglátványosabb válságban, de Hágától Varsón, Berlinen és Madridon át egész Európa ugyanabban a hajóban evez: egyre több állam válik irányíthatatlanná.
A jelenség mögött az elemzés szerint több tényező áll: megterhelt költségvetések, lassú és nehézkes közigazgatás, széttöredezett parlamentek, a politikai szélsőségek megerősödése, valamint az utcára is kiömlő társadalmi feszültségek.
Franciaországban például a szakszervezetek általános sztrájkra készülnek a közkiadások csökkentése elleni tiltakozásul.
A politikai gyengeség mindennapos jelenséggé vált, és a helyzetet tovább súlyosbítja az amerikai elnök, Donald Trump példája, aki Washingtonban a kormányzati patthelyzetet sorozatos elnöki rendeletekkel próbálja feloldani.
Az európai kormányok ezzel szemben egyre inkább kénytelenek beismerni, hogy a káosz és a tehetetlenség tartós állapottá vált.
A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Németországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban a radikális jobboldali pártok előretörése várható a következő választásokon. A kötvénypiacok is reagáltak, és arra figyelmeztetnek, hogy a befektetők türelme sem végtelen.
A kormányzati bénultság pedig Európát külső sebezhetőséggel is fenyegeti: Oroszország, Kína vagy éppen Trump politikája kihasználhatja a kontinens gyengeségét. Giovanni Orsina, a római Luiss Egyetem politikatudományi tanszékének vezetője úgy nyilatkozott:
„Elég pesszimista vagyok. A világ megváltozott, és Európa egy olyan darab, amely már nem illik a képbe.”
A válság gyökerei közé tartozik a gyenge gazdasági növekedés és az abból fakadó elosztási viták. A bal- és jobboldal is bűnbakokat keres, és a gazdagokban vagy a migránsokban látják a problémák forrását. Az elöregedő társadalmak tovább növelik a költségvetési nyomást, és generációs ellentéteket szülnek.
Franciaországban a leglátványosabb a politikai instabilitás. Sebastien Lecornu két év alatt már az ötödik kormányfő, és csak akkor tudja megtartani hatalmát, ha komoly engedményeket tesz a baloldalnak a költségvetési vitákban. Emmanuel Macron elnöksége alig két év múlva lejár, a Nemzeti Tömörülés viszont már most úgy érzi, eljött az ő ideje.
Nagy-Britanniában Keir Starmer miniszterelnök helyzete hasonlóan nehéz. Bár tavaly nagy parlamenti többséggel nyert, mára összeomlott a tekintélye. A költségvetést rosszul fogadták, a pénzpiacok ingadoznak, kulcsemberei sorra mondtak le. A munkáspárti belharcok, az inflációval kapcsolatos, állandósult aggályok és a közéletet megrázó, minden idők legnagyobb londoni jobboldali tüntetése nyomán Nigel Farage Reform Pártja került a közvélemény-kutatások élére.
Németországban Friedrich Merz kancellárnak sikerült a védelmi kiadások növelését keresztülvinni, de csak az előző parlament mandátumának utolsó pillanatában. A nagykoalíció törékeny, az AfD pedig ma már az ország első számú ellenzéki pártja, és fej-fej mellett áll a CDU-val.
Spanyolországban Pedro Sanchez szocialista kormánya csak a katalán szeparatistákkal kötött, vitatott szövetség révén maradhatott hatalmon. Portugáliában három választásra is szükség volt az elmúlt években. Olaszországban Giorgia Meloni hatalma stabilabbnak tűnik, de erősen korlátozott a koalíciós partnerek, az óriási államadósság és a kétkamarás rendszer miatt.
Közép-Európában sem jobb a helyzet. Lengyelországban Donald Tusk második miniszterelnöki ciklusát megingatta, hogy a jobboldali jelölt nyerte meg az elnökválasztást, aki megakadályozhatja a költségvetési hiány csökkentését célzó törvényeket. Romániában tavaly egy marginális jelölt robbant be a politikába, akinek sikerét sokan orosz befolyással magyarázzák.
A Bloomberg cikke rámutat: bár az Európai Központi Banknak sikerült bizonyos fokú stabilitást elérnie, maga az Európai Unió lassú és konszenzusos döntéshozatali rendszere gyakran bénító tényező.
Az EU ugyan korábban a fejlődés motorja volt, de mára inkább a nemzeti mozgalmak céltáblájává vált, ahogy azt a brit kilépés is bizonyította.
A kontinens gyengesége új lehetőségeket ad Oroszországnak, amely dróntámadásokkal teszteli a NATO keleti szárnyát, valamint Kínának, amely kétoldalú szövetségekkel próbálja gyengíteni az uniós egységet. Trump politikája szintén jelzi, hogy az Egyesült Államok tranzakcionális partnerként tekint Európára: inkább erőforrásként, semmint szövetségesként.
A közelgő európai politikai csúcstalálkozó aligha oldja fel a feszültségeket. Bár a legnagyobb országokban még van idő a választásokig, a Bloomberg szerint a kontinens vezetői egyre inkább ceremoniális szereplőkre emlékeztetnek: hivatalban vannak, de tényleges kormányzati mozgásterük folyamatosan zsugorodik.
