A jég hátán (túl)élni és értéket átadni

– Ha azt mondom, hős és hősiesség, mi jut eszébe ezekről a szavakról?

– Nem a velem történtek, ha erre céloz. Egyszerűen reagáltam egy helyzetre.

– A jégkorong Szuperkupa-mérkőzésen a lelátón, a korlátra támaszkodó gyerekek alól kidőlt a korlát, odakapott, hogy mentse őket, és ezzel megakadályozta a nagyobb katasztrófát. Ön sérült meg, leszakadt a bicepsze, műtéten is átesett, kötés van az egész karján, alig tudja mozgatni a kezét, láthatóan fájdalmakkal küzd, és hosszú rehabilitáció vár önre. Bárhogy nézzük, nevezhetjük hőstettnek a cselekedetét.

– Ösztönösen cselekedtem, nem gondolom, hogy bármi hősiesség lett volna benne. Gyerekekkel foglalkozom, nevelem őket, ilyen esetben ha látom, hogy leesnének, odakapok és segítek. Egyébként az egész azért történt, mert pacsizni akartak a játékosokkal, örömükben lógtak a korláton, tartották a kezüket, mert az a pacsi nekik sokat jelent, csak a korlát nem bírta. Olvastam a történet hangzatos elmesélését, hogy szinte fél kézzel tartottam egy tucat gyereket; azért ez enyhe túlzás: inkább csak a korlátot próbáltam tartani, hogy ne essenek fejre.

– Annak árán, hogy esetleg ön sérül meg… A hősiesség olyan emberi tulajdonság, amely veszély esetén bátor és önfeláldozó viselkedést jelenti. Mit gondol erről?

– Őszintén megvallva, ha tudom, hogy rommá szakad a karom, és ilyen tortúrán megyek végig, lehet, hogy másként próbáltam volna elkapni azt a két gyereket, akik úgy tűntek, fejjel átesnek a korláton. Egy ilyen pillanatban azonban nem gondolkodik sokat az ember. Odalép. Cselekszik.

– Tiltakozik a hős jelző ellen, ugyanakkor nem először szerepel a neve mellett. Tagja volt a „szapporói hősöknek”, kapitányként vezette a csapatot a Japánban rendezett világbajnokságon, amelyen csodát tettek és hetven év után feljutottak az A csoportba.

– Őszintén mondom, nem érzem magam annak. A testvérem fogalmazta meg egyszer nagyon jól: talán azért állít ilyen élethelyzetek elé a Jóisten, mert úgyis elbírom. Nem tudom, mi lehet a valóság, mit bírok el, mit nem – ha úgy vesszük, nem bírtam el a terhet a Szuperkupán, hiszen „leszakadt a kezem”. Velem valahogy megtörténnek ezek a dolgok, nem tudom, mi lehet a hozadéka. Miért pont én? Miért nekem kellett ott állnom? Miért én léptem oda? Nem tudok választ adni, de nem szeretném túlmisztifikálni. Sem ezt a helyzetet, sem a „szapporói hősőket”, mert utóbbi címkét is úgy aggatták ránk, nem mi neveztük el magunkat. Nem is gondolnám, hogy bárki a csapatból hősnek gondolta volna magát vagy hőstettként gondolt volna a sikerre. Természetesen jó érzéssel töltött el. Az ember bármit tesz az életében, annak van egy hozadéka, nekünk a világbajnokság volt. Szerintem a sportolók – de akkor inkább magamról beszélek – nem gondolkodnak abban, hogy hőssé váljanak. Letesznek valamiféle teljesítményt az asztalra, és akkor a környezetük majd értékeli valamilyen módon őket. Nem az volt a célunk, hogy Szapporóban hőssé váljunk. Persze ha belegondolunk, érthető, hogy népmesei jelzővel illettek minket, ahonnan indultunk és ameddig jutottunk, mint a szegény ember legkisebb fia. Megtettük, amit lehetett, a környezetünk pedig döntött, és a hős jelzőt használta velünk kapcsolatban, mi meg viseljük.

– Soha nem gondolt arra, hogy szeretne az életében valami hatalmas cselekedetet végrehajtani és tényleg hőssé válni, maradandót alkotni, példát mutatni? Az élet állította különböző helyzetek elé, amikből a legtöbbet próbálta kihozni?

– Nagyon sok hibát követtem el az életemben; ha visszatekerhetném az időt, akkor biztos sok mindent másképp csinálnék. Olyanokat is tettem, amikre abszolút nem vagyok büszke, de ez az élet velejárója. A sors megtette, hogy nehéz helyzetek elé állított, már gyerekként. Hétévesen elveszítettem édesanyámat, a kétéves húgommal maradtunk ketten, apukám mérnökemberként szembesült azzal – velünk együtt –, mit jelent egy háztartás vezetése, és ez nem volt az erőssége. Nekem mindenbe bele kellett tanulnom: főzzél, mossál és vigyázz a kis testvéredre úgy, hogy ne egyen meg egy adag gombostűt. Akkoriban ezek a piros-sárga fejű, többszínű gombostűk voltak, nagyon tetszettek neki. Már csak azt láttam, beveszi a szájába, hiába szóltam rá, késő volt… Szóval sok élethelyzeten kergetett át a Jóisten, de mindig hálás leszek érte. Nekem ilyen az életem, lehetett volna könnyebb, működhetett volna másként, lehetett volna akár rosszabb is. Nem sok embernek adatik meg ennyi minden az életében, mint nekem. Azt gondolom, a gyerekkorom miatt később az élet kompenzált, és Istennek mindenért hálával tartozom.

– Ha a hősöktől elszakadunk: mit gondol a bajtársiasságról, lovagiasságról, azokról a szavakról, amelyeket ma már alig használunk, kiveszőben van a szótárunkból és az életünkből? A generációjukban még inkább jellemző volt, nem csak az életben, a sportban is. Fiatal férfiakkal foglalkozik itt az akadémián, neveli, tanítja őket, mit gondol, megvannak még a felsorolt értékek?

– Nagyon jó és érdekes megközelítés. Nem tudom, a bajtársiasság mennyire fedi le, de a valahova, valakihez tartozás érzése a csapatsportágakban fontos lenne, és az, hogy bármit megtennél a másikért. Nyilván nekem azért volt fontos, mert csonka családból jöttem, sokat jelentett. Emlékszem, amikor Pat Cortina szövetségi kapitány azt mondta nekünk: mi egy kis család vagyunk. Akkor persze jókat röhögtünk rajta, de összességében abszolút pozitív hozadéka volt, és utólag így is érzem. Szükséges lenne a fiataloknál és a csapatsportoknál ma is hasonlóra, de kiveszőben van. Óriási feladat ezeket az értékeket átadni, az egymásért küzdést, összetartást, bajtársiasságot. Próbálom belenevelni a fiatalabb generációkba, de úgy látom, egyre nehezebb. Az egoizmus felé haladunk, mindenki csak a saját egóját követve és a saját maga fejlődését nézve próbál esetleg valakikkel összeállni, sikeressé válni, nem pedig a csapatot akarják sikeressé tenni. És ez hatalmas differencia. Néha nem is értik, amit beszélek. Látom a folyamatokat, több mint egy évtizede már edző vagyok, fontos feladatunk, hogy formáljuk a fiatalok személyiségét, ez végigkísér a pályámon, az életemen. Egyre nehezebb.

– Kicsit visszautalok a család kifejezésre, a sydney-i olimpiai bajnok férfivízilabda-csapat is így definiálta magát. Évtizedekkel korábban nagyobb jelentősége volt az összetartásnak, adott annyi erőt a csapatnak, ami láthatóan, eredményekben is megmutatkozott? Vagy úgy is kérdezhetném: az eredményhez nagyobb részt a bajtársiasság, összetartás, a „sportcsalád” kellett?

– Ha visszagondolunk, azoknál a csapatoknál, amelyek tényleg eljutottak a csúcsig és nagy sikert értek el, volt valami különleges összetartó erő. Bár a szakmaiság is megvolt, nagyobb hozadéka lehetett ennek az erőnek, mint most. Azt kell hogy mondjam, amit tapasztalatból látok, hogy azok az edző kollégák, akikkel egy generációba tartozunk, együtt nőttünk fel szakmailag, lényegesen nagyobb tudást adhatnak tovább, mint amit mi anno kaphattunk. Akkoriban nem voltak hasonló lehetőségek a sportban, sem szakmai értelemben, sem a professzionális körülményeket tekintve, a jégkorongban pláne, mégis jöttek sikerek. Ezért azt gondolom, az összetartó erő fontosabb faktora volt az eredménynek. Nézzük meg a mostani csapatsportokat, akár a labdarúgást vagy az amerikai focit, ahol a „világ pénze” is rendelkezésre áll, gondoljunk bele, egy fiatal NFL-játékos, 19 éves újonc szerződése 11 millió dollárról szól, az őt támogató cipőmárkával meg 28 millió dollárért ír alá… Az anyuka annyit kért, legyen egy limit, legalább ne vehesse meg a legdrágább autót magának… Nyilván a jégkorongra itthon ez nem igaz, de a sport abba az irányba megy, hogy egy fiatal csak az egzisztenciát nézi, ami nem volna baj, de ez befolyásolja a gondolkodásukat, másképp fejlődnek, másképp cselekednek. Mi még lógtunk a buszon vagy „kölcsönkért” motoron hárman ülve, vízilabdás fürdőköpenyben mentünk a régi BS-be és drifteltünk a köveken… Nem mondom, hogy ez a követendő példa, de nekem az akkori csapattársaim, bajtársaim mai napig a barátaim. Másféle összetartó erő hajtott minket. A professzionális világ ma már másként működik, még mindig jelen van ez az erő, de átalakult. A mi feladatunk, hogy segítsük a játékosainkat, fiataljainkat normális emberré válni ebben a világban.

– Mennyire van ebből a szempontból nehéz helyzetben, megpróbálnak értékek alapján nevelni, a fejlődésükre figyelni, aztán jön egy klub milliós ajánlattal…? Meg lehet győzni azt a fiatalt, hogy a fejlődés érdekében maradjon, vagy másfajta szempontok vezérlik őket?

– Soha nem csak játékosokként tekintek a srácokra, a teljes embert nézem, érdekel a hátterük, a családi helyzetük. Talán ezért, de olyan kapcsolat alakul ki közöttünk, hogy megkérdeznek a nagyobb döntések előtt, még a komoly tapasztalattal bírók is. Néha menedzserként aktívan részt is veszek a megbeszélésen, segítem a játékost, ha megkér rá. Mindig komplexebben próbálom nézni az ilyen helyzeteket; nemcsak az a fontos, mi a jó nekem, az edzőnek és a klubnak, hanem a legfontosabb a játékos, mert a legjobbat akarjuk kihozni mindenből mindenki számára. Szerintem a siker mértéke nemcsak bajnoki címekben és kupákban mérhető, hanem abban is, milyen emberré válsz. Mert a történetük nemcsak a sportról szól, hanem az életről. Hiszen a jégkorongon kívül is van élet, és nemcsak a jégen kell helytállni, hanem más területeken is. Olyan embereket kell nevelnünk, akik nem serlegekben mérik a sikert, és mellette az élet első vizsgáján elbuknak, hanem akik képesek megállni a helyüket, amikor a jégről kikerülnek az életbe. Edzőként szerintem ezt szem előtt kell tartani. Komplexebben kell nézni egy játékost, mint hogy milyen eredményre képes.

– Több játékosuk eljutott a válogatotthoz és szerepelt a májusi, A csoportos világbajnokságon, ahol történelmi sikert értek el, és benn maradtak az elitben. Azért ad egyfajta visszaigazolást edzőként, hogy a jégen is sikerül elvezetni őket a csúcsig?

– Abszolút ez a cél, ezért vagyunk jégkorongedzők! Az elsődleges feladatunk profi, sikeres jégkorongozókat nevelni, akár magasabb ligába juttatni, válogatottig elkísérni. Mellette pedig az emberi fejlődést is kísérni. A kettőnek együtt kell működnie. Ezért mondom, a sport többről szól, teljesebb képként kell tekinteni. Természetesen büszke voltam rá, hogy válogatott játékosokat adunk. Magyar edzőként, magyar csapatnál dolgozva, akadémiát működtetve a legnemesebb cél a magyar jégkorong fejlesztése, hogy minél több gyereket juttassunk el a nemzeti csapatig és ott megállják a helyüket, ezáltal segítsük a magyar hoki fejlődését. Nálunk is van pár légiós, de inkább magyarok alkotják a csapatot, én ebben az útban hiszek.

– Ha visszatekintünk a pályafutására, magyar közegből, másfajta úton, eljutott a csúcsig. A mai napig válogatottsági rekorder, tagja a Magyar Jégkorong Hírességek Csarnokának. A magyar hoki egyik legnagyobb klasszisává vált. Talán furcsa kérdés, de a mostani csapatából a fiatalok kiegyeznének az életútjával?

– Biztosan nem, sőt! Bizonyos dolgokat nem is nagyon értenek vagy mosolyognak rajta. Amúgy nagyon sok tiszteletet kapok különben a játékosoktól, az egész magyar jégkorongközegtől. Persze sokaknak meg ellenszenves vagyok. Pont annyian szeretnek, mint utálnak. Játsszunk bárhol is az országban, a szurkolók „foglalkoznak” velem, így vagy úgy. Létezik köztünk egyfajta viszony, és valamivel elértem – legyen az negatívum vagy pozitívum –, hogy még mindig reagálnak rám. Bennem azért felmerült, egyre kevesebben vagyunk, elvesztek a hasonló karakterek. Kiket fogunk isteníteni vagy szidni? Van bennem egy űr. Mert nagyon szeretném, hogy legyenek ikonjaink.

– Legyenek hősök?

– Csak visszakanyarodtunk ide, de igen, akkor legyenek… A lényeg, hogy olyan karaktereket, személyiségeket lássunk, akik iránt nem közömbös a közönség, érzelmeket, reakciókat váltanak ki belőlük. A langyos közeg pont semmire nem jó. Erős karaktereket nevelni kihívás, de lehetséges. Sokat dolgoztam gyerekekkel az utánpótlásban, minden edzőnek kötelezővé tenném, hogy mielőtt felnőttekkel foglalkozik, húzzon le pár évet tinédzserek között, főleg a tizenhat éves korosztállyal. Ott biztos mindent megtanulsz és megtapasztalsz a szakmáról. Visszagondolva, még évekkel ezelőtt elmentünk egy magaslati edzőtáborba hetven gyerekkel, hárman felnőttek, a mostani szövetségi kapitány, Majoross Gergő, Martin Tibor és én. Amit ott végigtoltunk, azért most biztosan fellázadnának a mai szülők és számos jogvédő szervezet. Vittük még egy ökölvívó barátomat is, hetven gyerekkel megindultunk túrázni, fel a hegyre, láncban, nehezített menetben…

– Rambo-képző?

– Azért túlozni nem akarok, de ott meg kellett tanulnod küzdeni, betartani a szabályokat, helyre kellett tenni pár srácot, ha kilógott a sorból, mert melletted a háromszáz méteres szakadék, ott nincs kilengés. Kemény edzőtábor volt, mégis élvezték. De az ok, ami miatt elmeséltem, hogy azok az antiszociális, elhízott, problémás, nehezen kezelhető srácok ma példaértékű fiatalemberek, válogatott sportolók, és teljesen másként állnak az élethez, mint pár éve. Abból a közegből megcsinálták, a hozzáállásukkal, kitartásukkal – mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok. Hiszen ez a kulcsa az egész sportnak és nevelésnek.

– Kellett a „túlélőtábor”, a képletesen értve „kiképzés”? Nekik és talán önnek is?

– Meg kellett érteni, miről szól a csapat, hogy később meghatározó játékossá váljanak egy erős ligában, a válogatottban, megértsék, hogy többről szól az élsport, mint a kupákról. Ezért vagyok rendkívül hálás az életemért, amilyen utat bejártam, hogy megtanulhattam, továbbadhatom. A világ változik, és nekünk is változni kell vele, de az alapértékeket tudnunk kell átadni és közvetíteni. A siker többet jelent, mint kupák és serlegek, ezt meg kell tanulni. Bármilyen nehéz utat jártam is be, mégis azt hiszem, valójában Isten kegyeltje vagyok.