Boltabortusz

Históriások regélik, bizonyára Rákóczi fejedelem urunk is forgolódott ezen a gyepen, meg futkosott a kertek alján, no nem labdát, hanem labancot kergetve, meg a Lókos partján is járt nem lopni, de lovat itatni. Elsőre, az 1710-es romhányi csatában dicsőségesen el is tángálták kurucai a németet, de fordult a kocka, és gyalázatos vége lett a napnak. Veszteség, mert oda a szabadság, de az mekkora veszteség, amikor odavész egy egész bolt! Erre még a köröttünk rozsduló lankák is szomorúan bólintanak.

– Uram, hol van a közért? – szólít meg az egyik cukorkaárus a focipálya szélén, talán mert kinéz belőlem némi helyismeretet. Miután mondom neki, hogy az nincs, nagyot kurjant az övé mellé pultot ácsoló játékárusnak: – Atyaisten, te Jani! Ez csóró falunap lesz, ziher ráfizetünk, ezeknek még egy nyamvadt boltjuk sincsen.

– Ráadásul több mint tíz esztendeje – nyugtatja le Pacsa Szilvia polgármester asszony az Apcról ideautózott cukrost, ő csak tudja, eladóként még dolgozott is benne. – Egyszer aztán azt mondta a tulaj, annyira csökken a forgalom, hogy arra fizet rá, ha kinyit. Be is zárt.

– De miért, Szilvikém? – szól oda neki Szabó Marianna, aki meg 13 évig volt kiszolgáló ugyanott –, mert teljesen kicserélődött a lakosság. Addig volt kereslet meg forgalom, amíg többségben laktak itt a magyarok, akik már régen lefalcoltak innen, vagy meghaltak.

A 750 éves magyar faluban, Szátokon a 2001-es népszámlálás során még a lakosság 80 százaléka vallotta magát cigánynak, a legutóbbi 2022-esen, minő pálfordulás, viszont 92 százaléka magyarnak, noha húsz év alatt ötvenöten ha elköltöztek más településre. Most az 566 lelkes faluban a polgármester szerinti felállás a következő: a romák ötszázan, míg a nem romák, mintegy tíz család és öregek, hatvan-hetvenen lehetnek. Közülük 150-180 a kiskorú, többségük az egykor közismert László Imre énekes és bonviván később államosított kastélyában megnyitott hátrányosak intézetében lakik, mintegy harmincöten pedig naponta buszoznak más településekre, mert iskola, akár bölcsőde, óvoda, posta, kocsma és bolt, nincsen. Már csak a XV. században épült, a mindenszentek tiszteletére szentelt katolikus templom „üzemel”, de vasárnaponként jó, ha tizenöt-húszan veszik magukhoz oltáránál Krisztus testét, mert a roma istenfélő, de templomkerülő. Jellemző is, hogy amíg 2001-ben a lakosság 74 százaléka tartotta magát vallásosnak, megint minő pálfordulás, addig 2022-re 66 százalékuk vallástalanná lett.

Mostanában a még a rendszerváltással megindult gazdasági és egzisztenciális vidéki lejtmenet mintha erősen lassulna, hiszen aki dolgozik, az boldogul, tehát ismét mutatkozik kereslet, és Szátokon is szárba szökkent az igény: legyen ismét bolt, ne kelljen tejért, kenyérért Romhányba vagy Érsekvadkertre futkosni!

– A kérés célba talált, és négy éve az állam 51 millió forintot adott a Magyar Falu Program keretében, no nem nekünk, hanem a Megoldom Veled nevű szociális szövetkezetnek, annak az elnöke, a Gyertyánági Endre úr lelkesen ki is jött apró hivatalunkba, ígérni fűt-fát – emlékszik vissza a polgármester asszony, akire sietősen érkezik rászólni Szűcs Gábor alpolgármester, mert meghozták az ugrálóvárat, meg ideje átöltözni, közeleg a falunap ünnepi megnyitása, de a témát hallva mégis velünk marad. – Az elnök gyönyörű terveket mutatott boltról, trafikról, kávézóról meg parkolóról, hát vele lelkesedett az egész falu – néz ki szomorkásan a fociöltözőből átcsinosított alkalmi VIP-váró rácsos ablakán.

– Először megvettek az 51 millióból háromért egy lakatlan házat a kőkereszt mellett a Rákóczi utcában, és miközben elkezdték átalakítani, pozdorjából összeszögeltek mellé egy trafikot, ami fáskamrának is csúfos lenne, aztán két hónap múlva bezárták – időz a kronológia útvesztőiben Szűcs alpolgármester. – Aztán nagyon sokáig nem történt semmi, csak ment az összevissza hadoválás, végül az igazgató kinyögte, hogy a vállalkozó, akinek a munkát kiadta, húszmillióval eltűnt. Utána meg arra lettünk figyelmesek, hogy két bazi nagy kamion áll meg a porta előtt, és hórukklegények rossz ágyat, fotelt, polcot és rengeteg szemetet hordanak be zsákszámra az udvarba. Szilvike polgármester azonnal kihívta a rendőrséget és feljelentést tett, mire Gyertyánági helyett egy bizonyos Szeleczki Ferenc úr jelent meg nálunk, de az is csak hadoválni. A lényeg, hogy a mai napig semmi érdemleges nem történt, tudtommal csak annyi, hogy a húsz után a fennmaradó 31 millió is eltűnt.

Ezt Gyertyánági is megerősítette egy Facebook-nyilatkozatában, hogy miután a húszmilliót meglovasították, és ő is feljelentést tett a rétsági rendőrségen, a 31 millió sincs meg. Egyébként ő időközben lemondott az elnökségről, a többit már Szeleczki intézte. Erre meg Szeleczki jelentette ki azt, hogy ő nem vitt el semmit, szerinte az elnök nem szabályosan adta át a hivatalát, hiány is volt a kasszában. A nagy mesék végén polgármester asszony így összegez: eddig történt rendőrségi feljelentés, aztán megindult a NAV vizsgálata, sőt az államkincstár is ellenőrzésbe kezdett, de ettől a falu nem nyugodott meg, mert se vállalkozó, se bolt, se pénz.

Gyanútelten bújunk elő az ünnepi öltözőből, hogy nem találtuk ki a mocskos dolog nyitját, de a körénk érkező ünneplő falusiakkal azért tovább boncolgatjuk. Nem könnyű diskurzus, hiszen a hangszórókból felbőg a lakodalmas rock meg a Kis Grófo, miközben befut a rend őreinek nínós busza, nyomában török janicsárnak öltözött atyámfia kullog a színpad felé, noha Rákóczi fejedelem urunkhoz labanc dukálna, de olyan jelmezest nem tudtak felhajtani. Sebaj, fő a jókedv meg az illúzió.

Izmos fiatalember, akárha tűzifát aprítana, darabos mozdulatokkal tessékeli esővédő sátor alá a sörpadokat, közben lihegve odaböki:

– Közmunkás vagyok, nem szégyellem, kell az a 146 ezer forint havonta, négyéves a kisfiam. Ha én lépnék le, nem 50 millióval, csak ötezer forinttal, megnézhetném magamat! Nekem már van lakásom, asszonyom, gyerekem, ott vannak még a szüleim is, mind az enyéim. Cigány létemre most mehetnék a saját fizetésemből venni, ami kell, és akkor meg a nem cigányok ellopják a boltot. Hol élünk?

Az odamondó 24 esztendős Orsós Zoltán ráadásul Szátok szülötte, tán ezért sem tesz kivételt és állítja, a saját fajtájában meg minden második munkakerülő, lop és drogozik, ahol lehet, kerüli is őket, mert akár a paraszt, félti tőlük, amije van.

– Mert – bök felém – nekem már van valamim! Akik meg elvennék, azokat ne engedjük rá a falura. Nem messze innen, tudja, hol van Hugyag, na ott még több cigány lakik, mégis azt döntötték, hogy bűnöző tápszeres, munkakerülő nem mehet közéjük.

Hogy hogyan jutott el a pesti magasságos politika a szátoki völgybe, a bravúros mondatherceg Mikszáth ködpipáló lankái közé, ahol még a vándormadár is szívesen időz, észpróbáló kérdés. Erre Szilvia polgármester, akinek palócbékesség a pallosa, azt mondja, Orsós véleménye megfontolandó, és szólt a jegyző úrnak, nézzen csak utána annak az önazonossági rendeletnek, de csak óvatosan.

Hugyag azért más, mert a roma (92 százalék) többségű falut romák is vezetik, akik magasról tesznek például Magyar Péter kijelentésére, miszerint ha győznének, visszavonnák a törvényt. Arra még magasabbról tesznek, hogy a faluban most egyszerre van jelen a beköltözést szortírozó helyi döntés meg a rendeletet hivatalból ellenző ugyancsak cigány Tisza-sziget. Viszont Pacsa Szilvia, noha Szátok szülötte és szeretik is, ha elfordul, mégis szidják.

– Eztet a háborúskodást, úgy tudja meg, hogy a sajtó, az a média csinálja – mondja erre Berkiné Edit asszony –, mert nem azt írják meg, hogy mint régen, most is mindenkinek dolgozni kell, ha nem, elviszi a rendőr, helyette mentegetik, meg uszítják őket. Én dolgozok most is, takarítok, nevelem a gyerekem, pedig mellrákom volt, de kijöttem belőle. Ha nekik ezeket mesélem, kiröhögnek.

Az önkormányzatok többsége valóban tart a liberális szájtépő lapoktól, a TASZ- és Helsinki-féle alakulatoktól meg az olyan elszabadult megmondóemberektől, mint például Kalla Éva, a józsefvárosi cigány értelmiség jelese, akik abból is élnek, hogy a törvényt kirekesztőnek és rasszistának kiáltják. Jobban tudják Pestről, mint a szátokiak vagy a hugyagiak, hogy mi lenne jó nekik, hiszen Kalla ki is jelenti: „Ez cigányellenes törvény, és nem kérdés, hogy a cigányokra hegyezték ki.” Szerinte így csomagolják be a diszkriminációt, amiért százezres tüntetést kellene szervezni. Mert mi lenne – kérdi –, ha minden cigány összecsomagolna, és végleg elhagyná Magyarországot, mint Mózes Egyiptomot a 400 éves rabszolgaság után?

Ennél ostobább, egyben uszítóbb demagógiát ritkán olvasni, hiszen azzal, aki tanul, dolgozik, családot nevel és kerüli a bűnt, sem magyarnak, sem cigánynak nincsen baja. Csak azt rühellik (rühelljük) közösen, aki fehértől a feketéig a többség nyakán akar élni, és a gyerekét is úgy neveli.

A két falusi Bogdán gyerek, a 14 éves Levente meg a 17 esztendős Krisztofer unottan bóklásznak az árusok meg a színpad között a 16-os környékén. Kérdem tőlük, szívtak-e már füves cigit vagy szintetikus cuccot. – Egyiket sem – veti oda Krisztofer –, hiába árulják esténként a faluban. Újságolja, most végezte el Vácon a szakácsiskolát, először Rétságon áll munkába, de Pestben is gondolkodik.

– Lesz ugrálóvár? – húzza meg Krisztofer mezét a nyolcéves Búzás Martin gyerek, a terecskei iskola második osztályosa, akinek felnőtt méretű strandpapucsa külön életet él apró lábaitól. – Én szóltam a cukros bácsinak, vigyázzon, lopnak a cigányok – húzza ki magát a kis stréber.

– Tényleg idevakkantott nekem a roma purgyé – nevet rá Berki István, és pultra sorolja egymás mellé a drazsét, a kókuszos tekercset, a medvecukrot, végül a törökmézet. – Sovány mulatság elé nézünk. Ha tudom, hogy cigány falu, el sem jöttem volna, pedig én is az vagyok.

– Hallottam, mikor a drogról kérdezte azt a két fiút – néz rám 13 éves Bence fia, aki hétvégén együtt zötykölődik a szüleivel búcsúról búcsúra. – Nemcsak a romák drogoznak, az egyik osztálytársamat, aki paraszt, az iskolából vitték egyenesen az elvonóba. Nekem apukám leverné a derekam.

– Ezt teszi a kölykekkel a televízió meg az okostelefon – tromfol rá a nagypapakorú, még termetes Kálmán. – Tudod, testvér, mit ettünk az én gyerekkoromban? – hajol közel az arcomba. – Hát ürge- meg sündisznópörköltet kagylótésztával. Mikor melyiket sikerült befogni. Most meg némelyik cigány akkora házban lakik, mint a királyok. Nem tudom, mi lesz itt, jobb is, hogy nem élem meg.

– Én nem irigylem tőlük, sosem voltam életművész, naponta több mint 200 kilométert autózok, mert a százhalombattai finomítóban vagyok tisztító-karbantartó – összegzi röviden a cukros Berki –, de a máséhoz akkor sem nyúlok. Ezek kint ülnek tízesével az udvaron és isznak, szippantanak, ütik egymást, én meg az olajban caplatok. Ilyen, testvér, nekem se kellene szomszédnak, Isten őrizz.

Szátok, különösen Romhány mellett, ahol csempegyárat is építettek, szegény falu, mintha véletlenül pottyant volna ki a mindenható hóna alól a sekély Lókos partjára. Valamikor nem féllábú korcs kutyák futottak az útra, hanem libahadtestek, kendermagos kotkodaalakulatok, nyomukban kondáskürtre röfögött a csürhe, kolompolt a ringó tőgyű csorda, csilingelt a birkanyáj. Úgy felverték az utca porát, hogy kis időre még a nap is belehunyorgott.

Most egyformán süt mindenkire az őszi nyárban, és senki sem fut haza a felezővonalról jószágot etetni, árokpartot kaszálni, ólat ganézni. A faluvezetés szerint két éve például annyi pénzük se volt, hogy jutott volna 450 adag sült kolbászra mustárral, kenyérrel, üdítővel. Most telik, pedig összesen három nagyobb vállalkozó fizet tekintélyesebb iparűzési adót: egy 160 jószágos tehenész, aztán a százhektáros földműves meg a franciáknak akác szőlőkarót szállító fűrésztelepes. Szátokon két év alatt se jut annyi állami pénz cakli-pakli az egész falura, mint amennyit a boltra kapott az a szociális szövetkezet. Ráadásul legalább százan masszív munkanélküliek, ezért is egyre gyakoribb a rablás, a betörés, a drogozás. Az elhanyagolt, kifosztott porták között viszont akad olyan ház is, ahová egyszerre harmincan vannak bejelentkezve, és gyakran összeverik egymást. Az ilyen falutépázó szomorúságok pedig afelé böködik a közösséget, hogy nem ártana akár a bolt, úgy az önazonossági rendelet sem.

– Azért ne higgye azt, hogy felénk több rossz ember lakik, mint máshol, akár Pesten is – búcsúzik Szilvia polgármester már ünnepi ruhában; ha velünk végzett, jöhet a rivaldás megnyitó. – Szátokon sok derék, szorgalmas ember meg család él, az általánosítást sértésnek is vennénk. Ami meg a boltot illeti, jelentkezett a szomszéd faluból egy fiatalember, a Tomori Karcsi, hogy ő szívesen belevágna, ha adunk egy helyiséget. Hogyne adnánk, ez a fiú reménységünk új kovásza.

Vásári cukorkát ropogtatva hazafelé megállunk a kőkereszt mellett, ott, ahol benyithatnánk az új boltba, ha nem lovasítják meg a rávalót, mint zsivány a más pejkóját. Valamikor Aranka néni lakott az omladozó házacskában, először duhaj férjével, miután belefulladt a cefrébe, attól fogva egyedül. Lába nyomát városi meg irodai cifra kacat, mások bűzös szemete, közte egy búzakalászos Kisgazdapárt feliratú farost embléma lepi be derékig. Amit lehetett, már elloptak, csak egy hargitai medvesúlyú páncélszekrény fogott ki a falusi lomosokon.

Két soványocska, egykor bizonyára szelíd, Szűz Mária-arcú idős hölgy közeleg, ők is a focipályára tartanak kíváncsiskodni. Egyikük, Gizella asszony velünk kesereg a meg sem született szatócsbolton, a kerti enyészeten.

– Az elmúlás lassan lerendez mindent, a mi sírunk körül sem lesz majd kitaposva a föld.

Hazafelé az út mellett egy, a Horthy-érában felavatott emlékmű reliefjéről nagyságos Rákóczi fejedelem urunk tekint utánunk.