Vörösiszap 15 – Feltámadás a vörös halálból

Igazi vénasszonyok nyara. Ilyen időben kanyarodunk le a nyolcas főútról Devecserre. Ha korábban nem ismerte, a szomszédos Kolontárral együtt egy ország tanulta meg tizenöt évvel ezelőtt a Bakony nyugati lábánál, a Somló-hegy közelében fekvő kisváros nevét. Alighogy leülünk kávézni és elmerülni a hely hangulatában, megszólal a szépen felújított templom harangja.

Dél van. 2010. október 4-én is hasonlóan derűs őszi idő volt. Nem sokkal a harangszó után a szokásos hétfői teendőikbe merült emberek morajlásra lettek figyelmesek. A morajlásból egyre nagyobb zaj lett, aztán megjelent a vörös szörnyeteg. Bár sejtették, pontosan csak később tudták meg, hogy mi történt: a Magyar Alumínium Zrt. ajkai timföldgyárához tartozó iszaptároló X. kazettájának gátja nem sokkal a déli harangszó után átszakadt. A kiömlő csaknem egymillió köbméter vörösiszap és lúgos víz elegye elöntötte Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. Az életveszélyes, vörösiszappal szennyezett házakból 390 embert azonnal ki kellett menekíteni, és további 110 személy kitelepítéséről kellett haladéktalanul gondoskodni. Az áradatban tíz kolontári vesztette életét, összesen 120-an kerültek kórházba. Több százan veszítették el otthonukat, vagyonukat, megélhetésüket. A károsultak száma meghaladta a kilencszáz főt.

A fák az égig nőnek

Kívül ennek a pusztításnak már nyoma sincs, a lelkekbe viszont beleégett. Kocsiba szállunk, és egy-két perc alatt meg is érkezünk oda, ahol új élet sarjadt. Volt már fogalmunk róla, mi vár ott ránk. A világháló tele van az újjáépítésről, az új házakról, utcasorokról készült képekkel. De élőben egészen magával ragadó a látvány, mintha Torockón vagy a közeli Magyarpolány védett utcáján járnánk. Ott, ahol tizenöt éve még lucernás volt, most gyönyörű, egységes, de mégsem egyforma házak magasodnak. Mindegyiknek külön arca, egyénisége van. Egyiken nap- és holdszimbólum, a másikon életfa, és az utcanevek is árulkodóak: Attila király utca, Eszterházy utca. Most már a fű is zöldell, bokrok, sövények, szépen gondozott kertek övezik az épületeket, és ahogy telik az idő és a lelkek is megnyugszanak, a fák is lassan az égig nőnek. A rendezett, széles utcákat járva eszünkbe jut, hogy mi lenne, ha így nézne ki az egész vidéki Magyarország. Ha ilyen volna egy huszonegyedik századi magyar falu látképe. Ha a helyi építészeti hagyományokra építő, de modern komfortú házakban élnénk ahelyett, hogy a talmi divatjelenségeket követnénk, „mediterrán” és lapos tetős házakkal. Ha mernénk önazonosak lenni.

A devecseriek és kolontáriak házai tizenöt éve meghaltak az apokaliptikus vörös áradatban, ám a második Orbán-kormány példátlan módon vállalta a Mal Zrt. által okozott kár megtérítését. Felkarolta Turi Attila, Zsigmond László és társaik merész elképzelését, hogy a katasztrófa sújtotta emberek ne csak új házakat kapjanak, hanem lehetőséget a minőségibb életre, a hagyományos utcaképbe illeszkedő házakban. Annak idején 264 házat bontottak le a két faluban, és mintegy 120-at építettek fel. A tulajdonosok ugyanis választhattak: a házuk értékének megfelelően valahol máshol vesznek házat, kifizetik őket készpénzben, vagy új házat építenek nekik. Sokan választották utóbbit. Ez a lakónegyed azt példázza, hogy a halálból van feltámadás – ám az is igaz, hogy a sebek lassan gyógyulnak be.

Csontig ható emlék

A házaink meghaltak, mondja Soós Ferencné könnyeit törölgetve. Elővesz két fényképalbumot, és megmutatja az elpusztult épületeket. Szép házak valóban: az egyik vadonatúj, a másikat ízlésesen felújították.

– Itt akartunk megöregedni, szépen rendbe raktuk. De csak két hónapig volt ebben az állapotban, aztán jött az iszap – meséli.

Nem voltak otthon, dolgoztak, de az egyik fiuk otthon aludt az éjszakai műszak után. Testvére zörgetett be hozzá, hogy keljen fel, mert valami történt. Beugrott a kocsijába és elhajtott, ő volt az utolsó az utcából, aki még megúszta.

– A másik fiam, aki felkeltette, szaladt vissza hozzánk, de őt már elkapta az iszapár, csúnyán megsérült. A timföldgyárban dolgoztam, tudtam, hogy ez az anyag csontig mar – jegyzi meg.

Soós Ferencné szerint az egyszerű dolgozók sosem gondolták volna, hogy valaha baj történhet. Mutat pár képet, bibliai méretű pusztítás látható rajtuk: elhullt állatok, vörös kocsironcsok és a lúgtól kimart, sebes végtagok. Akár háborús tudósítás képei is lehetnének.

Soóséknak összetört a szívük, el akartak költözni a katasztrófa után, de aztán megtudták, hogy a Makovecz Imre-féle egyesülés tervezi az új házakat. Eldöntötték, hogy csak megnézik, mi várható, mert jókat hallottak a híres építészről. Amikor meglátták a terveket, köztük a mostani házukét, felkiáltottak: „Ez kell nekünk, ezt kerestük!”

Otthonukban példás rend honol, belakták és megszerették az évek során, dicsérik a beosztását és a nagy ablakait, hiszen mindenhová jut elég fény. Tornácuknak ráadásul különleges ékessége egy mementó: egy kora XIX. századi faragott Szűz Mária-szobor, díszes fakeretben. Csak ezt tudták megmenteni a régi otthonukból.

Minden odalett

Kovács Ottóné a devecseri virágboltban dolgozott, amikor átszakadt a gát. Jókedvvel ment aznap a munkába, mert elkészült az udvari kemencéjük, és már azon gondolkodott, hogy mit fognak sütni benne először; férje éppen az építési törmeléket vitte el a hulladéklerakóba. Akkor jött az iszap. Felhívták, hogy menjen haza, mert katasztrófa történt. Nem értette, miről beszélnek.

– Hazafutottam, és láttam, hogy jön a vörös ár, semmit sem tudtunk megmenteni a házunkból, az egy hónapos új kocsink is bennragadt az udvaron. Magunkat mentettük. Lúgos lett a lábam, találkoztunk útközben egy mentővel, a férjem odavitt, és lemostak infúzióval, majd elvittek az ajkai kórházba. Addigra már megtelt sebesültekkel – meséli.

Még ma is látszik a lábszárán a marás nyoma.

– Nekem csak lila foltjaim maradtak, de olyat is ismerek, akinek már többször átültették a bőrét, hiába volt rajta védőruha, mert sokat járt az iszapban – mondja.

A fájdalom és reménytelenség érzése egészen kiszolgáltatottá tette az embereket.

– A férjem föl akarta akasztani magát a katasztrófa után, két évig nem voltunk százasok. Gondolják el, nem maradt egyetlen váltás ruhánk sem! Csak azok a dobozok, amelyek a szekrény tetején voltak, tudják, a haszontalan holmik. Először én tartottam a férjemben a lelket, aztán elmentem dolgozni, hogy a munka elterelje a figyelmemet – emlékezik vissza a legnehezebb időszakra.

Azt viszont már mosollyal az arcán meséli, hogy miként kezdődött az újjáépítés.

– Február végén kezdték el rendezni a terepet, és július 8-án már átadták az első tíz házat, köztük a miénket. Patentra kitakarítva, azonnal beköltözhettünk. Augusztus elején pedig a többi házat is átadták. Azóta nagyon megszerettük, teleültettük a kertet virágokkal, fákkal, mára az otthonunkká vált.

Anyósmentés

Az emlékek ma is elevenen élnek.

– Zsuzsa, kiszakadt a gát, ömlik az iszap, menj anyut megmenteni! – ennyit hallottam, mert recsegett a telefon. Azonnal futottam, de nem tudtam, hogy mi vár rám. Már édesanyám házának ablakánál járt az ár, szóltam neki, hogy menjen fel a padlásra – eleveníti fel az emlékeket Horváthné Fatalin Zsuzsanna, akivel házuk csöndes teraszán ülünk le beszélgetni.

Férje az iskolában volt éppen, amikor látta, hogy valami ömlik a várkertben, ezért felvette a vegyvédelmi ruháját, amelyet vadászatokon szokott használni, ha tóba esik a vad. Felvette és rohant, hogy mentse az anyósát. Addigra már az utcát ellepte az iszap, ő maga háromháznyit haladt előre, a kerítésekbe kapaszkodva, de a negyediknél kilendült alóla a lába, majdnem elsüllyesztette a sodrás.

Fatalin Zsuzsanna édesanyja lakott az új házban, egészen pár évvel ezelőtti haláláig.

– Amikor megtörtént a katasztrófa, tudtam, hogy megmaradunk és kapunk majd segítséget – mondja Horváthné, aki úgy éli meg, hogy az érzelmi dolgokat leszámítva mindenük pontosan megtérült. – Édesanyám mindennap hálát adott az új házért, szépen beültettük, hátul gyümölcsösünk van. A halála után költöztünk ide – mondja a nyugdíjas pedagógus.

Arról is szívesen beszél, hogy a tervezés során milyen kellemesen meglepődtek az építészek nyitottságán és emberségén. Miután kiválasztották a típustervet, kaptak egy időpontot konzultációra. Azt hitték, hogy tíz perc alatt lezavarják: gyorsan bemutatják a tervet, ők meg rábólintanak, és ezzel kész is. Egészen más történt.

– Mi Turi Attilával találkoztunk, ő tervezte a házunkat. Az volt az első kérdése, változtassunk-e valamin – kezdi a történetet Fatalin Zsuzsanna.

Azt válaszolták, hogy még nincsenek otthon benne. Turi elgondolkodott, és rögtön munkához látott: „Úgy látom, hogy nyitott a teraszuk, nem kellene oda inkább egy fedett terasz?” Bólintottak, hogy igen, az jó lenne. „Akkor az lesz” – mondta az építész.

– Így mentünk szobáról szobára, a terven például két mellékhelyiség volt egymás közelében, és megkérdeztük, hogy lehetne-e az egyikből spájz? „Lehet!” – mondta Turi Attila, és már alakított is a terven. Türelmes, értelmes embernek ismertük meg, nem hivalkodott, az egyszerű embereket is emberszámba vette – mondja Fatalin Zsuzsanna, aki férjével, Horváth Csabával nagyon szeret itt lakni.

Sokkal csöndesebb, nyugalmasabb környék, mint a főutcához közeli régi otthonuk, és mindenhez közel vannak. Azok, akik nem járnak arra, néha azt mondják nekik, hogy a „gettóban” laknak.

– Ilyenkor mindig visszakérdezek: Miről beszélsz? Ember, itt két egyforma ház nincsen, és ráadásul milyen házak!

Az iszap rabjai

Kolontáron nem lakónegyed épült, hanem egy szép, hosszú utcán sorakoznak az új házak. Meglepően szépen karbantartottak – ismét olyan érzésünk támad, mintha egy alternatív Magyarországon sétálnánk. Megállunk, és egy gyönyörű, IHS felirattal díszített homlokzatú házba kopogunk be.

Lehmann Irén fogad bennünket.

– Sosem gondoltuk volna, hogy nekünk egyszer ilyen szép otthonunk lesz. Június 20-án kaptuk meg a kulcsot. Villámgyorsan elkészültek a házak. A régi otthonunkból egy kanalat sem tudtunk elhozni – idézi fel azt az időt.

Az idős asszony a teraszon azt is elmondja, hogy a férje lábát térdig kimarta a lúg, egy hónapig volt kórházban. Kolontáron tíz halálos áldozatot szedett a vörös áradat, az volt a szerencse, hogy mindez dél után nem sokkal történt. Az óvodások, iskolások nem voltak otthon, a felnőttek dolgoztak. Főként azok az idős emberek jártak pórul, akik ebéd után lepihentek.

– Két idős házaspár így halt meg, és egy testvérpár, utóbbiak a kisállataikat féltették, azokat hajkurászták az udvaron, amikor elkapta őket az iszaphullám. Devecseren találták meg a holttestüket. Szörnyű volt – mondja Lehmann Irén elcsukló hangon.

Férje számított a katasztrófára, mert 44 évig a timföldgyárban dolgozott, és tudta, hogy „mi folyik odabenn”. Időközben megérkezik a fia, András is, és elmeséli, hogy a tározó már korábban annyira megtelt, hogy amikor erősebben fújt a szél, úgy csapkodta az iszapot, hogy majdnem kiömlött. Ez tőlük is látszott.

Lehmann Irén és a férje hajszál híján odavesztek. Amikor elöntötte az iszap a házukat, először a fürdőszobába menekültek, de a lefolyókon feltört az iszap. Az idős férj valahogy felküzdötte a feleségét a kádra, majd a fürdőszoba ablakába, ő pedig belé kapaszkodott, és azért imádkoztak, hogy egyikük se csússzon bele a vörös folyadékba, mert akkor végük van.

– Ott ültem két óra hosszat a fürdőszobaablakban, hiába kiabáltam segítségért. Egy ruhát, egy kabátot sem tudtunk megmenteni – emlékezik.

Hozzáteszi, hogy nemrég elhunyt férje igen-igen megszerette a házat.

– Lehetőséget kaptunk egy jobb életre. Nagyon sokat segített a kormány, hiszen miénk lett a ház üresen, szépen kitakarítva, de kaptunk utalványokat is, hogy bútort és háztartási gépeket vásárolhassunk. Minket a Máltai Szeretetszolgálat segített, a mosógépünkön még mindig rajta van a matricájuk. Mindig hálával gondolunk rájuk, amikor meglátjuk – mondja végezetül az özvegy.

Vörösiszap 15 – „Soha, sehol a világon nem gondolkodott így senki, csak a magyar kormány”

Interjú a vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítés vezető építészeivel, Turi Attilával és Zsigmond Lászlóval.