Magyar történész leckéztette meg az ukrán nagykövetet

Fegyir Sándor, Ukrajna magyarországi nagykövete azt nyilatkozta egy hetilapnak, hogy Kárpátalján nincs semmiféle „kisebbségtiprás”, hiszen „ami most Ukrajnában történik, az a Lex Apponyi ukrán változata”, „ha valaki magyarnak tartja magát, az így is megmarad annak, ha meg nem, egyébként is beolvadna a többségi nemzetbe”. Az ukrán nagykövet egy olyan dualizmuskori törvényre hivatkozik, amelyből negatív propagandát csináltak a korban a nemzetiségi politikusok. Köő Artúr történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karának oktatója, a Magyarságkutató Intézet munkatársa, a Nagy-Románia a tantermekben – A román-magyar viszony a Lex Apponyi árnyékában Trianon előtt című monográfia szerzője nyilatkozott a Demokratának, és eloszlatta a tévképzeteket. Az első nagy csúsztatás az, hogy a magyar nyelvet az iskolákban kötelezővé tevő törvény „nem demokratikus”, ehhez képest, mint a történész mondta:

– Azt elfelejtik idézni, hogy a Lex Apponyi, amely a magyar nyelvet kötelezővé tette az iskolákban, egy tanítói bérrendezés és az ingyenes oktatás bevezetése mellett történik. A korabeli reakciókat nézve kiderül, hogy a román, a ruszin és a szlovák tanítók üdvözlik a törvényt. Ráadásul a törvény úgy fogalmaz, hogy a magyar nyelvet olyan mértékben kell oktatni, hogy a tanuló a négy elemi elvégzése után „írásban és szóban ki tudja fejezni magát magyarul”.

A Lex Apponyira való hivatkozás nem az ukrán nagykövet nyilatkozatával kezdődött. A kommunizmus idején a szocializmussal igazolták az oktatásügyi kisebbségi jogtiprásokat, ám 1990 után is sok olyan törvény született, melyek hátrányosan érintették a magyar kisebbségeket az utódállamokban, és mivel már nem lehetett a kommunizmusra hivatkozni, visszanyúltak az 1907-es Lex Apponyi törvényhez, melyet hírhedten kisebbségellenesnek és erőszakosan asszimilálónak írtak le – igaztalanul.

Gondoljunk bele, hogy 1879-ig nem volt kötelező a Magyar Királyságban a magyar nyelv oktatása, a korabeli Európában, de ma is elképzelhetetlen lenne demokratikus keretek között, hogy egy állam ne követelje meg az állam nyelvének oktatását. Köő Artúr szerint a másik vád az 1907-es törvény ellen az, hogy állam beleszólt a felekezeti iskolák életébe is, ám igazából az történt, hogy az állam akkor volt hajlandó kiegészíteni a felekezeti iskolákhoz tartozó tanítók bérét, hogyha e bérpótlékért cserében teljesítik a minimális elvárásait,

például az állam által előírt tankönyveket és didaktikai eszközöket használ – nem pedig magyar nyelvűvé változtatják az oktatást, mint sokan sejtetik a Lex Apponyi kapcsán.

Arról meg természetesen senki nem beszél, hogy a Lex Apponyi megjelenésének idején a Román Királyságban durván elnyomó és asszimilációra kényszerítő oktatási törvények voltak hatályban.

– A XIX. század fordulóján minden nyugati, közép- és kelet-európai országban volt asszimilációs szándék az oktatásban, a magyar törvény tehát nem kirívó a többiek mellett,

ám a Román Királyságé sokkal radikálisabban asszimilált, gondoljunk bele, hogy alig pár évtized alatt megszüntette a többségében bolgárok, törökök, tatárok és németek lakta Dobrudzsa tartomány etnikai sokszínűségét.

Ehhez képest olyan politikusok keltették a hangulatot a törvénytervezet ellen, akik perfektül tudtak magyarul. Hogyha totális elmagyarosítás és jogtiprás lett volna, akkor teljesen magyarrá kellett volna válniuk, az identitásukat a nyelv megtanulása nem befolyásolta, magyar asszimilációnak nem voltak valódi eredményei. Ráadásul a törvénynek van egy hatalmas kulturális hozadéka: radikálisan megnőtt az írni és olvasni tudók száma – mondja a történész.

A Lex Apponyi törvény félreértelmezése már az 1920-as években elkezdődött. Amikor Anghelescu román kultuszminisztert a Népszövetség számon kérte, hogy miért nem tartják be a kisebbségi jogokat, miért zárnak be erdélyi iskolákat, a szövetségnek küldött válaszában Anghelescu az Apponyi-féle törvényre hivatkozott, és tudatosan rosszul idézte fel a szövegét!

– 1990 táján ezeket az elferdített törvényszövegeket kezdték el felidézni a nyilvánosságban, ezekre hivatkozva indokolták, hogy miért kell románul tanítani a történelmet és földrajzot magyar tagozaton a hetedikes és nyolcadikos gyermekeknek. Ez a rossz beidegződés, pontatlanság és tudatlanság újra meg újra visszaköszön, mint ez esetben is – mondta a történész.

Ráadásul arról már senki sem beszél, hogy a Lex Apponyi 1907-től 1910-ig volt gyakorlatilag hatályos, amikor a Nemzeti Munkapárt a nemzetiségi országgyűlési képviselők folyamatos balhéi miatt újragondolta a törvényt, és változtatni próbált rajta, leültek egyeztetni a nemzetiségi képviselőkkel és az egyházi személyiségekkel is.

– Ez éppen azt bizonyítja, hogy

a párbeszédre már akkor is nyitott volt a magyar fél, sajnos ezt nem lehet elmondani a kárpátaljai magyarok helyzetére vonatkozóan, hiszen a kárpátaljai magyarság jogsérelme már több mint egy évtizede tart.

Arról is keveset beszélünk, hogy 1940-ben, Észak-Erdély visszatérése után a Horthy-korszak politikai garnitúrája úgy tervezte meg az észak-erdélyi oktatás struktúráját, hogy azon pedagógus, aki román többségű erdélyi térségben fog tanítani, annak tudnia kell a román nyelvet, különben nem végezhet eredményes munkát. Ennyit az örökké elnyomó magyarság álmítoszáról – mondta Köő Artúr.