A magyar kultúra nagykövete

– A Zeneakadémia fennállásának 150. évfordulója alkalmából Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter elsőként önnek adományozta a Magyar Kultúra Nagykövete címet. Milyen vállalásokkal jár ez?

– Nagyon megtisztelő számomra ez a cím, a nagyköveti szerep pedig már csak azért sem idegen tőlem, mert azok közé a művészek közé tartozom, akik sokat utaznak, sokat koncerteznek, és igyekeznek szerepet vállalni a magyar művészet nemzetközi elismertetésében. Minden külföldi koncertemre magyar repertoárral készülök, vagy valamilyen különleges, magyar vonatkozású darabbal. Nemrég Londonban, a Royal Philharmonic Orchestrával Eötvös Péter zongoraversenyét játszottuk, a következő hetekben a New York-i Carnegie Hallban és a Vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában lévő magyar kápolna évfordulója alkalmából adott hangversenyen Liszt Ferenc, Eötvös Péter és Dubrovay László műveit, valamint Cziffra György átiratait játszom majd, az immár nemzetközi színtérre lépett Cziffra Fesztivál pedig az egyik legnagyobb zongoraművészünkről kapta a nevét. Az idén 150 éves Zeneakadémiával kapcsolatban részt vállaltam az intézmény ünnepi programkínálatának népszerűsítésében, és igyekszem legjobb tudásommal segíteni, hogy a magyar zeneművészeti képzés még inkább bekerüljön a nemzetközi vérkeringésbe. Emellett azokban a kulturális kérdésekben, amelyekre van rálátásom, segítem a döntéshozókat a legjobb tudásom szerint.

– Vagyis ez egyfajta híd- és mediátori szerep?

– Én magam is hídszerepként tekintek rá, hiszek abban, hogy a kultúra területén egyetértés lesz. És bízom abban, hogy a kultúrát, a kulturális szerepvállalást senki sem keveri össze a politikával. A zenével elsősorban nem művészeket, hanem érző, gondolkodó embereket kell nevelnünk: az a fiatal, aki eggyé tud válni a zenével, el tud mélyülni egy kompozícióban, jobb döntéseket fog hozni az életében, megértőbb emberré válik. Nem önös érdekek mozgatják majd, hanem érteni fogja, hogy a világ összefogással, vagy ha úgy tetszik, csapatjátékkal vihető előre.

– Ezt a szerepet tölti be a hazai művészeti életben a Cziffra Fesztivál is. Mit jelent Cziffra György szellemisége, milyen értékeket foglal magában?

– A fiatal tehetségek támogatása kulcsfontosságú, és ebben Cziffra György is erősen hitt: alapítványt hozott létre a fiatal művészek segítésére. Fontos ugyanakkor a műfaji sokszínűség: Cziffra nyitott művész volt, hihetetlen gazdag repertoárral. Sajnos nem maradt fenn az utókor számára felvétel bárzongorista korszakából, ám a korabeli elbeszélések alapján játéka a legnagyobb dzsessz-zongoristáét, Oscar Petersonét idézte. Pályája későbbi szakaszában, a klasszikus zene területén pedig megkerülhetetlen művésszé, ikonná vált. Amikor Cziffra György művészetét ünnepeljük, a magyar zongoraiskolát, a magyar zeneművészet és kultúrát is ünnepeljük. Tíz évvel ezelőtt a jó szerencse vagy talán a sors állt mellém, mikor ezt a fesztivált tűzön-vízen át, óriási akaraterővel, a semmiből indítottam el. 2021-ben a fesztivál nemzetközi színtérre lépett – nem mi kerestük a nemzetközi együttműködési lehetőségeket, hanem külföldről kerestek meg bennünket azzal, hogy Cziffra György örökségét és a magyar zenekultúrát szeretnék a saját közönségüknek bemutatni. Cziffra ’56-ban disszidált, hatalmas karriert futott be a nemzetközi komolyzenei életben, ám erről a vasfüggöny innenső oldalán a magyar közönség nem tudott szinte semmit, így a fesztivál indulásakor célunk volt, hogy ezen változtassunk. Ma a franciaországi Cziffra Alapítvány mellett mi váltunk gyűjtőhelyévé a Cziffra szellemiségét képviselő művészeknek és annak a közönségnek is, akik ezt az élményt, ezt a művészeti értéket keresik.

– A zenei nyitottság hogyan jelenik meg a fesztivál ars poeticájában?

– Például úgy, hogy a klasszikus zenét nem bigott módon képviseljük. Nem hiszünk a zenei értelmezés kizárólagosságában. Az előadóban hiszünk, aki médium, ő olvassa a kottát, neki kell interpretálnia azt. Ha a hangok mögött nincs gondolat, érzelem, adni akarás, az puszta felolvasása a műnek, ám a művész csodát képes kihozni belőle. Cziffra György és a nagy előadóművészek ugyanazokat a hangokat játszották, csak éppen más hangulatban, más stílusban, más hangszínen, más mondanivalóval, mögöttes tartalommal. Ezt nagyon fontosnak tartom a fiatal generációban erősíteni, szeretném, ha ők is megértenék ennek fontosságát. Éppen ezért örülök, hogy a legnagyobb művészek vállalták el, hogy a fesztivál keretein belül ezt a tudást mesterkurzusokon átadják a következő generációnak. Igyekszünk szerteágazó módon teret adni a tehetségek kibontakozásának, hiszen sok fiatal művészt bénítanak meg a hétköznapokban felmerülő nehézségek, például a hangszervásárlás, egy külföldi út finanszírozásának költségei vagy az, hogy mint művész már készen áll, ám nincs koncertlehetősége. Öröm látni, hogy azok a fiatalok, akik pár éve még a fesztivál mesterkurzusain vettek részt, később díjakat nyertek, ma pedig neves koncerttermekben lépnek fel. Úgy érzem, a tehetséggondozó program a záloga annak, hogy a fesztivál ne csak a tizedik, hanem a századik évfordulóját is megünnepelhesse.

– A tehetséggondozás a Zeneakadémia-alapító Liszt Ferenc számára is fontos volt…

– Mi, magyar zongoraművészek Liszt Ferenc ükunokái vagyunk: a liszti irányt adjuk tovább, ami autentikusan jelenik meg Cziffra művészetében is. A Zeneakadémián Dráfi Kálmán zongoraművész volt a mesterem, aki tanár–diák kapcsolatban áll Cziffra Györggyel, így a játékomban, a gondolkodásmódomban is jelen van ez a művészgenerációkon át öröklött attitűd.

– A Cziffra Fesztiválon rég elfeledett műfajokat is felelevenítenek, mint például a bárzongorista-versenyt. Miért lehet érdekes ma ez a letűnt műfaj?

– A bárzongorázást olyan nagyságok művelték, mint Cziffra György, Horváth Jenő vagy Seres Rezső, különleges, az emberi léleknek kedves dalokat írtak. Nem szeretném, ha ezek feledésbe merülnének, főként a mesterséges intelligencia korában, amikor egyre értéktelenebb dalok születnek, érthetetlen szövegekkel, és olyan emberek csapnak fel szerzőnek, akik bevallottan nem tudnak kottát olvasni. És nem titkolt célunk, hogy a bárzene műfajára talán a szállodaipar vagy az éttermek vezetői is felfigyelnek, megértve, hogy az élőzenének a vendéglátásban jócskán van hozzáadott értéke. A bárzongorázás sava-borsát ráadásul az improvizáció adja. Az improvizációról elsősorban a dzsesszre asszociálunk, ám jóval régebbről, a klasszikus zenéből ered. Minden idők legnagyobb improvizatőre Johann Sebastian Bach volt, de említhetném Liszt Ferencet is, aki meghallgatta Verdi Rigolettóját az Operaházban, majd később egy fogadáson az opera témáira rögtönzött. Liszt Ferenc a Zeneakadémia indulásánál felvételi követelményként szabta meg az improvizációs készséget, ez ma sehol sem elvárás. A XX. században virágzó műfajoknak, a dzsessznek, a könnyűzenének a neves előadói magas szinten művelték az improvizációt, míg mi, komolyzenészek kissé lemaradtunk ezen a téren.

– Miért kopott ki a klasszikus zenéből az improvizáció?

– Bach saját maga játszotta el a műveit, ahogyan Liszt, Chopin, Bartók is. Az 1940-es, 1950-es években a lemezkiadás elterjedésével vált ketté az alkotó- és az előadóművész személye. A klasszikus zenei improvizáció ugyanakkor az adott mű egyfajta értelmezését is jelenti, nemcsak a hangok megváltoztatására vagy az alkotásra vonatkozik, hanem az újraértelmezésre is.

– A következő fontos esemény a Cziffra György születésének 104. évfordulója tiszteletére tartott ünnepi koncert lesz a Müpában. Mivel készülnek?

– A Hommage a Cziffra 104 című koncerten Miklósa Erika, José Cura és jómagam lépünk fel, komolyzenei zongoraművek, operaáriák mellett magyar és argentin népdalok, azoknak eredetije és improvizatív jellegű feldolgozásai, valamint filmslágerek, könnyűzenei dallamok illusztrálják majd kétszáz év muzsikáját. Ez a zenei sokszínűség valóban érték, ahogyan a műfajok együttműködése is. Sok ilyesfajta kollaborációra volt példa az elmúlt időszakban, a tavalyi fesztiválon Lackfi Jánossal közös koncertünkből – Saint-Saëns Állatok farsangja című művére János írt verseket – inspirálódott a következő Cziffra Fesztiválon debütáló műsorunk, amely költészet, zene, színház összefonódásából született. Lackfi János szerelmes verseit Törőcsik Franciska és a szerző olvassa majd fel, ehhez az olykor vidám és boldogító, olykor melankolikus és keserédes témához Liszt és Chopin érzelemgazdag műveit, valamint a ’30-as, ’40-es, ’50-es évek nagy filmslágereit társítjuk.

– Mert a különböző műfajú zene érzelmi hatásai összeadódnak?

– Abszolút így van. Bármilyen furcsa, erre kiváló analógiát ad a gasztronómia. Ha mindig ugyanazt a néhány ételt fogyasztjuk, az nagyon gyorsan unalmassá válik. Fontos új ízeket, szépen tálalt, minőségi alapanyagokból készült fogásokat is kipróbálni, hiszen az nemcsak a szervezetünkre, de a lelkiállapotunkra is hatással lehet: a kifinomult étel kiemel a hétköznapok egyhangúságából. Mindez tökéletesen igaz a kultúrafogyasztásra is. Visszatérve a november 5-i koncertre: Verdi és Donizetti áriája mellett érvényes lehet az értékesen feldolgozott könnyedebb muzsika, mint például a Meseautó című film zenéje is. A közönség így átérezheti, a zenének van egyfajta állandósága: szinte mindegy, melyik zseniális szerző tollából, melyik korszakban született, ha élvezhető és értékes.