Megmenteni, mielőtt végképp kihal

Czéher György kisgyerekkorában állatkerti szakkörbe járt, később a Magyar Biológiai Társaság tagja lett. Az amatőr természetbúvárságból sorsszerűen következett, hogy 2010-ben egy barátja intézőnek kérje fel romló állapotú, beteges panyolai szürkemarha-gulyája mellé. Aprólékos alapossága nyomán barátságos együttműködés alakult ki szakmai mentoraival: Gera Istvánnal, a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületének akkori tenyésztésvezetőjével és a fajtát az 1960-as években megmentő, két évvel ezelőtt elhunyt Bodó Imrével, az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési Tanszékének professzorával, akiktől rengeteget tanult.

– Az addig jelentős szürkemarha-állományt az 1950-es években politikai döntéssel egy orosz fajtával, a kosztromai marhával kötelezték keresztezni. A Hortobágyon azonban Bodó Imre és a neki segítő gulyások nagy kockázatot vállalva nem hajtották végre az utasítást, hanem elrejtették a nádasokban a vonalakat képviselő szürkemarha-bikákat, akárcsak a török időkben. Így maradt fenn ez az ősi fajta – idézi fel a közvélemény előtt jórészt ismeretlen közelmúltat Czéher György.

A szürke marha és más őshonos haszonállatfajtáink génvédelmi koordinációjával egy 2010-es vidékfejlesztési minisztériumi döntés az akkori Kisállattenyésztési Kutatóintézetet és Génmegőrzési Koordinációs Központot (KÁTKI) bízta meg. Az intézményben a különböző őshonos fajtákkal foglalkozó szakemberekből verbuvált tanácskozásokon fölismerték a feladatkör bővítésének szükségességét. A rendszeres közös gondolkodásból a Czéher György és Balog Péter kutyatenyésztő által alapított Porta Carpathica Egyesület kezdeményezésére konferencia lett 2011-ben Hagyományos haszonállataink az új évezredben címmel. A tanácskozás előadói átdolgozták és továbbfejlesztették őshonos haszonállatfajtáink génvédelmi rendszerét. Korszerű elemekkel bővítették a fajtatiszta állományok fenntartását célzó génbanki, génvédelmi és a jószágot hasznosító génmegőrzési feladatköröket.

Dr. Gáspárdy András, az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési és Genetikai Tanszékének vezetője javaslatára az elkönyvelt megőrzés, azaz az in libro conservatio, Czéher György ajánlására pedig a génmentés fogalmával tették teljesebbé a rendszert, mivel felismerték, hogy az őshonos haszonállataink megőrzésének eddigi gyakorlata nem veszi eléggé figyelembe a fajtásítások előtti viszonyokat.

– A magyarság és a velünk élő népek ősi, parlagi tartású és tenyésztésű állományainak mintegy kétharmada sohasem lett fajtásítva, bár kultúrtörténeti szerepük megkérdőjelezhetetlen, és a maguk idejében a legjobbak, világhírűek voltak. Ilyen a korabeli Európa legjobb versenylovának tartott Czindery ló, a legjobb kocsislónak számító székely kisló, a szalontai sertés, a baconszalonna névadója, a bakonyi és keveréke, a bagun sertés. De ilyen a németalföldi vándor templomi freskófestők munkáin áldozati bárányként szereplő sváb cikta juh, a vándorló cigánykaravánok cigány kutyája, a világ legritkább kopasz munkakutyatípusa, a sváb–magyar májzli is – sorolja a jórészt feledésbe merült állatfajtákat Czéher György.

Az eltűnt vagy kallódó őshonos, esetleg csak régen honosult, de mindenképpen hagyományos haszonállat-állományaink génmentésének alapegysége így a továbbiakban nem kizárólag a fajta lehet, hanem, ha ez kultúrtörténetileg vagy tenyésztési szempontból indokolt, akár egy-egy ősi állományra jellemző különleges tulajdonság génjét hordozó nem fajtásított állomány vagy esetleg egyetlen egyed is.

– Kiemelt célunk, hogy állami megbízással és fenntartással létrehozhassunk egy olyan, körülbelül tízfős génmentési munkacsoportot, amelynek főállású feladata lehetne az ősi állományok kultúrtörténetének kutatása, a még fennmaradt leszármazottaik hatékony nyomozó felkutatása, mentése vagy visszahonosítása, tangazdaságokban oktató népszerűsítése, valamint köztenyésztésbe való átvezetése a hosszabb távú fenntartásuk érdekében. A hungarikumtörvény fontos, mert egy olyan keret, amely segít leltárba venni és értékelni eleven örökségünket is, de sajnos még nem védelmi törvény, azaz nem foglalkozik a veszélyeztetett állományaink megmentésével és fenntartásával. Tehát elismeri az egyes fajták nemzeti vagy nemzetiségi értékét, de nem tartozik a hatáskörébe megőrzésüknek, védelmüknek az anyagi támogatása, állami biztosítása – mondja Czéher György, hozzátéve, a magyar állattenyésztési törvény gyenge pontja, hogy a hasonló nyugati jogszabályok mintájára készült, ezért a génbankként működő állományok intenzív, vagyis istállózó, takarmányozó, mondhatni, ipari jellegű tartását írja elő komoly laborháttérrel, miközben számos ősi haszonállatunk extenzív tartást és elbírálást igényel, hiszen adott tájegységen, adott tájgazdálkodási formában fejlődtek és hasznosultak, ez adja az értéküket.

Vagyis e ponton a tenyésztés szakmai fogásai mellett megjelenik a kultúrtörténet is, az egyes tájegységek földrajzi adottságaihoz alkalmazkodó gazdálkodásból fakadó sajátosságok, amelyeknek jelentős szerepük van az autentikus állományok közti különbségekben.

– Génmentési expedícióink során például egy alkalommal a Gyimesekben találtunk egy télire kifehéredő szőrzetű lovat. Ez a meglepő genetikai tulajdonság lehet jégkorszaki atavizmus, de lehet modern mutáció is. Ezt nem tudjuk eldönteni, de van a jelenségnek múltbéli írásos nyoma. Az Állatorvostudományi Egyetem Tenyésztés és Tejtermelés című lapjának egyik 1939-es cikke számol be arról, hogy egy úgynevezett remonda, vagyis katonai célból fenntartott ménes számára történő rekvirálás során egy hucul lovat azért nem vitt el a hadsereg, mert fehér volt – de csak télen. És mivel fehér színű lóra csak tisztek ülhettek, nem volt értelme ezeket lefoglalni. Lám, a kultúrkörnyezet ilyen módon is befolyásolja az egyes fajták sorsát – mutat rá Czéher György.

Ámde zavar van abban, hogy mit nevezünk, mit nevezhetünk fajtának. A modern állattenyésztés ugyanis például kutyaügyben csak a viktoriánus Angliában bevezetett törzskönyvezőmodell létjogosultságát ismeri el, noha addig is nagy gondossággal szelektáltak, tenyésztettek különböző kutyatípusokat, ezt igazolja, hogy jóval a fajtatiszta tenyésztés felfedezése előtt léteztek már agarász- és más egyesületek.

Ezért nehéz számos ősi haszonállatunk helyzete is, a mai felfogás ugyanis sokukat nem ismeri el önálló fajtaként.

– Sok régi haszonállat-állományunk létéről csak a Gáspárdy András által bevezetett elkönyvelt múlt, azaz az in libro conservatio, tehát a kultúrtörténet produktumaiból értesülünk: szobrok, festmények, irodalmi és levéltári említések, fényképek segítenek azonosítani, hogy egyes egyedek mely típust képviselnek, mely tájegységre jellemzők. Nagyságrendileg legalább száz ló-, nyúl-, galamb-, szarvasmarha-, sertés- és egyéb fajtánk van, amiről elfeledkeztünk. Az ismert lófajtáink mellett ott van például a dunai, a pinkafői, a Parti Imre által rekonstruált nagyszerű turáni ló, a székely ló. Új kutyafajta a sinka, de még 31 olyan egykori kutyatípust gyűjtöttem, amelyek egy része kihalt, egy része viszont rekonstruálható vagy visszahonosítható, például a kalibakutya, a kárpáti lajka, a baromfiőr eb, a fuvaroseb, a janicsárszelindek, az Esterhazy szelindek, a magyar melák, és még sorolhatnám – mondja Czéher György.

– Az egyébként kitűnő mangalica kiszorította az őshonos sertésfajtáinkat, például a zagorait, a rikés, a bakonyi, a túrmezei, a réti, az alföldi, a szalontai sertést, a siskát, a hegyit és sok mást. Van, amiből jelenleg még külföldön találni kis egyedszámú állományokat. Egyébként mangalicából is több változat van már, a szőke mangalica mellett ott a fecskehasú, a vörös mangalica, a szerémségi fekete mangalica, de egykor volt kisjenői fehér, szabadkai fehér és ordas is, és akkor a keverékekről nem beszélek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a XVII. század előtti sertéseink nehezen hizlalható, gyors járású, hosszú lábú, vadas jellegű állatok voltak, amelyeket hosszú úton is jól lehetett lábon hajtani messze földre. Többségüket makkoltatták, de vizes vidékeken, például a Bodrogközben vagy a Száva árterein jellemző volt, hogy sulymot vagy a gyékény gyöktörzsét ették.

Ugyancsak az in libro konzerváció segítségével értesülünk arról, hogy például a fehér szőréről ismert cikta juh nem volt mindig fehér, csakhogy a textilipar fejlődése, az igények változása megkívánta a fehér gyapjút, azt ugyanis akárhogy lehetett színezni, míg a barnából sohasem lett mondjuk sárga. Ezért aztán a fehér egyedeket szaporították. A technikai forradalom és a kultúrtörténet alakulása tehát a cikta állományainak genetikáját is befolyásolta, mutat rá az összefüggésekre Czéher György, hozzáfűzve: ezek a hagyományos haszonállatfajták megérdemlik, hogy megmentsük, visszahozzuk őket a köztenyésztésbe.

– Minden európai országnak önálló állattenyésztési törvénye van, vagy ha nincs, akkor is külön, saját jogszabály rendezi az őshonos fajták tenyésztését. Mi sajnos nem vagyunk elég határozottak ez ügyben, kitűzött célom egy ilyen külön jogszabálytervezet kidolgozása, ami az egyes szereplők, többek között az állam ide vágó feladatait is rögzíti.

Ma számos civil közösség szenvedélyből, szerelemből, elkötelezettségből, lokálpatriotizmusból foglalkozik egyes állatfajokkal, de nincs egy rendszerbe szervezett, laborháttérrel rendelkező munkacsoport, amiben együtt dolgozik a hatósági állatorvos, a nemzetközi jogász, a biológus, a néprajzos és így tovább, és komplex módon végig tudná vinni például a busa marha vagy a kárpáti borzderes visszahonosítását.

– Itt a kutató-, nyomozómunkától a behozatalkor szükséges szakszerű karanténozáson át a köztenyésztésbe kikerülés levezényléséig szerteágazó tevékenységekre van szükség, ezeket kellene intézményesítve összeszervezni és biztos anyagi forrással ellátni, összekapcsolva az egyetemi képzésekkel – részletezi elképzeléseit Czéher György.

Ha csak az évente a fiatal gazdák indulásának segítésére odaítélt 250 pályázati forrás tíz százalékát őshonos fajták visszahonosítására fordítanák, az tíz év alatt 250 próbálkozás lenne, és reális várakozás, hogy ebből 40-50 sikerrel járjon.

Itt is az egyre többet emlegetett interdiszciplinaritásra, magyarul tudományköziségre, az egyes tudomány- és szakterületek együttműködésére van szükség. Nem volna ez forradalmi újdonság, jegyzi meg Czéher György, hiszen a régi idők pásztorai, ha úgy tetszik, éppen ilyen interdiszciplináris szakemberek voltak, olyan tájgazdálkodók, akik teljes mesterséget űzve nemcsak tenyésztették az adott állatcsoportot, hanem gyógyították is a jószágot, tejét, húsát, szőrét, bőrét feldolgozták, kereskedtek a vásárokon, csontot, fát faragtak, a tájegységre rímelő pásztorzenét műveltek. Vagyis egyszerre voltak tenyésztők, állatorvosok, élelmiszer-készítők, szűcsök, közgazdászok, képzőművészek, zenészek és énekesek. És még azt is pontosan, tudományos igénnyel tudták, hogy az év mely szakában mely területen kell legeltetni a jószágot.

– Az általunk kidolgozott génmentési modell lényege, hogy az egyes tájegységeket újragazdagítva, minden vármegyében élő-skanzenszerű körülmények között folytatandó tenyésztéssel minél több őshonos haszonállattípusunkat visszahozzuk, a Porta Carpathica tangazdaság-hálózatban megmutatva a tenyésztési-tartási módszerek helyi jellegű sokféleségét. Ezt a kincset pontosan fel kell leltározni. Mayer Tamás, Gáspárdy András, Balog Péter, Gera István, Bogár Károly szakértő barátaimmal mi elkezdtük ezt a munkát, tervezünk belőle Pócz Dániel közreműködésével illusztrált könyvet is írni – összegzi végezetül a programot Czéher György.