William Blake szimbólumokban gazdag világa a Szépművészeti Múzeumban
Szent és profán látomások
Festő, költő és próféta, aki miközben hű maradt a Biblia világához, szimbólumokkal teli saját mitológiát épített fel. Életében nem ismerték el, ma ő Nagy-Britannia egyik leghíresebb romantikus művésze. William Blake képzőművészeti alkotásaival Magyarországon most először találkozhat a közönség a Szépművészeti Múzeum Menny és Pokol házassága című kiállításán, ahol Blake mellett olyan kortársai, mint J. M. W. Turner, John Hamilton Mortimer és Henry Fuseli is bemutatkoznak.
Az 1700-as évek második, az 1800-as évek első felében, Európa hatalmi átrendeződésének időszakában járunk. Csak rövid idő telt el azután, hogy Nagy-Britannia megnyerte a franciákkal szemben teljes gyarmati dominanciát eredményező hétéves háborút (1756–1763), máris megalázó vereséget szenvedett az amerikai függetlenségi háborúban, és a francia forradalom zűrzavara is jelentős hatással volt rá.
A társadalmi káoszt fokozták az ipari forradalom nyomán bekövetkezett gazdasági változások, amelyek komoly társadalmi feszültségeket szültek az emberekben. A gépesítést sokan egyfajta veszedelemként fogták fel, attól tartottak, hogy az iparosítás elveszi előlük a munkát, aminek következtében az egyén és a kreativitás háttérbe szorul. Nemcsak Nagy-Britanniában, de Európa más országaiban is úgy látták, hogy az emberiség új korszak küszöbén áll.
Erre a félelemmel teli légkörre, a folyamatosan mozgásban lévő világra a művészeknek is reagálniuk kellett. Amit tehát ma a romantika mozgalmának nevezünk, valójában nem volt más, mint az alkotók válasza koruk zűrzavarára, ami elől ők a nosztalgikus múltba, új fantáziavilágba és új mitológiába menekültek.
Angyalok és nyelvet öltő szörnyek
A képzőművészek között voltak, akik a fenséges bemutatására törekedtek, mások a természet erejét és veszélyeit kutatták, vagy éppen természetfeletti lényekkel, tündérekkel és szellemekkel népesítették be képeiket. William Blake pedig „nap mint nap a végtelennel társalkodott”, már kisgyermekkorától kezdve folyamatosan víziókat látott.
Visszaemlékezései szerint alig volt néhány éves, amikor egy sétája során megjelent előtte egy fa, „tele angyalokkal, fényes angyalszárnyakkal, melyek úgy ragyogtak az ágakon, mint a csillagok”. Ezek a jelenések élete végéig elkísérték, és nagyon fontos ihletforrásaivá váltak művészetének. Kortársai sokan elmeháborodottnak tartották, egy korabeli kritika egyenesen így vélekedett róla: „William Blake egy szerencsétlen őrült, akit csak azért nem zárnak be, mert egyébként ártalmatlan”. Voltak ugyanakkor követői is, köztük olyan fiatal művészek, mint Palmer, Frederick Tatham vagy George Richmond, akik művészi és szellemi példaképükként tekintettek rá.
Egy közeli barátja, a festőként és asztrológusként is dolgozó John Varley az idősödő művésszel kreatív kísérleteket is végzett, rábírta látomásai dokumentálására. A mintegy transzállapotba került Blake mondatait Varley leírta, majd ezekből a vázlatokból született meg később Blake egyik leghíresebb műve, az Egy bolha szelleme, melyről így emlékezett meg: „Ott jön! Kiöltött nyelvével mohón csapkod, kezében vérré váló serleg, testét arany és zöld pikkelyes bőr borítja.” A különleges festmény alapozásához állati enyvvel kevert temperát használt.
Urizen, a hamis teremtő
Blake maga is tisztában volt különcségével, amit egy 1803-ban keltezett leveléhez mellékelt verse is mutat: „Ó, miért születtem ennyire másnak? / Miért, hogy egyetlen rokont se lássak?” Jóllehet vízióit szülei sem fogadták el, művészi tehetségét ugyanakkor korán felismerték, és támogatták is kibontakozását. Rajzórákat fizettek neki, majd édesapja azt is elintézte, hogy tizenéves fia hét éven keresztül rézmetszőtanoncként dolgozhasson James Basire műhelyében. Miután a mestertől elsajátította a hagyományos rézmetszés technikáját, maga is rézmetszőnek állt, és gyakorlatilag élete végéig ez maradt megélhetési forrása.
Saját alkotásain jobbára este, éjjel dolgozott, miközben nyomdai technikáját is folyamatosan finomította. Legsajátosabb újítása a savmaratással létrehozott dombornyomás lett, amely lehetővé tette számára, hogy verseinek szövege és a hozzájuk készített illusztrációk egy lemezre kerüljenek. A nyomatokat kézzel festette ki, általában vízfestékkel vagy temperával, így minden példányuk egyedi, félig könyv, félig képzőművészeti alkotás volt. Ezeken az illusztrált lapokon már sorra jelentek meg nemcsak a Biblia, hanem egy általa felépített, bonyolult mitológiai világ alakjai is, akik az emberi létezés erőit és ellentmondásait testesítik meg. Ennek a személyes mitológiának egyik legfontosabb, központi alakja Urizen, egy szakállas, szigorú istenszerű alak, az értelem és a törvény archetípusa volt, aki az emberi szabadság és képzelet ellenségeként a hamis teremtéssel azonosítható.
Üzen a múlt
Urizen, ez a „gondoskodó”, ám hamis atya a Szépművészeti Múzeum Blake festői és grafikai műveiből összeállított és a londoni Tate gyűjteményéből válogatott kiállításának több képén is megjelenik. A Menny és Pokol házassága című prózaverset címként viselő tárlat egyik emblematikus alkotása a ritkán kölcsönzött Newton, melynek akár Urizennel is azonosítható, középponti figurája a reneszánsz mesterek, köztük Michelangelo meztelen férfialakjainak szépségét idézi.
– Blake az anglikán egyházból a XVII. században kivált, protestáns felekezethez tartozó disszenter családba született, ahol a bibliaolvasás hozzátartozott a mindennapokhoz. Mivel úgy gondolta, hogy a tudomány hatására az ember elfordul Istentől, így a felvilágosodás tanait elutasította, sőt azt vallotta, ha a tudományosság felől akarjuk meghatározni magunkat, az emberiség halálra van ítélve. Vallásossága és elkötelezett hitélete miatt inkább a középkori művészet felé fordult, elutasította kora nyomdatechnikáját, helyette a kézzel írott kódexek szolgáltak számára mintaként – mesél a jövőbe tekintő, ám eközben a múlthoz mégis nosztalgiával forduló Blake-ről Regős Csilla, a Szépművészeti Múzeum kiállításának magyar kurátora. – A tudományosság elutasítását a Newton című képén összegzi, ahol a tudós mintegy Urizen hasonmásaként jelenik meg, aki körzőjével „kiméri a világot”, miközben egyfajta megtévesztő valóságot testesít meg, hiszen a képzeletet és az érzelmet figyelmen kívül hagyva csupán a világ objektívan mérhető dolgaira összpontosít.
A múlt iránti nosztalgia jelenik meg azokon a képein is, amelyeken a brit vidéki tájat, gótikus templomromokat vagy Dante, Milton és Shakespeare történeteinek alakjait ábrázolja – Enitharmon öröm-éje; A halál háza; Sátán eredeti dicsőségében; Oberion, Titánia és Puck táncoló tündérekkel –, akik amellett, hogy a nemzeti büszkeséget táplálták, a művészek, így Blake számára is lehetővő tették, hogy rajtuk keresztül aktuális üzeneteket közvetítsenek a kortársaknak.
A több mint száz alkotást – köztük Blake olyan kortársainak, mint Henry Fuselinek, Benjamin Westnek, J. M. W. Turnernek és John Hamilton Mortimernek a munkáit – felvonultató, 2026. január 11-ig látogatható kiállítás átfogóan mutatja be azt a szimbólumokban gazdag blake-i világot, ahol a szent és a profán, a Biblia és a mitológia együtt, egymás mellett létezik.
