Páratlan páros

A szegedi papucsnak nincs párja – tartja a régi mondás, ám ennek az igazságnak a mélyén nem csupán a lábbeli míves kidolgozottsága rejlik, hanem a cipészmesterség száz évvel ezelőtti, ma már szokatlannak tűnő sajátossága is. Merthogy néhány generációval ezelőtt még nem készítettek ki külön a bal és a jobb lábra illő cipőt: minden lábbeli egy kaptafára készült, csak a harmincas években, a tömeggyártás elindulásával terjedt el a kétlábas cipők gyártása.

Sallay Tibor népi iparművész röszkei műhelyében mutat is egy régi, egylábas papucsot: a bőrtalpú, fekete-zöld pettyes darab éppen olyan, mint amit négyszáz évvel ezelőtt hordtak a szegedi lányok és asszonyok. A szegedi papucs elterjedése ugyanis a XVII. századra, a hódoltság idejére tehető, amikor is a magyar hölgyek török módra otthon papucsba bújtak, ám voltak annyira büszkék, hogy a lapos török formával ellentétben apró sarkat csináltassanak rá, mert így szebben mutatott járás közben. A szegedi papucsot sokáig csak a négy fal között hordták, ám a nagy szegedi árvíz utáni években, a XIX. század végére már utcai viseletté vált. Mindez összefüggött a városfejlesztéssel: a szegedi utcákat lekövezték, a papucsot viselő hölgyek lába nem ragadt többé a sárba, így tipegve-kopogva vonulhattak a város utcáin, a korabeli uraságok legnagyobb boldogságára. A bojtos papucs már a századelő és az azt követő évtizedek divatja volt: ezt a változatot főként a nagyvárosi hölgyek hordták szalonjaikban, otthoni öltözetük bohókás kiegészítőjeként.

Mint a nyári rét

Sallay Tibor cipészmester, papucskészítő népi iparművész egyike azoknak, akik még foglalkoznak ennek az évszázados mesterségnek a továbbéltetésével. Röszkei műhelyében feleségével, Zsuzsával közösen készítik a szebbnél szebb, autentikus, vagyis hagyományos technológiával, hagyományos anyagok felhasználásával – festett, puha kecskebőrből, francia bársonnyal – készülő lábbeliket.

Megnézünk néhányat a legszebbek közül, amelyek ha egy pillanatra is, de felidézik a tovatűnt nyarat: akad a pillangós pirostól a púder- és világoskékig, szalaggal díszített, pipacsos motívummal gazdagon díszített szépségektől a hollófekete alapon fekete hímzéssel, borvörös béléssel feldobott, újragondolt papucsig sokféle. Az Attalai Zita cipőtervezővel való együttműködésük egyik gyümölcse, a Reloaded kollekció hollófekete papucsai akár a legmodernebb estélyi ruhákhoz is illenek. De mindez éppúgy igaz a Sallay-féle hagyományos darabokra is: a modern, alkalmi megjelenésbe igazi csavart csempésznek e míves lábbelik. Nem csoda, ha a megrendelők Ausztráliából, Új-Zélandról és Európa legkülönbözőbb pontjáról keresik fel őket – egyébként jellemzően külföldre szakadt magyarok, akik sokszor magyar gyökereik vagy családi emlékek okán csináltatnak a felmenőik hagyatékából megmaradt népviseleteikhez kiegészítésként autentikus lábbelit. Ahogyan ezt legutóbb egy németországi hölgy kérte, szegedi nagymamája emlékére. De érkezett már vásárlójuk a Távol-Keletről is: a magyar mester keze munkájáért egyenesen Japánból utaztak Röszkére.

Örökség újratöltve

A papucsos műhelye olyan, mintha visszarepültünk volna néhány évszázadot az időben. A legkülönfélébb rendeltetésű szerszámok sokasága sorakozik a műhely falán: különböző méretű árak, szabászkések, vésők, szegecselők, kalapácsok, talpszélvágók és varrótűk tengerében dolgozik, színes fonalakkal, anyagokkal, kaptafákkal körülvéve – gépek nélkül, hiszen itt minden kézi munkával készül. Sallay Tibor esetében ráadásul beigazolódott az, amit a családi örökségről tartunk: a néhány generációval korábban élők tudása akár búvópatakként is feltörhet az ember életében, felülírva mindent, amit addig szakmájának gondolt. Igaz, Sallay Tibor sem esett éppen messze az atyai fától: édesapja úri szabó volt, ám dédszülei papucskészítők mesterek.

– A hatvanas években apám vasesztergályosnak adott, dolgoztam is egy ideig ebben a szakmában, ám a szabászat jobban érdekelt. Farmernadrágokat kezdtem varrni, kitanultam a szakmát és felcsaptam szabónak. Egy jugoszláviai utazás során, a nyolcvanas években vettem magamnak egy espadrillest, vagyis spárgatalpú, vászon felsőrésszel készült bebújós cipőt, amit nagyon szerettem, roppant kényelmes volt. Szabászfejjel azt gondoltam, azért ez a cipőkészítés nem lehet olyan nehéz, ilyet én is tudok csinálni. Készítettem is néhány espadrillest, amit az ismerőseim el is kapkodtak, így szép lassan bekerültem a cipészszakmába. A nyolcvanas évek derekán már bőrcipőket készítettem, volt egy műhelyem, ahol tizenöten dolgoztunk – meséli Sallay Tibor.

Aztán a kétezres évek elején a szegedi Papucsért Alapítvány kereste meg, volna-e kedve, indíttatása Rátkai Sándor papucskészítő mestertől ellesni e régi szakma fortélyait. Sallay Tibor örömmel ment, hiszen akkor már kézzel varrott, klasszikus vonalú férficipők kerültek ki a kezei alól, így nem állt távol tőle a hagyományos technológia alkalmazása. Az alapítvány Szeged belvárosában rendezett be egy múzeummal közös látványműhelyt, itt dolgozott egy ideig a mester, ám nem vált be ez a koncepció. Rátkai Sándor halála után ott is hagyta a látványműhelyt, és a röszkei családi ház mellett építette újra cipészműhelyét – itt dolgozik a mai napig.

Széttáncolhatatlanok

Ma valóban kevesen foglalkoznak ezzel a szakmával, és a Sallay Műhely a kevesek között az, amelyik a legközelebb áll az évszázados mesterség hagyományaihoz.

– A papucsaink bélése puha bőr, a szára, a talpa ugyancsak bőrből készül, míg a sarka fából – meséli Sallay Tibor. A papucs formája mellett a legszebb, leglátványosabb része a hímzése, a bársonyon kijelölt mintát hímzik ki az erre felkért hímzőasszonyok, ezt követően alakítják ki a már kidíszített bársonyból az úgynevezett papucsfejet. Egyébként nem mindegy, milyen motívum kerül a szegedi papucsra: a pipacs a környékbeli legkedveltebb motívum, és persze a szín is többletjelentést hordoz. A piros a menyecskék színe volt; mikor a lány férjhez ment, a piros papucsát már nem volt illendő hordania, az esküvőn pedig hófehér papucsban állt az oltár elé.

A szegedi népviselet elképzelhetetlen e nélkül a lábbeli nélkül, nem csoda, ha Sallay Tibor többször készít papucsot táncegyütteseknek is. Erre mostanság a Csoóri Sándor Program ad lehetőséget: a tánccsoportok a megítélt támogatásukat viseletvásárlásra is költhetik. Legyen magánszemély vagy táncos a megrendelő: mindenkinek egyedileg készítik a papucsot, hiszen a legtöbb embernek nincs az ipari méretezésnek pont megfelelő lába.

– Legutóbb a Magyar Állami Népi Együttesnek készült a délvidéki műsorukhoz két tucat szegedi papucs – mondja végezetül Sallay Tibor. Ezeknek, legyen szó akár táncos, alkalmi, vagy akár az esküvőn hordott fehér vagy bézs jegypapucsnak nevezett lábbeliről, hosszú az élettartamuk. Vagyis rájuk nem igaz a meséből ismert széttáncolt cipellők sorsa. Természetes alapanyaguknak köszönhetően jóval lassabban kopnak, és hosszú éveken, sőt, évtizedeken keresztül kiszolgálják a gazdájukat.