A kunszentmártoni Tüskevár

Az emlékház százéves épületében berendezett Tüskevár – Természet és művészet című tárlat az író művein, az egykor itt élt emberek mindennapi életén és szokásain, valamint a természet szépségét bemutató időszaki képzőművészeti kiállításokon keresztül állít emléket annak a két tanévnek, amikor az író Kunszentmártonban tanított a helyi Mezőgazdasági Szakiskola halászmesterképző tanfolyamán.

Bár Fekete István száműzetésnek tartotta az 1952 ősze és 1954 nyara közötti időszakot, a kunszentmártoni évek sorsfordítónak bizonyultak életművében. Itt alkotta meg a Kele és a Lutra című regényét, valamint a Csutak című elbeszélését, amely később a Bogáncs inspirációjául szolgált. De Kunszentmártonban kezdte el írni talán legjelentősebb művét, „kis-balatoni álmát”, az 1957-ben Tüskevár címen kiadott regényét is.

A Hármas-Körös partján a prózaművek mellett a halászmesterképzőben tartott óráinak anyagából összeállított Halászat című tankönyvét is befejezte. A tankönyv 1955-ös megjelenése azért is különösen fontos számára, mert ezt követően nyílhatott meg az út a publikálási tilalom alá vont író régebbi és aktuális regényeinek újrakiadása előtt. Ettől kezdve csak az írásnak élhetett.

Körös menti menedék

Dr. Barna Gábor kunszentmártoni születésű néprajzkutató tájékoztatása szerint Fekete István 1952 novemberében érkezett Kunszentmártonba, hogy elfoglalja a neki felajánlott előadó tanári állást. 1949 után ugyanis már nem kapott állandó munkát Budapesten, ahol uszálykísérőként és rágcsálóirtóként alkalmi munkákból próbálta eltartani családját.

Tiltólistára az 1939-ben kiadott Zsellérek című regénye miatt került, amelyben 1910 és 1935 között a magyar vidék életét, ezen belül a proletárdiktatúra, a bolsevizmus 1919-es rémtetteit mutatta be kíméletlen őszinteséggel. Miután a Horthy-rendszerben kitüntetett, majd 1945 után osztályidegennek minősített, gyakorló katolikus író elveszítette a Földművelésügyi Minisztériumban vállalt állását, a Magyar Írók Szövetségéből és a Kisfaludy Társaságból is kizárták, lendületes írói pályája megtört. 1955-ig csupán két katolikus hetilap, az Új Ember és a Vigilia fogadta írásait.

Bár Sánta Gábor irodalomtörténész, Fekete István életművének értő kutatója alaposan feldolgozta az író munkásságát, a művész kunszentmártoni éveinek egyes részletei mostanáig ismeretlenek voltak a szakemberek és a közvélemény előtt. Ezt a hiányt is igyekszik pótolni a szeptemberben megnyílt Körös-parti kiállítás anyaga, amely Barna Gábor gyűjtő-kutató munkája nyomán a társadalmi élettől visszahúzódó alkotó privát emberi kapcsolatait is bemutatja.

– Az egyszerű emberektől a diplomásokig mindenkivel megtalálta a közös hangot, de tanártársain kívül többnyire csak néhány emberrel érintkezett, köztük az iskola gondnokával, a helyi orvosokkal, egyházi személyekkel, ifjú horgászokkal és néhány Budapestről kitelepített családdal – sorolja az etnográfusprofesszor. – Ebbe a szűkebb körbe tartozott a most megnyílt emlékház szomszédságában, a Bercsényi utca 14. alatt élő Kiss Árpád és családja is. A Rákosi-rendszer által kíméletlenül meghurcolt és bebörtönzött édesapját korán elveszítő Kiss Árpád szinte atyjaként tekintett a nála két évtizeddel idősebb íróra, gyakran látta vendégül meghitt esti beszélgetésekre, és a kunszentmártoni években hűséges horgásztársa lett. Az író és a fiatalember úgy ismerkedett meg, hogy Fekete István rendszerint a szolgálati lakásával szemben lévő Kiss-pékségből vásárolta a kenyeret. A Kiss és a Fekete család az író 1970-ben bekövetkezett halálig tartó, mély barátságot kötött, de levelezésük az író elhunytát követően annak özvegyével sem szakadt meg végleg.

Az együtt töltött szeretetteljes idő felidézése Fekete István Kisséknek küldött leveleinek is visszatérő motívuma. Az egyik 1958-as írásban a következőképpen fogalmaz: „Sokat, nagyon sokat gondolok Magukra, akik széppé tették legalább az estéket, s volt egy hely, ahol a reménytelenségben jóságot, megértést és szeretetet kaptam.”

A már országosan ismert író rendszeresen küldött a családnak saját kézzel dedikált példányokat Budapesten megjelentetett műveiből, „emlékező szeretettel”. Ezeket a kiadványokat is megtekinthetik az emlékház látogatói egyéb kortörténeti dokumentumok, korabeli fotók és a már említett levelek, illetve a belőlük származó Fekete István-idézetek társaságában.

Barátainak írott levelei arról is tanúskodnak, hogy az egyébként láncdohányos, tüdő- és szívbeteg, egy vesével élő író számos egészségi problémával küzdött, de kimerült idegeire is gyakran panaszkodott. 1954-ben leszázalékoltatását is kezdeményezte, 54 éves korától már rokkantnyugdíjasként élt.

Bár ő maga soha nem erősítette meg, fia, ifj. Fekete István biztosan állította, hogy apja folyamatosan romló egészségi állapotában kulcsszerepet játszott, hogy a kommunista hatalomátvételt követően súlyosan bántalmazták, megkínozták az Andrássy út 60-ban, a napjaink Terror Háza Múzeumának otthont adó egykori ÁVH-székházban.

Hogy pontosan mi történt, ma már nehezen rekonstruálható, az azonban kétségtelen, hogy az önkényuralmi rendszer nem csak az író életét nyomorította meg, gyermekei sorsát sem kímélte.

Apácává lett néhai Edith lánya a szerzetesrendek 1949-es feloszlatását követően Ausztriába emigrált. Fia az ’56-os Széna téri harcokban vállalt szerepe miatt menekült el Magyarországról az Atlanti-óceánon túlra, jelenleg is az USA-ban él.

Cselekvő kötődés

A Kiss család egykori otthona melletti házat, a Bercsényi utca 12. alatt álló ingatlant – ahol egyébként az író soha nem lakott – Mártonfi Benke Márta helyi festőművész ajánlotta fel az emlékház céljára. A művészeti újságíró arról mesél, hogy kunszentmártoni kisdiákként és az író rajongójaként számos Fekete-regényt elolvasott, de az általános és a helyi középiskolában sem tanultak a művész és a város 50-es évekbeli személyes kapcsolatáról.

– Néhány kivételtől eltekintve valószínűleg a település lakói sem tudták, hogy a visszafogottan élő művész néhány évtizeddel korábban a város lakója volt. Jellemző kissé emberkerülő, rejtőzködő hozzáállására, hogy az egyik, 1955-ben Kisséknek írott levelében arra kérte a baráti családot, hogy az írást tekintsék bizalmasnak és „tartsák maguk között”, mert: „Én K-mártonban az akarok maradni, aki voltam: szerény tanár és semmi más…” Voltaképpen jómagam is véletlenül, már a rendszerváltást követően bukkantam az író egykori kunszentmártoni jelenlétének nyomára, amikor a Szentesi úton biciklizve a hajdani gazdasági iskola falán felfigyeltem az emléktáblára, amelyet a helyi városvédők állítottak fel 1989-ben. Máig emlékszem a döbbenetként ható pillanatra, amikortól fogva a már addig is szoros kötődésem még személyesebbé vált a szülővárosom iránt.

Mártonfi Benke Márta hangsúlyozza, hogy mindig is foglalkoztatta őt egy néprajzi-művészeti kiállítóhely létrehozásának gondolata, már csak ezért sem állt tőle távol az idea, hogy Bercsényi utcai ingatlanát a város javára fordítsa. Végül a Barna Gábor által vezetett „Köttön Vezér” Honismereti, Hagyományőrző és Városvédő Egyesület tagjaival együtt határozták el, hogy a hajdan volt parasztházban rendezik be a kunszentmártoni Tüskevárat.

Lokálpatrióták a városért

A Kunszentmártonból elszármazott, majd a Hármas-Körös partjára visszatelepült helyi értelmiségiek, Mártonfi Benke Márta és Barna Gábor vérbeli lokálpatrióták, akik évtizedek óta szívügyüknek tekintik a város kulturális életének felpezsdítését, de amint fogalmaznak, küldetésüknek a lakosság bizonyos fokú érdektelensége miatt nem könnyű megfelelni. Mindez részben a város történelmi múltjában gyökerezik.

– A második világháború és a kommunista hatalomátvétel után a település vezető családjait a társadalom peremére szorították, a hagyományos elit szerepét átvették a szakképzetlen, de párthű káderek – magyarázza Barna Gábor. – Az 1948-ban kezdődött államosítások és kollektivizálás mélyen érintették a település életét. Az erőszakos téeszesítéssel, a gazdák kulákká nyilvánításával, földjeik elvételével, tagosításával szétverték a hagyományos paraszti társadalmat. Az egyéni és közösségi szabadságjogokat korlátozták, miközben durva egyház- és vallásellenes fellépéssel zaklatták a hívőket. A politikai tisztogatások uralta félelem légkörében élő emberek bezárkóztak, visszahúzódtak a közélettől. A megélhetési nehézségek miatt sokan más településre költöztek. Ebbe a meghurcolt, elhanyagolt infrastruktúrájú, falusias társadalomba érkezett 1952-ben a már korábban indexre került Fekete István is…

A professzor szerint a történelmi múlt e súlyos öröksége ma is érezhető a városban, ahol a lakosság lélekszáma az 50-es évekhez viszonyítva mintegy 13 ezerről nagyságrendileg a felére, hétezer főre apadt, ráadásul a népesség összetétele is jórészt kicserélődött.

– Manapság egy 20-50 fős összetartó, jellemzően pedagógusokból álló „kemény mag” kivételével elődeink múltján és a kortárs kultúrán keresztül is nehéz megszólítani az embereket, ennek ellenére továbbra is erősen él bennem a kíváncsiság helyi büszkeségeink, értékeik iránt, ezért is tartom fontosnak a közösségért való szüntelen tenni akarást és példamutatást – hangsúlyozza az emlékház tulajdonosa.

Nem kétséges, hogy a festőművész és az etnográfus a jövőben is elkötelezetten folytatják eddigi munkájukat, amelynek keretében Barna Gábor, a város díszpolgára kitartóan kutatja a település krónikáját, a vallás, ezen belül a zsidóság történetét, a kuláklistázások időszakát, a fővárosból idetelepített polgárcsaládok megrázó sorsát és Kunszentmárton ’56-os szerepvállalását. A város nevét is felvevő Mártonfi Benke Márta pedig két évtizeden át képzőművészeti alkotótábor létrehozásával próbálta szélesíteni a helyeik világlátását és élénkíteni a helyi kulturális életet.

Már meglévő feladataik mellett mindketten missziójuknak tartják azt is, hogy az általuk nagyra becsült Fekete István életművét népszerűsítsék. Annak az írónak a munkásságát, aki a falusi élet avatott ismerőjeként fölöttébb méltányolta a vidéki ember teljesítményét, illetve hagyományait, és akinek műveit áthatja a természet iránti rajongás és szeretet. Az 1953-ban Kunszentmártonban papírra vetett Nádas című versének minden sora ezt a lelkesedést sugározza: „Álmod ha őrzi millió nádszál, / És tartja feletted az eget, / Neked adja a csillagos békét, / És megcsókolja a szívedet.”