Magyargyilkos kánból csinált hőst a magyar film?

Mottó:

„Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk”

Kölcsey Ferenc: Himnusz

Nehéz szavakat találni az 1242 – A Nyugat kapujában című új magyar történelmi film láttán – úgy értem, hogy nehéz nyomdafestéket tűrő szavakat találni. Higgadtan bírálva azt mondhatom, hogy

egy gyalázatos és vérlázító filmalkotás, botrányfilm, és több sebből vérzik, mint ahány mongol nyílvesszőt kilőnek benne.

A film története röviden az volna, hogy amikor „a Magyar Királyság hadseregét megsemmisítik a mongol erők a muhi csatában, már csak az esztergomi vár áll a mongolok útjában Európa felé. Batu kán, Dzsingisz kán unokája a seregeivel Esztergom falai alá érkeznek. A vár védelmezői, akit Özséb, az esztergomi kanonok és a spanyol zsoldos, Simon kapitány vezet, felkészülnek az utolsó csatára. Az események váratlan szövevénye – a pápai legátus, Cesareani bíboros érkezése, és a mongol holdújévi ünnep – kis reménysugárt jelent a várvédőknek.”

Tehát látszólag van története, de a valóságban nincsen, a jelenetek nem igazolják vissza. E film forgatókönyve és szerkezete ugyanis olyannyira széteső, mintha Ollókezű Edvárd vágta volna meg; története és a karakterívek a drámaelmélet legelemibb szabályait sem követik; csak értetlenkedve nézzük az események szeszélyes egymásutánját. E film karakterei vagy sablonosak (Batu kán, Ceasarini bíboros, a névtelen magyar szereplők) vagy tipikus „tulajdonság nélküli emberek”, akik a rendezőtől nagyjából annyi instruálást kaphattak, hogy játssz rá a karaktered sztereotípiájára, „majd csak lesz valahogy!”. A film tehát elvben Esztergom ostromáról szól, de nem látjuk benne Esztergom ostromát, sem magyar védekezést, helyette egy nagy faasztal fölé görnyedő, borozgató magyarokat, és nagyon hülye, következetlen, érthetetlen halállal meghaló szereplőket – még azt az egyetlen magyar katonát (Bacsó) is értelmetlenül megöletik a filmben, aki iránt kezd felébredni a nézőben egyfajta rokonszenv, és kezd érdekelni a sorsa.

Mongol főhős

És ha már itt tartunk, fontos megjegyezni, hogy ennek a filmnek nincsen egyetlen magyar főhőse sem – ez pedig botrányos. Ennek a filmnek ellenben van mongol főhőse. Gondoljunk bele, hogy film készül az egyik legnagyobb történelmi traumánkról (Rosta Szabolcs régész kutatásai bebizonyították, hogy az Alföldön 80-90 százalékos arányban elpusztult a magyar népesség a tatárjárás során; és azt is bebizonyította, hogy várról várra, erődről erődre keményen, az utolsó emberig védekeztek hősiesen az őseink) és

e magyar film főhőséül a magyarok tízezreit meggyilkoltató Batu kánt választják.

Felháborító és érthetetelen döntés, hisz egy nemzeti tragédiáról szóló filmben a filmalkotóknak kötelességük lenne figyelni a téma érzékenyéségére, ha nem is a jelenkoriak, hanem legalább az őseink iránti tiszteletből.

Őseink küzdelmének ábrázolása helyett megismerhetjük Batu kán lelki fejlődését.

Ez a legnagyobb történelmi hazugsága az 1242-nek.  A kitartó, rengeteg áldozattal járó magyar hősiesség kényszerítette arra a mongolokat, hogy kivonuljanak Magyarországról, nem pedig az ősellenségünk lelki megvilágosodása, egy posztmodern, múltba visszavetített ezoterikus élmény hatására.

Mivel minden nagy drámai történet a főhős útjáról szól, amely általában (Joseph Campbell szerint) a megvilágosodásával végződik, így kár vitatni, hogy a magyarok készítettek egy hősfilmet Batu kánról. Ez olyan, mintha Hunyadi helyett Szulejmánról forgattunk volna filmet, vagy Trianon drámáját egy erdélyi román tanító szemszögéből láttatnánk. A film végére Batu jobb emberré válik, és vissza sem  tér Mongóliába, hanem megalapítja a saját birodalmát (Arany Horda) a Krímben – a film azt sugallja, hogy e pilisi ezoterikus megvilágosodás hatására. Ezen Arany Horda fogja majd rabláncra fűzve elvinni az erdélyi magyarokat a következő évszázadok viharaiban.

Béna magyarok

Ahogyan egy jó barátom fogalmazott a film megnézése után, ez a film „szembeköpi az őseinket”, hiszen a magyarok benne egyszerűen lúzerként vannak ábrázolva, már a film első jelenetétől kezdve. Gondoljunk bele, hogy a muhi csatavesztéssel kezdődik a film (Batu kán magyar katonákba szurkálja bele a kardját) majd azzal folytatódik, hogy Esztergom alsóvárosát nyilazzák, a magyarok pedig fejvesztve menekülnek és meghalnak, az ellenállásnak nyomát sem látjuk, csak a fejetlen és kaotikus menekülést – ráadásul az esztergomi várba sem engedik be őket a magyar katonák, valamiért nem nyitják meg a lakosságnak a kapukat (ami szintén érthetetlen és logikátlan, a józan ész, a történelmi ismeretek, de még a fikció szabályainak is ellene megy, hacsak nem egy őrült pszichopata a várkapitány, és élvezi látni, ahogyan meghalnak honfitársai).

Ebben a filmben a magyar szereplőknek olyannyira nincs karaktere, hogy sokuknak még a neve sem hangzik el, pedig rengeteg jelenetben látjuk viszont őket, de fogalmunk sincs, hogy kicsodák, emiatt a cselekmény is követhetetlen. A magyarok természetesen buták, forrófejűek, „lázadók”, tehát megint elhangzik minden igaztalan közhely, ami egy történelmet nem ismerő ember fejében benne fészkelhet – vagy a forgatókönyíróéban.

Ráadásul, hogy még abszurdabb legyen az egész,

ebben a filmben többet beszélnek mongolul, mint magyarul.

A mongolokból (akarva-akaratlanul) szinte pozitív karaktereket faragnak (olyannyira nincs kontraszt, a magyarok annyira jellegtelenek, hogy akaratlanul is ők válnak érdekessé, karakteresebbé) ráadásul rengeteg mongol életképet látunk, még az újhold ünnepét is megünneplik, amire, fogozkódjanak meg… elhívják a magyarokat is! Ilyen egyszerűen nincs.

A filmet az azóta tragikusan elhunyt Ray Stevenson angol színésszel reklámozzák, ő a történelmi filmsorozatok királyának, a Rómának, volt az egyik főszereplője, és Ceasarini bíborost játssza a filmben. Az ő karaktere is abszurd paródiája a gonosznak: a bíboros titokban szövetkezik a mongolokkal, mert Batu majd a pápai székbe segíti, ezért rá akarja venni a magyarokat, hogy adják fel az esztergomi várat. Egy magyar pap, amint leleplezi, rögtön hozzá akar szegődni, tehát ez a film

a keresztény egyházról is azt a képet festi, hogy gonosz, istentelen, mindent eláruló emberekből áll a vezetősége, ellenben a mongolok tiszta lelkű sámánjai és természetközeli, szép szertartásai mennyivel igazabbak, mint a kereszt zsarnoksága.

A film végén pedig – ezt a rész ne olvassa tovább, aki meg akarja nézni – Batu kán azért vonul ki Magyarországról, mert egy magyar pap elvezeti a Pilis egyik barlangjába (hisz ott dobog a szívcsakra!) így hát rájön, hogy az igazi örökkévalóság belül van a lélekben, a világot nem érdemes meghódítani.

Egy-két operatőri fogás, a jelmezek (ebben az esetben is csak a mongolokéi) minőséginek mondhatók, bár túlzók. Jó, hogy a mongolokat mongol színészek játsszák, de ez itt egyáltalán nem működik úgy, mint a Hunyadiban, és a film minden más aspektusa katasztrofálisan rossz. Az egyetlen csillagot pár apró technikai megoldásért érdemli meg a tízből, minden másban elvérzik, hosszan, mint a fekete ló, amit a mongol sámán feláldozott az esztergomi vár alatt, a Pilis „dobogó köveinek” ritmusára.

A korhatár-besorolásnál javaslom odaírni, hogy „vigyázat, ezoterikus new-age tartalom, történelmi filmnek álcázva”.

Értékelés: 1/10