„Értékeljük és nagyon becsüljük meg, amit Kozma Imre atya létrehozott”

– Hagyományos módon írja a nevét. Mit kell tudni a neve végén a kétpontos ipszilonról?

– Amikor 1686-ban, tíz generációval korábban nemességet kapott Szabadhegÿ János, az oklevelében így szerepelt a neve. Akkoriban az i véggel ejtendő nemesi családneveket i helyett kétpontos ipszilonnal írták – természetesen vannak, akik ezt azóta elhagyták. De itt ülünk a Batthyány téren, ami egy nagyon jó példa a kiejtési módra, hiszen a Batthyányak esetében már nem kérdezi senki, hogy hogyan kell mondani a nevüket.

– New Yorkban született, harmincéves koráig Amerikában élt. Miért jött haza 1991-ben?

– A családunkban evidens volt, hogy megtanulunk magyarul, otthon nem is lehetett másként beszélni. Az öcsémmel minden angol szóért büntetést kaptunk, levontak valamennyit a zsebpénzünkből. Mielőtt Magyarországra költöztem, már öt éve dolgoztam egy nagy banknál, de még nem volt családom. Látva a magyarországi változásokat, úgy gondoltam, hogy itt izgalmasabb, érdekesebb munkák várhatnának rám. Meg is talált a lehetőség, a Deloitte tanácsadó céghez kerültem. A főnököm már a belépésemkor azzal fogadott, hogy tudja, hogy a tanácsadási részlegre jöttem, és azt kellene felépíteni, de mivel a Deloitte akkor nyerte el a Magyar Nemzeti Bank auditját, ő erre a feladatra szánna engem a banki tapasztalataim miatt. Ez óriási dolog volt, mivel a jegybankot azelőtt soha senki nem auditálta.

– Ekkor már a Szuverén Máltai Lovagrend tagja volt. Mi vitte oda?

– A Szuverén Máltai Lovagrendbe nem lehet jelentkezni, oda meghívást kap az ember. Édesapám pedig rendtag volt. Amikor megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e én is az lenni, akkor értettem meg igazán tőle, hogy ez mit jelent tulajdonképpen:

elköteleződést a katolikus hit mellett és a rászorulók szolgálatát.

– Hogy emlékszik vissza az első időszakra?

– A kommunista rendszer miatt a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége 1989-ben még külföldön működött, engem eredetileg az észak-amerikai delegációjába vettek fel. Amikor 1991-ben hazaköltöztem, akkor kapcsolódtam be igazán a máltai karitatív munkába. De a mély víz a lovagrend által szervezett első magyarországi nemzetközi mozgássérülttábor volt 1993-ban, Szolnokon. Ez nekem nagyon sokat jelentett, akkor érezhettem és érthettem meg, hogy mi az igazi máltai közösség. A tábort két évig készítettük elő, húsz országból mintegy ötszázan érkeztek, mozgássérültek és önkéntesek. A rend azóta is minden évben szervez nemzetközi máltai tábort. Magyarország már háromszor volt ezeknek házigazdája.

– A lovagrend hogyan viszonyul a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz?

– Nagyon fontos, hogy Kozma Imre atya vezetésével olyan nagyra és olyan szerteágazóvá vált a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, hogy innen, Magyarországról nézve teljesen önállóan cselekvő szervezetnek tűnik. Ez részben így is van természetesen, de a nagy társadalmi elismertségnek örvendő szeretetszolgálat mindig is része volt a Szuverén Máltai Lovagrendnek. Fontos ezt tudatosítani, ugyanis ez egy több mint 900 éves, világszerte jelen lévő szerzetesrend, amely 120 országban tevékenykedik, mindenhol ugyanazzal a küldetéssel és feladatkörrel. Ahogy mindenhol máshol, Magyarországon is a rend közreműködésével jött létre a szeretetszolgálat.

– Jól tudom, hogy a szeretetszolgálat egyedülálló megnevezés?

– Igen, hiszen mindenhol máshol az adott ország máltai segélyszervezetének nevezik ezeket, Németországban például ez a Malteser Hilfsdienst. Amikor Magyarországon először beadták a kérvényt a máltai segélyszolgálat létrehozására, akkor a bíróság visszadobta. A bíró azt bírta mondani, hogy Magyarországon nem kell segély. Ekkor

Kozma Imre atyának támadt az a zseniális ötlete, hogy legyünk Máltai Szeretetszolgálat – azt mégsem mondhatják, hogy nem kell szeretet.

– Említette a szervezet társadalmi elismertségét, amit már azzal megalapozott, amikor 1989-ben keletnémet családok tízezrein segített.

– Igen, és egyébként a 36 évvel ezelőtti események is jól mutatják, hogy milyen kiterjedt, nemzetközileg működő rend vagyunk. A keletnémet menekültek befogadását megelőző évben már 155 kamionnyi segély érkezett a máltaiaktól Magyarországra. Amikor pedig a keletnémet befogadásról döntöttek, másnap itt voltak a nyugatnémet máltaiaktól nemcsak az önkéntes szervezők, hanem a szükséges eszközök is: tábori ágyak, konyhai felszerelések, sátrak. Erről az eseményről évről évre megemlékezünk a befogadás napján, augusztus 14-én. 1989-ben ezen a napon nyitotta meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a zugligeti templom kertjében az első menekülttábort.

– A tavaly október 17-én elhunyt Kozma Imre atya neve összefonódott a szeretetszolgálattal.

– Ez egy rendkívüli életút, és őszintén mondom, nem is próbálom Imre atyáéhoz mérni a szerepemet. Követem az örökségét, de ez már csak abban is más, hogy ő pap volt, én pedig civil vagyok. Imre atya rendkívül karizmatikus ember volt.

Mindenkinek azt mondom, hogy értékeljük és nagyon becsüljük meg azt, amit létrehozott. Elképesztő teljesítmény, és ezt mindenki, aki külföldről idejön, egyből érzi.

Nemrég láttuk vendégül Rómából Josef D. Blotzot, rendünk nagyispotályosát, aki a karitatív tevékenységekért felel. Csak kis szeletét látta annak, hogy a Dél-Dunántúlon mit csinálunk, de már ettől teljesen el volt ámulva. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy amit Imre atya létrehozott és kifejlesztett, az példa nélküli.

– Milyen érzésekkel, tervekkel vette át a szeretetszolgálat vezetését?

– Biztos, hogy Imre atya halálával új korszak nyílt. A zászlómra az „Egy Málta” stratégia megvalósítását tűztem. Ez elsősorban annyit takar, hogy már túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy mindenki mindenkit ismerjen. Ugyanakkor azt el lehet várni, hogy legyen információcsere, koordináció, közösségfejlesztés. Függetlenül tehát attól, hogy valaki egy felzárkózó településen tevékenykedik, idősek otthonában dolgozik, esetleg hajléktalanokat gondoz-e, az adott térségben dolgozók tudjanak egymásról és tanuljanak egymástól. Nagyvállalatoknál erre szokták azt mondani, hogy a szinergiákat ki kell használni. Mindenki nagyon jól csinálta eddig a dolgát, de ezen a téren érzésem szerint tudnánk javulni.

– Mekkora szervezetről beszélünk pontosan?

– Amikor megválasztottak elnöknek, akkor szembesültem vele jómagam is, hogy milyen nagyságrendű feladatra vállalkoztam. Ott kezdeném, hogy dolgozói létszám alapján a tizenkilencedik legnagyobb szervezet vagyunk Magyarországon. Háromszázötven intézményünkben naponta körülbelül húszezer emberről gondoskodunk, összesen 6800 munkatársunk és százhúsz munkacsoportban mintegy négyezer állandó önkéntesünk van. Az első hónapjaim a szervezet átlátásával, megismerésével teltek. Továbbra sem az a fontos, hogy itt ücsörögjek az elnöki szobában, hanem hogy járjam az országot, meglátogassam a munkatársainkat és az ellátottakat, és lássam, hogyan zajlik a mindennapokban a szolgálat. Most is minden héten elmegyek valahová a szeretetszolgálat világába, ez nagyon fontos része a munkámnak. Ilyenkor sokszor elcsodálkozom, hogy

olykor milyen rossz körülmények között, mégis milyen hivatásszerűen végzik a munkájukat a munkatársaink és az önkénteseink.

Elképesztő odaadást tapasztalok mindenhol, nagyon büszke vagyok rájuk!

– Az önkéntesség erősítését is célként tűzte ki.

– Ez semmi egyébről nem szól, mint hogy vissza a gyökerekhez! Amikor Imre atya és társai belevágtak ebbe, tán maguk sem gondolták, hogy néhány évtized alatt 6800 dolgozója lesz a szeretetszolgálatnak. Imre atya mondása az volt, hogy a hit nem elmélet, hanem gyakorlat. Mindenkitől elvárta, hogy rendszeresen tegyen valami jót. Innen indultunk, ehhez kell visszanyúlni! Ha jó a közösség, ha sok az önkéntes gondoskodás, akkor ez jó értelemben ragályos tud lenni, és nagyon pozitív spirált tud elindítani házon belül, akár társadalmi szinten is. De alapvető, hogy ez ne külső elvárás legyen, hanem belső, szívből jövő „kényszer”.

– Azokról, akik a Máltához mennek dolgozni, feltételezhetjük, hogy van bennük ilyesfajta elhivatottság. Vagy nem?

– Ez természetesen a legtöbbek esetében így van. De a gyors növekedésből fakadóan nagyon sok olyan intézményt vettünk át az elmúlt években, ahol ez sajnos kihívást jelent. Értelemszerűen egy intézmény átvétele egyben azt is jelenti, hogy a vezetők és a dolgozók is „jönnek”.

– Ezt úgy képzeljük el, mint amit az oktatásügyben is látunk, amikor több állami iskola kerül valamely egyház fenntartásába?

– Pontosan ugyanerről a metódusról van szó. Átveszünk idősek otthonát, fogyatékosok otthonát, hajléktalanszállót. De ezekben olykor nincs meg az az elhivatott hozzáállás, amit mi máltai érzésnek is szoktunk nevezni. Mindig a vezető a kulcs ebben – az elmúlt években több ilyen átvétel esetén kellett vezetőt váltanunk.

– Szétfeszítené az interjú kereteit, ha a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szerteágazó tevékenységi körét átbeszélnénk. Inkább azt kérdezném, hogy a sok terület közül hol lát jelenleg problémát Magyarországon?

– Minden területen vannak kihívások, és ezért is van szükség ránk ennyiféle tevékenységben. Ami az erősségünk, hogy nem elégszünk meg látszateredményekkel, addig keressük a megoldást, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy a gyakorlatban is működik. A megalkuvást kerülő szemléletmódnak köszönhetően pedig számos innováció jött létre. Erre nagyon jó példa a telemedicina-programunk. Ez arról szól, hogy olyan településeken, ahol nincs háziorvos, rendszeresen megjelenünk mobil ambulanciával. Egy ápoló minden olyan vizsgálatot el tud végezni, amire szükség van, és összeköttetésben áll egy orvossal, aki online látja a vizsgálatok eredményét, és fel tud írni ezek alapján receptet, elő tud írni terápiát.

– Hogy látja a mélyszegénység kérdését?

– Ez mindenhol probléma, Magyarországon leginkább az északkeleti és a délnyugati országrészben. A felzárkózóprogramjaink nagyon hosszú távra, akár több mint tízéves időszakra szólnak állami és európai uniós finanszírozásban. Kulcspontjai a fiatalok és az oktatás. Egyre több iskolát, óvodát, tanodát hozunk létre vagy veszünk át ezeken a szegény településeken. A gyerekeken keresztül pedig a felnőtteket, az édesanyákat is tudjuk támogatni. A legnagyobb sikert e téren az jelenti, hogy akik ezekben az oktatási intézményekben végeztek, visszatérnek és ugyanabban a faluban tanítanak. Erre több szép példát látunk.

– A látványos sikerek mellett óriási küzdelmet folytatnak, ráadásul a kiégés veszélye is nagy.

– Ezen a területen különösen fontos az elhivatottság. Gondoljunk csak a Jelenlét pontjainkra. Ez azt jelenti, hogy máltások érkeznek egy-egy településre. A legfontosabb, hogy bizalmat építsenek: az ottaniak higgyék el, értsék meg, hogy mi azért vagyunk ott, hogy segítsünk, hogy megismerjük a problémáikat. De képzeljünk el egy kollégát, aki nap mint nap ebben a közegben dolgozik, és rettentő kevés visszaigazolást kap. Igazi embert próbáló feladat, vannak is nem kevesen, akik nem bírják hosszabb ideig csinálni.

Vannak viszont olyanok is, akik hosszú évek óta, kitartóan teszik, amit tenniük kell. Meggyőződésem, hogy ők szentek.

– Katasztrófák után a hírek tele vannak a Máltai Szeretetszolgálattal, legutóbb a parajdi sóbánya beomlása után segítettek. Mi a kollégáimmal pedig a tizenöt éve vörösiszappal elöntött Devecseren és Kolontáron jártunk nemrég, ahol a helyiek ma is nagyon hálásak önöknek. Többen is párás szemmel mesélték, mennyi lelki és anyagi segítséget kaptak a szeretetszolgálattól.

– A vörösiszap-tragédia után éppúgy sokáig ott voltunk, ahogy más katasztrófáknál is. Ha a médiaérdeklődés már csökken is, amíg baj van, mi ott vagyunk a katasztrófa sújtotta helyen. Bizonyára ezért is gondolnak vissza ránk jó szívvel a bajba jutottak, mert azt érezhetik, hogy nem hagytuk őket mindaddig magukra, amíg segítségre volt szükségük.