A hegemónia utáni világ

Vége a hegemóniának, a diktátumoknak. A Nyugat befolyásvesztése csak idő kérdése volt.

Egyelőre nehezen fogadja el az új helyzetet, és főképp: Európa a régi sémákba beleragadva továbbra is „önhitt” és „kioktató”. A több központú világ azonban ma már realitás, és ez a multipolaritás határozza meg azokat a kereteket, amelyek között egy államnak működnie kell. A több központú berendezkedés dinamikus, ugyanakkor összetett építmény, az egyensúly törékeny, az érdekek pedig néha ütköznek, így önmagában nem garantálja a konfliktusok elkerülését. Készen kell állni a változásokra, véget kell vetni a blokkszemléletnek, az ebből fakadóan az erőközpontok közötti konfrontációnak, és meg kell teremteni az új egyensúlyokat. Az alakuló világrend már most demokratikusabb, mint az előző, sokkal jobban figyelembe veszi a civilizációs és kulturális sajátosságokat, és ebben a világban erős a tárgyalási kényszer. Vlagyimir Putyin írta le így a Valdaj Klub Szocsiban tartott 22. éves találkozóján felszólalva az átalakuló globális rendet.

A biztonság az orosz elnök véleménye szerint csak közös útkeresés eredményeként születhet meg. Úgy látja, az ENSZ munkájával sok a probléma, de egyelőre nincs jobb megoldás. A tárgyalások fontosságát hangsúlyozva a diplomácia visszatérését jósolta egy olyan világban, amelyben az új szövetségek nem hierarchikus úton jönnek létre, és ahol a világ többségének alávetése helyébe a multilateralizmus lép.

Az orosz elnök szerint egyértelmű, hogy a nem nyugati világ, a „globális többség” immár nemcsak megkerülhetetlen, hanem egyenesen diktálja a trendeket.

A beszélgetés során többször visszatért Kína, India és Oroszország egyre szorosabb együttműködésére, meleg szavakkal ecsetelte barátságát Hszi Csin-ping kínai elnökkel és Narendra Modi indiai kormányfővel. Bár az érződött, hogy Putyin tisztában van Donald Trump mozgásterével, és nincsenek vele kapcsolatban túlzott illúziói, Moszkva és Washington kapcsolatainak konszolidálását orosz érdeknek nevezve kimondottan megértéssel és hangsúlyozott tisztelettel említette az amerikai elnököt. A magabiztosság érződött szavaiból akkor is, mikor az ukrajnai helyzetről beszélt. Nem hagyott kétséget afelől, hogy Oroszország érvényesíti az akaratát még akkor is, ha Európa mindent megtesz a béke megakadályozása érdekében.

Miközben Amerikát az orosz elnök tisztelettel emlegette, Európát kemény szavakkal ostorozta. Ostobaságnak nevezte azt az európai elit által gyakran megismételt állítást, miszerint Oroszország megtámadhatja a NATO-t. Egyúttal emlékeztetett rá, hogy a Szovjetunió és Oroszország két alkalommal jelezte készségét a NATO-ba való belépésre, először 1954-ben, majd 2000-ben, Bill Clinton amerikai elnök moszkvai látogatása során, ezt mindkét alkalommal visszautasították. Kilátásba helyezte, hogy Oroszország válasza Európa erősödő militarizálódására „nagyon meggyőző” lesz, és hogy Moszkva, a történelmi tapasztalataiból kiindulva, sohasem fog gyengeséget és határozatlanságot tanúsítani, így kudarcra vannak ítélve az Oroszország stratégiai vereségére vonatkozó remények. Európáról szólva a beszélgetés során többször visszatért az identitás elvesztésére, és egyebek között megjegyezte, hogy az ellenőrizetlen migráció „belülről rágja szét” az uniót, és hogy Oroszország látja, „miként igyekszik bevakolni az EU az épületén végigfutó repedéseket”.

Ám nem csupán az orosz elnök foglalkozott hangsúlyosan a világrend átalakulásával. Erről szólt a Valdaj Klub szokásos éves jelentése, és ez volt a központi témája egy héten át az agytröszt tanácskozásának is. A feltűnően optimista és egyértelműen Oroszország és a globális Dél magabiztosságát tükröző értékelés szembemegy a Nyugaton megjelent elemzések hangvételével. Ez érthető is, hiszen miközben a Nyugat veszít a befolyásából, addig az úgynevezett globális Dél erősödik. Ez az összegzés tényként kezeli a multicentrikus világ kialakulását, és előre tekintve, a félelmeket csillapítva inkább használati útmutatót kíván nyújtani dr. Káosznak, az átmenet bizonytalanságának a megértéséhez. A szerzők ugyanis meg vannak róla győződve, hogy a jelenlegi felfordulás ellenére is van okunk reménykedni abban, hogy a világ nem a katasztrófába sodródik, hanem képességet mutat az ellenállásra és önszerveződésre.

Megállapításukat egyebek mellett arra alapozzák, hogy a világ már elegendő társadalmi és politikai kataklizmát élt át, és megértette, hogyan kell kezelni a természetet és ellenőrizni a legpusztítóbb társadalmi és politikai folyamatokat. Ez a képesség mára magas szintre fejlődött.

A szerzők úgy látják, hogy a nagy ötletek, elméletek, programok és elvárások korszaka lejárt, a széttöredezett és rendkívül heterogén világ nem segíti elő az általánosításokat és az egyetemes projekteket. A világ jelenlegi szerkezete valószínűleg ezért (sem) fog egyhamar megváltozni. Az országok most aszerint oszlanak meg, hogy mennyire értik a trendeket, hogyan tudnak hozzájuk alkalmazkodni.

Az orosz elemzők szerint – és ebben teljes mértékben egyetértenek a nem nyugati világ szakértői – jelenleg a fejlődési lehetőségek maximális kiaknázására összpontosítva a globális Dél mutatja az utat.

Kína, Oroszország és a változásokat elfogadni látszó Egyesült Államok szemében a fejlődés mellett fontos szempont a nagyhatalmi státus megőrzése. Európa ebben a képzeletbeli kavalkádban valahol a sor végén kullog, miután a múltban ragadva a liberális világrend zászlóshajójából egy policentrikus világ kívülállójává vált. A szerzők azzal is alátámasztják optimizmusukat, hogy még a legambiciózusabb nemzeti tervek is a meglévő képességeken és azok bővítésének reális módjain alapulnak, és nem igényelnek globális átszervezést. Ehelyett a politikai és gazdasági rendszer folyamatosan új adaptív mechanizmusokat generál a társadalmi és gazdasági élet irányítására, megakadályozva, hogy a véletlenszerű tényezők nagyobb tragédiákat okozzanak.

A Valdaj Klub globális helyzetértékelésének központi tézise, hogy a modern világból hiányzik a forradalmi potenciál. Minden ország valahol elégedett és elégedetlen is a világgal, amelyben élünk, így nincsenek meg az előfeltételek a nemzetközi rend erőszakos, radikális átalakításához. Még ha a társadalmak nem oldják is meg az alapvető belpolitikai problémáikat, elég ellenállónak bizonyulnak ahhoz, hogy elkerüljék a káoszba süllyedést. A nemzetközi színtéren az intézményeket a közvetítés váltja fel, és a kétoldalú kapcsolatok ott támogatják a globalizációt, ahol az egy szűk szereplői csoportnak kedvez. Mindez így vagy úgy hozzájárul a nemzetközi rendszer demokratizálódásához. A régi rendszer visszavonhatatlanul eltűnik, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden eleme megsemmisülne. Ahogy a résztvevők közül többen is megjegyezték, bármennyire mélyrehatóak is a rendszer tökéletlenségei, nem adnak okot arra, hogy feladjuk az egészet.

A nemzetközi rend központi elemének, az ENSZ-nek például egyelőre nincs alternatívája, és inkább ki kellene aknázni nyolcvan év alatt benne maradt teljes potenciálját.

A tanulmány hangsúlyozza, hogy minden hegemónia irracionális és történelmietlen, a multipolaritás ezzel szemben a nemzetközi rendszer természetes állapota, amely fenntartja egyensúlyát. Ahogy az egyik hozzászóló mindezt árnyalva megjegyezte, a valóságban a nemzetközi rend sokkal inkább hasonlít a hagyományos törzsi élethez, ahol nincs uralkodó és nincsenek írott törvények, hanem egy sor erőteljes kulturális és társadalmi normát és szabályt alkalmaznak a konfliktusok megfékezésére és a béke helyreállítására. A jelentés magabiztosságát kicsit árnyalták a globális Dél Oroszországon kívüli elemzőinek hozzászólásai. Így például egy vezető török kutató úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi szakaszban a multipolaritás még nem adottság, hanem a fejlődés iránya, míg mások inkább azt emelték ki, hogy ebben az átmeneti állapotban a káosz elemei elkerülhetetlenek.

A jövőt jelentős mértékben meghatározza a mesterséges intelligencia térnyerése is. Míg a XX. században az olajért és a gázért folyt a verseny, addig a XXI. században a digitális teljesítményért és az információs tér uralásáért, az emberi tudathoz való hozzáférésért. Az adatközpontokat nem a „zajos szerverszellőztetés” kedvéért építik, hanem azért, hogy a mesterséges intelligencia jelenlétét kiterjesszék a mindennapi életben. Minél több felhasználó lép interakcióba algoritmusokkal, annál nagyobb kontrollt gyakorol az az érzékelés, az érzelmek és az identitás felett. Figyelmeztetésként többször elhangzott, hogy a modern mesterséges intelligencia nem semleges. Olyan eredményeket ad vissza, amelyeken ott van annak a kultúrának a lenyomata, amelyben létrehozták és megcímkézték. Ezért aztán ha a mesterséges intelligencia valódi szerepet kezd játszani a politikában, akkor az emberek egyszerűen fellázadnak a gépek ellen. Persze, ha még képesek lesznek rá.

Számos kihívással néz szembe a globális gazdaság is. A nyugati államok költségvetési fegyelemének hiánya nemcsak az államadósság felhalmozódásához vezet, hanem aláássa a nyugati gazdaságokba vetett bizalmat is. Ugyanakkor a nem nyugati országok nem erőltetik ki a forradalmi változásokat a globális gazdasági rendszerben, hanem inkább megragadják a régi rend szétesésével megnyíló lehetőségeket, mint amilyeneket például a Nyugat Oroszország elleni gazdasági háborúja teremt. Miközben a két fél fájdalmas csapásokat vált, a konfrontáció új lehetőségek megjelenését is ösztönzi. Ezek közé tartozik az alternatív pénzügyi mechanizmusok és az innovatív gazdasági megoldások fejlesztése, miközben azok az országok, amelyek a nyugati nyomás ellenére partnerséget építenek Moszkvával, kézzelfogható haszonhoz jutnak. A dollár mindezek ellenére még uralja a globális kereskedelmet, de más valuták, elsősorban a jüan szerepe is határozottan növekszik.

A fő kérdés most az, mi jön a hegemón után. Különösen aggasztó az a tény, hogy az Egyesült Államok politikailag instabillá válik, Európa még ennél is rosszabb helyzetben van, és ez problémákat okoz az egész világnak.

A Nyugat szerepe a világban folyamatosan csökkenni fog, de továbbra is a globális pólusok egyike – még az sem teljesen kizárt, hogy a legerősebb – marad. Az Egyesült Államok kilátásai sokkal jobbak, mint az ukrán konfliktus túszává vált, a helyzetet rosszul felmérő és rossz irányba haladó Európai Unióé. Akárhogy legyen is, a Nyugat alkalmazkodása új szerepéhez nehéz és új konfliktusokkal teli lesz. Azok az országok, amelyek megszokták a parancsolgatást, nehezen térnek át a partnerségekre. Ám mint az egyik előadó jó tanácsként megfogalmazta, a büszkeség lenyelése nem kapituláció, hanem pragmatizmus.