Frontország a miénk

– Becslések szerint 500 milliárd forintos veszteséget okozott az idei aszály. Kiheveri ezt a magyar mezőgazdaság?

– Jelentős a kár, de nem katasztrofális. Ebben szerepet játszik az is, hogy a frissen alakult Aszályvédelmi Törzs igyekezett beavatkozni a folyamatokba, és hogy a rászoruló gazdáknak ingyen biztosította a rendszer a vizet, méghozzá korlátlan mennyiségben. Világossá vált az is, hogy a termelőket meg kell győzni: igyekezzenek maguk is előkészíteni földjeik öntözési lehetőségeit. A kormány jelentős állami támogatásokat ad az öntözéssel kapcsolatos beruházásokra.

– Aszály volt, de 2023-mal ellentétben, ahogy mondta, nem történt katasztrófa. Sőt, a hírek szerint a kalászosok tekintetében rekordtermésről beszélhetünk… Akkor hol a baj?

– A rekordot leginkább a hűvös és csapadékos májusnak köszönhetjük. De a később érő kapás növények megszenvedték a szárazságot. Nyáron a csapadék csak foltokban áztatta meg a földet a Dunántúlon, pedig ott volt jobb a helyzet, az Alföld menthetetlenül kiszáradt. Ezért a kukorica- és napraforgó-ültetvények jelentős veszteségeket szenvedtek. Azt mondjuk ilyenkor, ha valaki ügyesen állítja össze a termelői portfólióját, az elvileg megúszhatja bajt, például a gyümölcsösei révén. Csakhogy ott az április fagyok pusztítottak, a mínusz hatfokos hideget jószerivel semmi sem élte túl.

– A klímaváltozás következményeinek enyhítésére már korábban szóba került a hazai mezőgazdaság termékszerkezet-váltása. Hogy állunk ma ezzel?

– Felvetődött, de mondja meg végre valaki, milyen növényekre gondol, amelyek rövid idő alatt alkalmazkodnának Magyarország természeti adottságaihoz? Másrészt követelmény, hogy hozzon profitot e növény, fogadja el a piac. Zajlanak bizonyos kísérletek a kukorica és a napraforgó leváltására, például a cirokfajták terén. De még nem látni, milyen terméseredményeket hozhatna a cirok a kukorica teljes hazai vetésterületén. Magyarán gyarapodna-e vagy éppen ráfizetne a gazda?

– Akkor milyen kiutat lát?

– A termények feldogozottságára helyezném a hangsúlyt, erre nagyon komoly állami támogatások, feldolgozóipari pályázatok állnak rendelkezésre ma is. A feldolgozást, azaz a hozzáadott értéket kell a fókuszba helyezni. Ami a termékszerkezetet illeti, olyan nagy váltásra nincs mód. Vagyis képtelenség egyik napról a másikra leváltani a megszokott növényfajtákat. Viszont ha óvatosan is, de bele kellene kezdeni a szemléletváltásba. Nyitni a nagyobb értéket képviselő termékek felé, mint például a vetőmag-szaporítóanyag termelés, és erősíteni a konzervipari alapanyagok termelését, például a zöldborsóét, a csemegekukoricáét. A munkában alaposabban figyelembe kell venni a földtani adottságokat, fel kell mérni az öntözési lehetőségeket, és így tovább. Mert a folyók mentén még folytatható érdemi szántóföldi termesztés, de beljebb már nem. El kell fogadni azt is, hogy az alacsony aranykoronájú területek erre nem alkalmasak.

– Vannak-e kihasználatlan szegmensek? Itt elsősorban a bortermelésre vagy a biotermékekre gondolnánk…

– Egész jó intézményrendszerünk van a biokultúra népszerűsítésére, a termelés ösztönzésére és a termékek szigorú ellenőrzésére. Azaz garantáljuk, hogy a biónak mondott áru valóban biominőségű legyen. Más kérdés, hogy a biotermesztés rendkívül nehéz munka, már a feltételek, követelmények miatt is. Több évbe kerül létrehozni egy ültetvényt, megválasztani, betájolni és megegyezni a szomszédokkal, hogy ők se vegyszerezzenek túlzottan. Nagyüzemi formában nem is lehetséges. És tudni kell, hogy mindezek miatt a biotermék drágább, mint a többi. Kérdés, van-e rá fizetőképes kereslet. Nyugaton inkább van, mint idehaza. A borral más a probléma. Ott is létezik bioágazat, de felütötte a fejét és erőszakosan terjed a fitoplazmának, azaz aranysárgaságnak nevezett betegség. A kabóca terjeszti, amit csak méreggel lehet gyéríteni. Akkor most mit csináljunk? Használjunk vegyszert? Abból nem lesz biotermék…

– Evezzünk uniós vizekre! Ukrajna esetleges csatlakozásával az ország gabonadömpingje durván lenyomná az árszintet. Tudnak bárhogy védekezni az európai termelők?

– Az úgynevezett frontországok vannak bajban. Ukrajna a húsz éve kivont vegyszerekkel előállított termékeit itt teríti szét. Spanyolország annyira messze esik Kijevtől, hogy mire odaér az ukrajnai gabona, a szállítás miatt az ára már eléri a tőzsdei szintet. Most Magyarország vezeti a visegrádi szövetséget, novemberre összehívtam a parlamenti mezőgazdasági bizottságok vezetőit, hogy a várható fejleményekről beszéljünk. Egyébként a magyar gabonára tőzsdei áron is igényt tart a piac. Az ukránnal szemben ez minőségi termény, amelyet épp a minőség javításra vásárol meg például Olaszország a tésztái alapanyagához.

– Működik-e a lengyel–magyar összetartás a mezőgazdaság terén annak ellenére, hogy a liberális Varsó lett hazánk egyik legfőbb kritikusa az unióban?

– Az agrárszektorban zavartalanul él és virágzik a lengyel–magyar barátság. Donald Tusk kormányától függetlenül, ahol egyébként az egyik legerősebb koalíciós párt, a Nemzeti Parasztpárt lép fel az ukrán dömping ügyében. Tusk megnyitja a határt az ukrán kamionok előtt? A lengyel gazdák elállják az átkelőket, az akciót támogatja a Parasztpárt is. Varsó meghívott bennünket, a V4-ek érdekeltjeit, tartottunk egy tanácskozást. A lengyel agrárkutató intézet az ukrán csatlakozás és a Mercosur-szerződés veszélyeit is alaposan feltáró, hajszálpontos helyzetképet és alapos prognózist adott. A végén azonban azzal állt elő egy kutató, hogy mindez igaz, de így biztosítva lesz a lengyel agrárfeldogozó üzenek nyersanyagellátása… Különös vigasz.

– Kellene egy agrárpárt az unióba…

– Van egy szervezetünk, a COPA Cogeca, de pártunk nincs. Mindig elhangzik, hogy mi, gazdák kevesen vagyunk, és akik a bolygó zöldítésével foglalkoznak, könnyű ellenfélként tekintenek ránk. Azzal vádolnak, hogy mi okozzuk a legnagyobb környezeti problémákat, holott a valóságban az energiaipar vagy például a divatipar áll a csúcson, mi valahol az utolsó helyen kullogunk. Valóban nincs hatékony képviseletünk az uniós politikában. A zöldekhez kötődő balliberális körök uralják az internetet. Egy teljes generációt sikerült a gazdálkodók ellen fordítaniuk.

– Az Egyesült Államokban Donald Trump már hadat üzent a zöldőrületnek… No de milyen társadalmi következménye lenne annak Európában, ha tönkremennének a gazdák? Nyugaton a családi gazdaságok negyven százaléka már így is csődöt jelentett…

– Ennek súlyos kulturális, egzisztenciális, lélektani és környezeti hatása is lenne. Idehaza a Duna–Tisza közén azért olyan elterjedt a szőlőtermesztés, mert az ősi időkben rájöttek az emberek, hogy csak így tudják megfogni a futóhomokot. Ha kivágnánk az összes szőlőt, senki sem tudja megmondani, hogy mi történne a talaj mozgatható homokszerkezetével. Beláthatatlan következmények fenyegetnének.

– Kökény, Raskó, Tarr Zoltán, vagyis a Tisza Párt agrárszakértői. Utóbbi azt mondta, ő inkább az ukrán agráriumot támogatná, nem a magyart…

– Az még hagyján, de azt is mondta, hogy mi ne termesszünk kukoricát, mert ebben gyengék vagyunk. Hát persze; ha azokat a vegyszereket használnánk, mint húsz éve, és az amerikai technológia is bejönne az országba, mi is másként állnánk. Kedvelem Tarr Zoltánt. Legalább őszinte. Ellenkezem minden gondolatával, de tudom, mit tervez. Nemrég tanácskoztak a 27 uniós tagország parlamenti agrárbizottságainak vezetői. Elhangzott, hogy ami a következő hétéves költségvetési szakaszt illeti, a bizottsági elnökök a magyar állásponttal értenek egyet. A kalaprendszerről, azaz a kifizetések összevonásáról még tart a vita. Az Európai Parlament is azt kéri, gondolja újra az Európai Bizottság a javaslatot. Von der Leyen asszony egyedül maradt az öngyilkos ötletével. Azaz dehogy! Odaállt mellé a Tisza Párt.

– Azt mondja meg valaki, miként lett a belvárosi ügyvédgyerek, Magyar Péter az EB mezőgazdasági bizottságának tagja? Képes egyáltalán megkülönböztetni a kuvaszt a birkától?

– Nem tudom. De bizottsági tag, az biztos. Ezt értékelje mindenki a fantáziájának megfelelően.

– Hiányzik a magyar agráriumnak az orosz piac?

– Persze. De a lengyeleknek még inkább hiányzik. A 2014-es mezőgazdasági embargó után az oroszok megvették a legmodernebb eszközöket, termesztési, termelési innovációkat, GPS rendszereket, speciális gépeket, és így tovább. Harmincévi mozdulatlanságot pótoltak be nagy hirtelen, és most már szinte teljesen önellátóak mezőgazdasági értelemben, kiváló termőterületekkel rendelkeznek. Visszarepült az uniós bumeráng.