„Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát.” Will Durant

Ismét a burka, e zsenánt ruhadarab tiltása rázta meg a haladó Nyugat kedélyeit. Ezúttal néhány újdán, és persze az őket mindenkor támogató, maradibb tájakon szimplán csak kollaboránsnak tekintett ősdán érezte szükségét annak, hogy utcára vonuljék, s demokratikusan tiltakozzék az arcot eltakaró ruhadarabok viseletét tiltó jogszabály életbe lépése ellen. Utóbbiak mindenkori jellemzője a globálisan internacionális agyhalál közeli állapot.

Fotó: MTI/EPA

Először is érdemes rögzíteni, a történelem még sosem jegyzett föl olyan tüntetést, amely során úgy tiltakoztak az elnyomás ellen, hogy közben követelték azt. Ez a paradoxonok non plus ultrája. Tavaly februárban egyébiránt Bécsben is lezajlott egy hasonló felvonulás, ott a transzparenseken a „Rasszizmus és szexizmus ellen” felirat, az „Iszlamofóbia nem szabadság” – szemben az iszlámmal ugye, amely kifejezetten a szabadságáról híres, különösen a nőkkel szembeni eljárások tekintetében –, vagy a kedvencem, a „Nikab is a personal experience”, azaz a „Nikáb egy személyes élmény” szlogenek szerepeltek. Nos, a nikáb viselése valóban élmény lehet, egy személyes élmény, s ha ki kívánjuk használni anyanyelvünk, a magyar nyelv csodálatosan árnyalt jelentéstartalmait, mondhatjuk, egyszemélyes élmény. Épp, mint a vesegörcs.

Ausztrián kívül Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és Bulgáriában is van már burkatörvény, de térjünk vissza a skandináv tüntetésére, amely kapcsán mindenekelőtt arra hívnám fel a figyelmet, hogy az 5,7 millió lakosú Dániában e viselet tiltása mindössze 150-200 nőt érint. A tény, hogy egy európai ország jogalkotói, politikusai és lakossága alig kétszáz muszlim bevándorló szélsőséges kulturális öltözködési szokásával legyen elfoglalva, fölöttébb kalandos jövőt sejtet mindannyiunk számára.

A demonstráció egyfelől a muszlim nőkről szólt, s most, miután ezek a derék amazonok a szabadság földjéről kénytelenek voltak a rasszista és elnyomó Európába menekülni – érthetetlen módon egyikük sem egy kevésbé diszkriminatív, muszlim országot választott új hazájául –, most van itt az ideje a harcnak, minél előbb, annál jobb! A jogokat ugyanis nem adják ingyen, azokat ki kell vívni. Részükről erről szólt a tüntetés, a jogokról. „Diszkriminatív törvény – mondta egyikük – abszurd és semmi értelme sincs a gyakorlatban”. Bezzeg a burkának! Az ám a praktikus viselet, különösen, ha a kibocsátó országok éghajlati viszonyait vesszük figyelembe. Természetesen nem volna fair elhallgatni az egyéb jogokat sem, amelyek saját hazájukban megillették ezeket a derék honfoglalókat, sorolom is: gyerekszülés, gyerekszülés, gyerekszülés.

A tüntetés résztvevőinek másik felét pedig a már fentebb említett ősdánok adták. Ők különféle maskarákat öltöttek és álarc mögé rejtették arcukat, így vállalva szabott időre hamis szolidaritást a harcos muszlim burkapártiak mellett. Sajnos egyetlen riporter sem volt a helyszínen, aki feltette volna a kardinális kérdést, jelesül, hogy tisztában vannak-e a „lehet” és a „kell” szavak jelentéstartalmi különbségével? Mert bizonyára jópofa dolog egy utcabálon menetelni, ahol „lehet” még álarcot is viselni, arcunkat elrejteni, de mi lenne, ha soha többé nem léphetnének ki az utcára fedetlen ábrázattal? Egy majdani kalifátusban, ahol csak a saría létezik, vajon eszükbe jut, hogy egykoron még volt választásuk? Vajon nosztalgiával gondolnak majd vissza azokra a csúful diszkriminatív időkre, amikor bármiért tüntethettek? Vagy egyáltalán – tüntethettek…