„Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.” (Marcus Aurelius)

Néha annyira bonyolult eldönteni, hogy ki a jó, ki a rossz, hogy mi a helyes döntés és melyik a helytelen, hogy az ember épp csak bele nem bolondul. Mint amikor saját parányiságunknak ébredünk tudatára egy csillagfényes éjszakán az égre nézve. S fokozottan érvényes ez abban az esetben, ha érzéseink oly módon irányítva vannak, hogy már maga az irányítás ténye is burkolatlan szándék. Ilyenkor kell leülni, aztán szép csendben átgondolni, kik is vagyunk valójában, hová is tartunk igazából. Valamint hogy céljaink elérésére melyek azok az eszközök, amelyek még megengedhetőek, s mik azok, amiktől bármilyen körülmények között tartózkodnunk kell.

Képernyőfotó: Youtube – THE LAB: DECOY – A portrait session with a twist

A kígyó vacsorája

Úgy jött elém a semmiből ez a két film a Facebook Univerzumban, mint az expresszvonat. Nyersen, felkészületlenül ért. Az egyiken egy indiai férfiközösség ver szét botokkal egy óriáskígyót, amelyik egy kiskutyára tekeredik. A másikon egy oroszlánfalka nőstényei mentenek meg egy kölyök oroszlánt a kígyó halálos szorításából. A szívecskés lájkok természetesen mindkét esetben úgy repkedtek a megosztásoknál, mint Deus ex machina következtében elkerült tömegkatasztrófa után a hálás és megkönnyebbült őrangyalok szárnyai.

Hiába, na. Ezek a cuki, szőrös kis apróságok megmenekültek a biztos haláltól. És ez mindent megér. Még akár azt is, hogy az India-szerte az utcákon védtelen hajléktalanokra, koldusokra, kisgyerekekre vadászó, hatalmas falkákba rendeződött kóbor ebek időnként elevenen faljanak fel valakit. Még azt is megérte, hogy a kis oroszlán tovább éljen. Mondjuk egészen addig, amíg a falkába új alfahím nem kerül, aki majd szépen megfojtja őt is és többi kölyöktársát is, hogy a nőstények újra tüzelni kezdjenek, s az ő utódaival legyen feltöltve a kompánia.

A rusnya kígyót pedig ott egye meg a fene. Minek él az ilyen? Az almát is hogy odacsábította Éva kezébe, nem? Meg hát… különben is egy undormány. Hideg, nyálkás, rosszindulatú, nem egy emberbarát teremtmény. Az ilyennek egy a sorsa: hogy botokkal verjük agyon, vagy legalább elkergessük még a házunk tájáról is.

Persze van itt néhány zavaró tény. Ezeket csak félve árulom el azoknak, akik elavult monotípiáikat már réges-rég a sokkal jobb minőséget nyújtó sztereotípiára cserélték. Szóval, hogy is mondjam, a kígyó nem nyálkás. És nem is hideg. Valamint jó néhány fajtája legalább annyira domesztikálható, mint a háziállatként „funkcionáló”, máskülönben meglehetősen autoriter személyiségű macska.

A „legborzalmasabb” tény viszont az, hogy a kígyó nem rosszindulatú. Támadása mindig célzott és funkcionális. Mivel a kígyó egy állat, ezért minden cselekedetét két dolog vezérli: az élelemszerzés és a fajfenntartás. Ebben tehát nem különbözik azoktól a szociopata emberektől, akik önös céljaik eléréséért mindenféle emberi érzelmek kimutatása, és főleg megélése nélkül törnek előre.

Hogy mennyire sokat jelenthet a prekoncepcionális nézőpont, azt mi sem példázza jobban, mint egy ausztrál kísérlet. Ennek a különös emberkísérletnek a bemutatásával fotóművész barátom, Verdes Miklós ismertettet meg.

A milliárdos alkoholista látnok

Felkértek hat fotográfust, hogy fényképezzenek le egy középkorú úriembert. A fotósok mindegyikének elmondták, hogy az illető férfiről mit kell tudni. Csakhogy minden egyes háttértörténet fikció volt, ugyanis a szóban forgó modell színészként keresi a kenyerét.

Volt olyan fényképész, akinek azt mondták, a férfi börtönviselt ember. Akadt, akinek azt az információt adták, hogy önerőből milliárdossá vált vállalkozó. Más azt az értesülést kapta, hogy a férfi életmentő, stb. Mindegyik történet különböző volt, s minden történet egyfajta katarzisra futott ki. Ezek egy része negatív, míg más része pozitív katarzissal bírt.

A kedves olvasó már bizonyára kitalálta, hogy ezek a fülbe súgott instrukciók nagyban meghatározták az elkészült portrék milyenségét. A fotósok ugyanarról az emberről homlokegyenest más képeket készítettek. Mindegyik képen igyekeztek ráerősíteni az általuk kapott „tényekre”. Az elkészült fotókon kristálytisztán megjelent a halász, a gyógyult alkoholista, a látnok, a börtöntöltelék, az életmentő és az önerejéből milliárdossá lett üzletember személyisége. Egyszóval az, akinek az adott fotós hitte a modellt.

A zsánerfotózás után a fényképészek el is mondták, miért azt a fajta beállítást, azt a megvilágítást, azt a szűrőt alkalmazták. A hat fotós mindegyike igyekezett sztereotip módon ráerősíteni a modellről előzetesen hallott fals információra.

Miután az elkészült képeket kiállították, behívták a fotósokat, akik valósággal megrökönyödtek a képek láttán. Mármint azon az ordító különbségen, amely az általuk készített fotó és a többi kép között volt. Ugyanarról az emberről.

***

Akár kígyó, akár milliárdos, akár halász, az sosem árt, ha az általunk látott képsorokon elgondolkodunk. Az elménkbe kerülő információk túlnyomó részét vizuálisan kapjuk. Amennyiben a látottak még hangban is megerősítést nyernek, sokkal teljesebb képet kapunk. Ha azonban a fotón, filmen vagy videón látható történéseket szándékosan hamis narratívával látják el, azzal még a sátánból is angyalt tudnak varázsolni, s a legrosszabb rosszat is képesek úgy elénk tálalni, mint szükséges jót.

A gondolkodás képessége megadatott nekünk. Nem szabad hagyni, hogy ez az Isten adta adomány elkorcsosuljon.