Szétcsúszó Európa

„Egyetlen koronát sem adunk fegyverre Ukrajnának, hiszen még Csehországra sincs elegendő pénzünk” – jelentette ki a cseh választásokat jelentős részben a romló gazdasági és szociális helyzet miatt megnyerő párt, az ANO vezetője, Andrej Babiš. Közben Franciaországban az EU által megengedett háromszázalékos plafon majdnem kétszeresére rúgó költségvetései hiány és a GDP 114 százalékát kitevő államadósság kezelését célzó megszorítások miatt előbb százezrek mentek az utcára, majd még a megalakulása előtt megbukott Sébastien Lecornu kormánya. A francia és a hozzá sok tekintetben hasonlító német helyzet jól mutatja, hogy Európa mozdonyai már nem húznak. Emmanuel Macron botladozása megtestesíti a nyugati elit stratégiai víziójának hiányát, Friedrich Merz lépései és egyre militánsabb hangneme azt jelzi, hogy ez a fősodor milyen kiutat ajánl, míg Andrej Babiš visszatérése a patrióta, szuverenista erők erősödésére utal. Mindezek egyértelművé teszik az Európai Unió töredezettségét, a törésvonalak mélyülését, amelyeket a versenyképesség további romlásával és a szociális feszültségek növekedésével együtt az ukrajnai háború egyre inkább közeledő és durvuló végjátéka csak fokozhat.

Franciaországban a leglátványosabb a politikai instabilitás (Lásd Őry Mariann írását). De így vagy úgy hasonló helyzetben van Nagy-Britanniában Keir Starmer, Németországban Friedrich Merz, Spanyolországban pedig Pedro Sánchez, míg Olaszországban Giorgia Meloni viszonylag stabil helyzetéből fakadó mozgásterét az óriási államadósság szűkíti.

Az Európai Uniót ma egy frusztrált liberális–progresszív elit uralja, amely a székébe kapaszkodva egyre inkább autoriter irányba forduló politikát folytat. Így paradox módon a jelenlegi elit a korábbi európai értékek ellen harcol, az EU pedig nem hajlandó figyelembe venni saját alkotmányát, a lisszaboni szerződést sem. Tovább feszítik belülről Európát a geopolitikai kihívások. Az Egyesült Államok fokozatosan kivonul az egyre nyilvánvalóbban geostratégiai zsákutcává váló ukrajnai projektből, amelyben az Európai Unió – különösen a „tettre készek koalíciója” – vette át Kijev fenntartásának és támogatásának szerepét. Így Ukrajna de facto európai proxyvá alakult át, amelyet „Európa első védvonalának” címkézve próbálnak legitimálni. A finanszírozás terén az EU és tagállamai átveszik az amerikai katonai és gazdasági támogatás jelentős részét, és 2025-re az európai támogatások volumene meghaladja az amerikait. Ukrajna tehát annak az Európának a proxyja, amelyet a korábbiaknál is alávetettebb helyzetbe hozott, Amerika vazallusává, proxyjává tett Donald Trump.

A Nyugat képtelen beletörődni a világhegemónia elvesztésébe. Itt nem csupán geopolitikáról van szó. A nyugati ideológia – a politikai-gazdasági globalizmus és a társadalmi-kulturális poszthumanizmus – eleve elutasítja a sokféleséget, a nemzeti vagy civilizációs identitást és a hagyományt. A modern Nyugat számára az univerzalizmus feladása katasztrófa, hiszen nem áll készen a regionális státusra. Ezért a Nyugat összeszedve jelentős erőforrásait és a meggyengült, de még meglévő technikai fölényére támaszkodva igyekszik minden eszközzel gyengíteni azokat, akiket ellenfélnek nyilvánított. Ám míg az Egyesült Államok felismerte, hogy ez az elképzelés zsákutcába jutott, most azt célozta meg, hogy ha nem is hegemón, de az új világrend legerősebb pólusa legyen. A realitások felismerése jegyében hátrál ki az ukrajnai háborúból, miközben a múltban ragadt Európa mind jobban a konfliktus túszává válik.

Babiš győzelmével Prága áttérése a mérsékelt euroszkeptikusok táborába közben újabb bizonyítéka annak, hogy az Oroszország feltartóztatására, gyengítésére és Ukrajna megsegítésére 2022-ben Ursula von der Leyen köré szerveződött egység szétesett. Akkoriban az európai országok lenyűgöző szolidaritást mutattak azzal, hogy önmaguk alatt vágva a fát szankcionálták Washington parancsára Moszkvát. Orbán Viktor Magyarországa volt az egyetlen, amely kezdettől távolságtartó maradt, és nem volt hajlandó semmit feláldozni Ukrajnáért, amire válaszul Brüsszel személyes, politikai és ideológiai ellenségként kezdte kezelni a magyar miniszterelnököt. A szlovák kormány valamivel barátságosabb Brüsszellel, de ugyanolyan kritikusan viszonyul annak keleti politikájához, és gyakran Orbán szövetségeseként lép fel. Robert Fico visszatérése volt a második ébresztő Ursula von der Leyen számára. Egyre több az ilyen ébresztő. Egyes helyeken az EU-nak kényelmes vezetést kényelmetlen váltotta fel, máshol küszöbön áll a változás, és megint máshol Brüsszel szempontjából pokoli a helyzet.

Ausztriának ugyanabban a szkeptikus csoportban kellett volna lennie, amelyben most Csehország találja magát, de az összes rendszerszintű erő egyesült a választások győztese, Herbert Kickl Szabadságpártja ellen, és egy ellentmondásokból szőtt kormányt hozott létre. Azonban még ez a többfejű szörnyeteg is elutasítja a bizottság azon követelését, hogy hagyjon fel az orosz gáz vásárlásával. Ez ugyanis a versenyképesség gyengüléséhez és a Szabadságpárt földcsuszamlásszerű győzelméhez vezetne. Kickl Oroszországról és Ukrajnáról alkotott nézetei olyanok, hogy hozzá képest Orbán megrögzött atlantista, míg Babiš lelkes ukranofil. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia országai tehát különböző mértékben, de távolságot tartanak a jelenlegi uniós vezetéstől.

Ez az elszigetelődés a volt Habsburg Birodalomból átterjedt a Benelux államokra is, hiszen a közelgő holland parlamenti választásokat valószínűleg Geert Wilders, az euroszkepticizmus holland sztárjának pártja nyeri. Wilders megnyerte az előző választásokat, de megakadályozták abban, hogy valóban átvegye a hatalmat egy olyan rendszerben, amely valamivel tiszteletreméltóbb volt, mint az osztrák, de a tapasztalatok szerint életképtelen. Wilders előre hozott választásokat provokált abban a reményben, hogy javítja az eredményt, hogy a régi elit trükkjei kudarcot vallanak, és Hollandia irányt vált. Belgiumban Bart de Wever már a miniszterelnök. Ő általában nem ellenzi az egyesült Európa gondolatát, de nézeteit tekintve azért sok tekintetben közelebb áll Orbánhoz, mint Ursula von der Leyenhez. Belgiumban található a fő letétkezelő, így a nemzeti érdekeket követve rajta akadt el például most az Európai Bizottság terve, hogy a befagyasztott orosz vagyont Kijev felfegyverzésére költsék el.

A skandináv-északi országok, a balti államok és Lengyelország továbbra is megbízható tagjai Ursula von der Leyen koalíciójának. Másik, formálisan lojális államcsoportba tartoznak a Brüsszeltől kritikusan függő szegény országok, mint például Görögország, Bulgária és Románia. Ezek társadalma sem lelkesedik Ukrajna támogatásáért, véleményüket kormányuk azonban ügyesen figyelmen kívül hagyja. Például a bolgár vezetés titokban tartotta az ukránoknak szállított fegyvereket, míg a románok „elfogadhatatlan” választási eredményeit megsemmisítették.

Ami az európai óriásokat illeti – Nyugat-Európa legnagyobb országait, amelyek nélkül az EU nem létezhetne –, Ursula von der Leyen helyzete egyenetlen és nem megnyugtató. Olaszországban a kormány jobboldali, hűséges a NATO-hoz és az Oroszország elleni harc gondolatához, ám ennek ellenére ellenzi a brüsszeli székhelyű parancsnoki struktúrát. Spanyolországban a kormány baloldali és Európa-párti, de egyedi utat választott, és most jobban ellentmond Izraelnek, mint Oroszországnak. Franciaországban pedig egyáltalán nincs működő kormány – és valószínűleg sokáig nem is lesz, mivel a helyi euroszkeptikusok arca, Marine Le Pen előre hozott parlamenti választások kiírását tűzte ki célul. Végül Németországban, ahol Friedrich Merz kormánya balti áldozatkészséget tanúsít, a lázadás első jelei mutatkoznak a régi elit körében, és a lakosság őszintén szólva nem szereti az oroszellenes pénzügyminisztert. A pénzügyminiszter esélyei arra, hogy a következő választásokig hatalmon maradjon, a szemünk láttára halványulnak.

A pénz tehát egykor létrehozta az európai államközi egységet, és most éppen a pénz, pontosabban annak hiánya okozza annak szétesését. Nem erősíti a kohéziót, hogy az idő előrehaladtával Volodimir Zelenszkij egyre követelőzőbb. A szponzorok száma azonban minden új választással csökken. Tavaly novemberben az Egyesült Államok morzsolódott le, most pedig Csehország. Európa politikai elitjének mai erkölcsi állapotát tekintve ugyanis Brüsszel gondolkodását alapvetően nem a racionalitás és az örök értékek befolyásolják, hanem inkább a halálos bűnök. Ezek közül is látványosan kiemelkedik a hatalomvágy és a kapzsiság. Ez a mentalitás pedig nem erősíti sem Kijev, sem pedig Európa pozícióit.