Emigráció és identitás, honvágy és hazatalálás privát tükörben
Egy nemes lélek az örvénylő történelemben
Hedry Mária Borbála című kétszereplős drámája a grófkisasszonynak született Nádasdy Borbála életének sorsfordító állomásait mutatja be a világháborús gyerekkortól kezdve a kitelepítésen és az emigráción át a hazatérésig. A Klebelsberg Kastélyban látható, Petneházy Attila rendezte előadás nem elégszik meg azzal, hogy alapvetően kronologikus rendben haladva előadja az eseményeket: apró részletekkel teszi személyessé, egyedivé a kirajzolódó képet. Az előadás érdekessége, hogy a jelenbéli Borbála asszony mint visszaemlékező tanú jelenik meg a színpadon, hogy kapcsolatot létesítsen a darab központi karakterével, vagyis fiatalabb kori énjével.
Aki látta az Árnyéksors című drámát a Klebelsberg Kastélyban, nagyjából tisztában lehet vele, mit kínál a Borbála: egy asszony portréját és pályaképét, háttérben a XX. századi történelem drámáival és sorsfordulóival.
Csakhogy míg a tavaly bemutatott Árnyéksors az egykori kultuszminiszter mindvégig Magyarországon maradó özvegyének életútját idézi fel, az idei kétszereplős alkotás egy Nyugatra került, ám onnan visszavágyó, végül vissza is térő asszony életpályájának fontosabb állomásait, annak önéletrajzi regénytrilógiája nyomán (Zagolni szabad? [2008]; A szabadság zaga [2009]; Maradni szabad [2010]). A két dráma tehát egymás párdarabja, ráadásul írójuk és rendezőjük is ugyanaz: Hedry Mária és Petneházy Attila.
Nádasdy Borbála édesapja gróf Nádasdy Pál volt, édesanyja a Nemzeti Színház polgári származású táncosnője. A második világháború után édesapját az oroszok málenkij robotra, vagyis kényszermunkára hurcolták, hozzátartóit pedig kitelepítették. Borbála az ’56-os forradalom után Bécsbe menekült, és a filmiparban helyezkedett el. Barbara von Nádyként lépett a közönség elé; ezen a néven szerepelt például az 1959-es, magyar vonatkozású – az ötvenhatos események mentén bonyolódó – Az utazás című amerikai drámában, amelynek női főszerepét Deborah Kerr, férfi főszerepét Yul Brunner alakította.
Borbála a filmes munka során ismerkedett meg egy Mitya becenevű fehérorosz fotóssal, akivel egymásba szerettek és összeházasodtak. Párizsba költöztek, és hamarosan megszületett a fiuk, Gyuri.
A fiatalasszonyban ezek után két dolog tudatosult. Az egyik – amit a sors iróniájaként fogott fel –, hogy új környezetében csaknem kizárólag oroszok veszik körül, holott miattuk kényszerült elhagyni Magyarországot. A másik: Nyugaton sem a franciák, sem az oroszok nem értik a magyarokat, ahogy ’56-ot sem. Ekkor talált rá élete egyik fő feladatára: megismertetni a világ közvéleményével a hazáját és a magyarokat.
Némi idő elteltével aztán tudatosult benne: a férje rendszeresen megcsalja, így elvált Mityától. Hogy meg tudjon élni, alkalmi munkákat vállalt. Egyebek mellett hullamosóként is dolgozott – azok tetemeit kellett előkészítenie orvosi egyetemi tanulmányozásra, akik éjszakánként veszítették életüket a párizsi utcákon.
A hatvanas évek végén, egy július 14-i felvonuláson – vagyis a nagy francia forradalom kitörése alkalmából tartott Bastille-napi parádén – megismerkedett egy Jean keresztnevű építésszel, és másodszor is megházasodott. Egy Párizstól negyven kilométerre lévő tanyára költözött a férjével, ahol az kezdetben bohém értelmiségi és művészkolóniát tartott fenn. Ennek tagjai hajnalig borozgattak, az élet értelméről filozofáltak, és másnap délig ki sem keltek az ágyból.
Borbála némi harc árán rávette a férjét, hogy adja ki e társaság útját – ezt követően békében és nyugalomban éltek együtt. Megszületett az asszony második gyermeke, és megtalálta a hivatását: táncra oktatta a feltörekvő tehetségeket, végül balettmesterként vonult nyugdíjba. A 2010-es évek közepén költözött vissza Magyarországra, csaknem hat évtizeddel azután, hogy elhagyta.
De nem csak ezek az életrajzi tények derülnek ki a Klebelsberg Kastély egyik szobájában berendezett, apró színházteremben tartott előadásból: a dráma személyes apróságok sorával teszi egyedivé és igazán emlékezetessé a grófkisasszony hányattatott történetét.
Megtudhatjuk például, hogy amikor az édesapja visszatért a málenkij robotról, annyira megváltozott, hogy kiskamasz lánya először nem is ismerte fel. Hogy Borbála úgy jutott ki Nyugatra, hogy Szombathely térségében egy éjjel, a sötétben ki kellett ugrania egy vonatból, majd legurulnia a töltésen, mielőtt az ávósok észrevennék.
Hogy Bécsben gyakorlatilag érdemi nyelvtudás nélkül kezdte meg filmes pályafutását. Hogy a környezetében lévőket akkoriban azzal késztette némi értetlen szemöldökfelhúzásra, hogy olykor szívesen felhajtott egy-egy pohár konyakot. Hogy a kor ünnepelt francia színésze, Gérard Philipe – akit olyan filmekben szeretett meg a közönség, mint például A pármai kolostor (1948), vagy a Királylány a feleségem (1952) – ismerte Ady Endre és József Attila verseit. Hogy Párizsban annak idején egy neves orosz sztárbalerina oktatta a hozzá forduló lányokat arra, hogyan mozogjanak sztriptíz közben.
A Borbála díszlete végig egy nagypolgári ízléssel berendezett, tetszetős szalon, amely egyszerre idézi a hazai kastélyok miliőjét, továbbá a bécsi és a párizsi művészberkek eleganciáját. Az előadás során olyan egyszerű kellékek jutnak fontosabb szerephez, mint egy pár fehér kesztyű, egy játék mackó vagy egy kendő.
E rendezői megoldás még inkább elmélyítheti a befogadóban: az előadás egyik fő hatóeleme a privát és a közösségi téren tapasztalható kisebb és nagyobb – személyes és történelmi – változások egymásba olvadásának, egymásra hatásának érzékeltetése.
A főszerepet alakító Gajdó Delinke kifejezően jeleníti meg az általa életre keltett karakter valamennyi életszakaszának központi érzéseit: a bakfis Borbála családja iránt érzett ragaszkodását; a hazáját elhagyni kényszerülő lány gyökértelenségét, támaszt vesztettségét; a szárnyait próbálgató, ifjú művésznő kacérságát és életvidámságát; a szerelmes asszony boldogságát és reménykedését; a megcsalt feleség csalódottságát; a végül magára találó, beérkezett pedagógus céltudatosságát.
De nemcsak Gajdó Delinke van jelen a színpadon, hanem maga Nádasdy Borbála is: általában a háttérben ül, mintha újraélné mindazt, ami a múltjából megelevenedik körülötte. Azonban nem kizárólag passzív szemlélő vagy emlékező – olykor előlép, hogy interakcióba bonyolódjon fiatalkori önmagával.
Erre általában akkor kerül sor, amikor az elkeseredik vagy az összeomlás szélére kerül. Ekkor az éltes Borbála az ifjabb felé nyújtja vagy föléje tartja a kezét, mire az megvigasztalódik és erőre kap. E rendezői megoldás szerint tehát a pályáját befutott, harcait megharcolt és a kilencedik ikszben járó asszony nemcsak fiatalabb énjének nagymamakorú mása, de gyámolítója, biztatója is!
A mű tehát alapvetően az otthonról való elkerülés majd visszajutás, továbbá a szülőföldhöz való ragaszkodás olykor lelket gyötrő, olykor lelket melengető darabja – aligha véletlen, hogy az első mondat, amely kiszakad a főszereplőből, és elindítja emlékeinek áradatát, így hangzik: „Haza akarok menni!”
A darab felidézi a XX. századi magyar történelem főbb fordulatait, és szemléletes képet rajzol egy talpraesett, küzdeni képes asszonyról. Hiszen az is kiderül belőle: bárhová vesse az embert a sorsa, ott is meg kell állnia a helyét, ott is meg kell találnia és ki kell teljesítenie önmagát!
