Az ausztriai Tragöß – Oberort (1933)
Forrás: Fortepan/Bor Dezső
Hirdetés

Milyen tulajdonságokkal rendelkezik a Jóisten? Milyen a természete? Miként van jelen teremtményei életében, és azok hogyan ismerhetnek rá? Mi mindent eredményezhet e találkozás, e felismerés?

Nemcsak a vallásos , de az alkotó embert is foglalkoztathatják az ilyen és ezekhez hasonló kérdések, és ez esetben olykor több művet is eredményezhet e töprengés. Rainer Maria Rilke – a később a Duinói elégiák és a Szonettek Orpheuszhoz című versesköteteivel ismertté váló osztrák költő – például 1904-ben jelentkezett a Történetek a Jóistenről (Geschichten vom lieben Gott) című elbeszéléskötetével, amely legutóbb a Poket zsebkönyvek sorozatban látott napvilágot, Schein Gábor új fordításában.

Az ember kicsúszott Isten ujjai közül

A könyvecskében szereplő tizenhárom történetet névtelen narrátor beszéli el, aki egyes szám első személyben szól magáról, tehát akár Rilkével is azonosítható (bár e megfeleltetés nem feltétlenül szükséges). A mesélő hol a szomszédasszonyának, hol a közelben lakó, lebénult barátjának, hol annak háziurának adja elő a történeteket, de egy tanár, egy sírásó és egy idegen is akad a hallgatói között.

Az elbeszélő mindannyiuktól ugyanazt kéri: a tőle hallottakat adják tovább a környezetükben lévő gyerekeknek. E megoldással Rilke az evangéliumban szereplő jézusi mondásban – „Engedjétek hozzám jönni a gyerekeket” (Mk 10,14) – kifejtetteket fordítja visszájára: nem a kicsinyeknek kell hozzá, a mesélőhöz jönniük, inkább a Jóistenről szóló történeteit meneszti hozzájuk.

A kötetet nyitó – leggyakrabban idézett, megjelenése óta emblematikussá vált – elbeszélés, a Mese Isten kezeiről a teremtés rilke-i változatát adja elő. Ebben a Jóisten figyelme egyszer elkalandozott, ezért elhatározta: többé nem szakítja el a pillantását az akkor még csupán állatokkal benépesített Földről. Az ember megalkotásának munkáját így a kezeire bízta, amelyek anélkül tették a dolgukat, hogy a Jóisten szemmel tartotta volna őket. Csakhogy az ember kicsúszott az ujjak közül, és lepottyant a Földre.

„Ő tehet róla […]. Türelmetlen volt. Kapkodott, hogy élni akar. Egyikünk sem tehet róla”, mentegetőztek a kezek, ám hiába. A Jóisten megharagudott rájuk, mert túl korán engedték el azt, akinek a megformálásán éppen dolgoztak, és nyilvánvalóvá válik: csak akkor békél meg velük, ha végre megtudja, milyen is az ember. Szerencsére vannak, akik elmondhatják neki – a gyerekek.

A történetek legfontosabb, központi motívuma tehát a gyermeki lét és a gyermeki látásmód.

„Minden fölösleges dolog mellett van valami a felnőttek birtokában, amivel szemben nem maradhatunk közömbösek: a Jóisten. […] Semmi kétség, a felnőttek a legkevésbé sem foglalkoznak vele, tehát nekünk, gyerekeknek kell megtennünk helyettük”, jelenti ki például az egyik történetben bemutatott kölyökcsapat vezetője, Hans (Hogyan lett a gyűszűből Jóisten).

Rainer Maria Rilke: Történetek a Jóistenről című könyve új kiadásban és új fordításban jelent meg

Míg a záró elbeszélésben az egyik szereplő így elmélkedik a gyerekkor elmúltáról: „Mint amikor valaki az összes pénzét összekaparja, és vesz belőle egy tollat, amit a kalapja mellé tűz, és huss, az első szél magával viszi. Hazamegy a toll nélkül, és nem marad számára más, mint hogy eltűnődjék, pontosan melyik pillanatban szállt el a toll” (Történet, melyet a sötétnek mesélek).

Igazságosság és elmúlás

Ha több központi motívumot is kellene említenünk, az igazságosságot neveznénk meg – no meg az elmúlást.

A mese a halálról és hozzá egy idegen utóirat című elbeszélés például egy szerelmespárról szól. Kivonulnak az erdőbe, és ott két kapuval rendelkező otthont építenek maguknak. A jobbra a nyíló a férfié, és minden, ami hozzá tartozik, csakis e kapun keresztül juthat be a házba. A balra nyíló a nőé, és minden, ami hozzá tartozik, csakis e boltív alatt haladhat át, miközben befelé tart.

És egy napon a balra nyíló kapu előtt felbukkan a halál. A férfi bezárja előtte az ajtót, egyszerűen nem engedi be az otthonukba. Ám a jövevény a jobbra nyíló kapunál is próbálkozik: egy marék magot nyújt át a nőnek azzal, hogy a férjének küldi. A férfi a következő tavaszon felfigyel rá, hogy a egy hegyes levelű, fekete cserje ütötte fel a fejét a kertjükben. Többször is meg akarja kérdezni a feleségétől, hogyan került oda a növény, de mindig elfelejti. Egy idő után már mindketten az idegen bokor ápolásával foglalkoznak, amely csak nem akar virágot hozni. Egy hajnalon aztán észreveszik, hogy a fekete levelek közül egy fakó, kék virág emelkedett ki. Közelebb hajolnak hozzá, hogy beszívják az illatát, ám ekkor…

De a kötet elbeszélései nemcsak gondolati töltetük, hanem a cselekménynek otthont adó helyszínek alapján is csoportosíthatók.

Az egyik többször visszatérő ezek közül Oroszország. A Hogyan került az árulás Oroszországba című elbeszélés egyik szereplője például Rettegett Iván cár, aki elhatározza, hogy „adót vet ki a szomszédos fejedelmekre, azzal fenyegetvén őket, hogy nagy háborút indít ellenük, ha nem küldenek aranyat Moszkvába, a fehér városba”. A fejedelmek megüzenik: ha helyesen válaszol a három találós kérdésre, amelyet feltesznek neki, megkapja a tizenkét tonna aranyat, amit követel tőlük – ám ha egyre is téves választ ad, üres kézzel kell távoznia. És Rettegett Iván egészen addig nem tudja, mi a helyes válasz, amíg nem találkozik egy templomot építő, öreg paraszttal, aki elárulja neki, mit kell felelnie.

A cár az öregnek ígéri az általa követelt arany egy részét, ám amikor megkapja mind a tizenkét tonnát, sajnál egyet elvenni belőle, ezért elhatározza: a tartályt, amelynek az öregnek szánt kincset kellett volna tartalmaznia, háromnegyedéig homokkal tölti meg, csupán a fennmaradó egynegyed részt teszi ki az arany. Az öreg egyetlen pillantást vet a hozzá küldött tartályra, és máris tudja, mi van benne.

Erdély, 1940
Forrás: Fortepan/Varga Csaba

„Mondd meg az uradnak, eddig nem volt árulás Oroszországban. Most azonban egyedül ő tehet róla, hogy senki emberfiában nem bízhat; ő maga mutatta meg, mit jelent az árulás, és évszázadról évszázadra sokan fogják követni a példáját. […] Nem aranyat vártam tőle, hanem igazságot és igazságosságot” – fordul a tartályt szállító cári futárhoz, aki e szavak hallatán felismeri benne a Jóistent.

A másik visszatérő helyszín Itália. A koldus és a büszke kisasszony című elbeszélés például Firenzében játszódik, ahol egy Palla keresztnevű, fiatal nemes bejelenti a barátainak: megcsókolja Beatrice ruhájának szegélyét, hiszen titokban e fiatal hölgy után epekedik. A hódításinak szánt gesztusra ugyanakkor szokatlan körülmények között tervez sort keríteni: a koldusok közé vegyül, akik a templom előtt várják, hogy a szentmisére érkező, büszke teremtés adjon nekik egy-egy ezüstöt, és utána – hálájuk és köszönetük jeléül – ajkukkal illessék ruhája szélét.

Pollo csakugyan koldusi öltözéket húz, és a szerencsétlenek társaságában várja, hogy Beatrice feltűnjön. Ám amikor az ifjú hölgy megérkezik, először nem ad neki semmit, utóbb viszont – büszkeségét legyőzve – egy kegyes hazugság kíséretében a fiatalembernek ajándékozza a tarsolyt, amelyből addig az adományokat osztogatta.

Pollo e nagylelkűség hatására megváltozik: a szegényeknek adja a vagyonát – vagyis: megteszi azt, amire az evangéliumban (Mt 19,22) szereplő gazdag ifjú nem volt hajlandó –, mezítláb jár, és halála után szentté avatják.

Füveskönyvbe illő gondolatok

A Történetek a Jóistenről elbeszélései tehát bibliai motívumokat is tartalmaznak, de Rilke – jól érezhető módon – nem a hivatalos egyházi istenkép felrajzolására törekszik általuk. A könyvecskét így leginkább a mesék, a történelmi anekdoták és a teológikus-filozofikus reflexiók sajátságos elegyeként lehet jellemezni.

És van még valami, amiről mindenképpen szólnunk kell a kötettel kapcsolatban, ez pedig a nyelvi megformáltsága.

Nem egy, nem két elbeszélésben axiómaszerűen tömör, kontextusuktól függetlenül is idézhető gondolatok, megállapítások szerepelnek. Például: „A tanárnak úgyszólván az egyetlen lyuknak kell lennie a palánkon, amelyen keresztül be lehet látni a gyümölcsöskertbe” (Miért akarja a Jóisten, hogy szegény emberek legyenek). Vagy: „Az embernek félre kell húzódnia, el kell vonulnia a mások által hozzáférhetetlen csöndbe, és a halottak talán éppen azok, akik ezt megtették, hogy elgondolkodhassanak az életen” (Dal az igazságosságról). Vagy: „Amit tavasszal érzünk, Isten szemében a Föld színén átsuhanó, röpke kis mosoly” (Aki kihallgatja a köveket).

Az elbeszélések szövegén ugyanakkor egyértelműen érződik, hogy szerzőjük erős költői vénával rendelkezik. „Ő […] büszke, mint egy kő Michelangelo kezében. Büszke, mint egy virág a Madonna képén, büszke, mint egy napsugár, amely gyémántokon halad át” – jellemzi például Palla Beatricét a kettejük találkozásáról szóló történetben.

Az orosz sztyeppét ugyanakkor e szavakkal írja le a szerző: „Ezen a földön, ahol a sírhalmok a hegyek, az emberek a szakadékok. Mély, sötét és hallgatag a nép, szavai csak gyenge, ingatag hidak valóságos élete fölött. Néha sötét madarak szállnak fel a kurgánokról. Időnként vad énekek tolakodnak a félálomba merült lelkekbe, és eltűnnek a mélyükön, miközben a madarak elpusztulnak az égen”. Mintha csak komor szabadverset olvasnánk, prózaként tálalva!

Az óbudai kálváriadomb (1957)
Forrás: Fortepan/Vozárik Edit

Vagyis: akik hitoktatás céljából íródott, vallási olvasmányt keresnek, vagy a fordulatos, sodró cselekmény élvezetéért vesznek kézbe egy-egy könyvet, jó eséllyel idegenkedve vagy értetlenül teszik le e történeteket.

Azoknak viszont, akik kíváncsiak egy-egy vallásos motívum irodalmi – nem teológiai, hanem költői megközelítésű – átdolgozására; akik kedvelik az empatikus, néha ironikus hangú gondolatébresztő, filozofikus meséket; vagy akik Rilke rajongói, és szeretnék alaposabban megismerni kedvencük munkásságának prózai vonulatát is, bátran ajánlható a e rövidke kötet.

Hiszen – annyi minden más mellett – Istenről is lehet gondolkodni. Ami önmagában bizonyítja, hogy Isten inspiráló.

Rainer Maria Rilke: Történetek a Jóistenről. Poket Publishing, 2025. 145 oldal, ára: 2500 forint.