A gyilkos falu

Érkezésünk napján, október 6-án kis híján újabb gyilkosság történt. Kontrollt vesztett érsekvadkerti rokonok vendégeskedtek az egyik cigány famíliánál, amit később elunva utcára vitték a jókedvüket, éppen egy TEK-es rendőr édesanyjának portája elé, aki rémületében felhívta Balassagyarmaton élő fiát, hogy most mi lesz vele. Jött is a rendőr, de civilben esélytelen volt, mert négyen verték le egyszerre az út poráig. Aztán meg őket a kiérkező különítmény.

Mire a nap átsüt a felhőkön, és a regényes völgyek ködéből kilép az egykor palóc falu, csend motoz, csak két közmunkás roma asszony gereblyéje sustorog a meggyilkolt nemzetőrökre emlékező műmárvány tábla körüli avarban.

– Én-e? – néz rám a közelebbi gereblyés –, én aztán ezekről nem tudok semmit – bök a feliratozott táblára. – Pedig itt születtem, de nekünk nem tanították. Hát neked, Georgina?

– Nemigen tudok róla, pedig négy gyerekem meg – számol ujjain a másik – hét unokám van, de szerintem azok sem. Gondolom, itt haltak meg.

– Nem itt, hanem az Ipoly-parton, de előtte a bolt alatt a pincében kínozták őket – okosítja egy helyi fiatal talentum, aki, mint kiderül, Baranyai Béla polgármester fia, a közmunkások parancsnoka, választott képviselő, és flancos Mercedesszel jár a falut gondnokolni. – Apámnak még nagyobb Mercije van, a kislányomnak is ezt a nevet adtuk – sorolja huncut dicsekvéssel. – De nem ám közpénzből. Apám jól menő roma vállalkozó – váltja vissza hangját kettesbe. – Ha kíváncsiak a pincére, van benne kiállítás, akkor kinyittatom. Ricsi! – kiált oda egy tetemes fiatalembernek.

Súlyos léptekkel vezet föl bennünket Ricsi, a falu szülötte, hivatali mindenese. A falusi bolt egyben posta és szerencsejáték-központ előtt, ahol a lovin kívül mindent játszanak, kaparnak, fogadnak, kóláznak, most is népes társaság múlatja szerencse reményében az időt, oda is súgja Ricsi: „Ezek közül egy sem volt még lent a pincében.” Másik gyalogtársam, a 81 esztendős Sulyok László nyugalmazott megyeilap-szerkesztő, aki kérésemre szívesen csatlakozott hozzánk Tarjánból, mert az 1956-os helyi események alapos ismerője és sajtóregöse, azt mondja erre, az utóbbi években sajnos alig akad érdeklődő, nincsen koszorúzás, lepusztult a kiállítás, pincével együtt penészedik az emlékezet.

– Mert kicserélődött a falu – kontráz közbe Ricsi. – Én itt születtem, nálunk az elmúlt húsz év alatt alig maradtunk, közel 90 százalék már cigány lakos. Persze, hogy tudom, mit műveltek azokkal az emberekkel, a nagymamám sokat mesélt róla. A legtöbben már csak azt tudják október 23-áról, hogy piros ünnep, szabadnap, oszt kész!

A lejárat mellett szürke tábla a falon: „Pufajkás pribékek bestiális kegyetlenséggel ebben a pincében kínozták halálra Hadady Rudolf és Hargitay Lajos nemzetőrparancsnokokat.” A lépcsőkön lefelé pókháló csapódik szembe, szájba, a dohos és nehéz levegőtől fújtatunk, miközben a nedves boltív téglairól víz csöpög a fejünkre. A papundeklitablókról a mocsári klíma már félig leáztatta a korabeli fotókat, jegyzőkönyveket, parancsokat és tanúvallomásokat az újságkivágásokkal együtt. Sztálin műveibe, akár az írott visszaemlékezésekbe, belelapozott a dohos penész, csak a megsárgult ábrázatú áldozatok fényképe küzd még úgy-ahogy az enyészettel.

Kálváriájuk a tarjáni sortűzzel kezdődött, ami után az ávósok azonnal visszavették a gyárat, őket pedig mint a felkelés fegyveres vezetőit lefogták és a megyei rendőrségen ütlegelték napokig, majd Házi Sándor őrnagy elvtárs, Darázs István ÁVH-s parancsnok és Devcsics Miklós kommunista katonatiszt parancsára, aki a Kádár-pártból 1990-ben átigazolt az MSZP-be, és még a rendszerváltást követően is tagja lehetett a magyar országgyűlésnek, Tatra gépkocsira tették és Horváth Károly hugyagi ávós vezetésével a balassagyarmati börtönbe szállíttatták őket. A soha ki nem hallgatott kollégák, szemtanúk szerint a gépkocsis halálbrigád tagja volt még Pribeli József, Havasi Ottó és Balla Tibor, minden bizonnyal ők is hugyagiak, hiszen ilyen nevű famíliák éltek, sőt élnek a faluban.

Annak, hogy soha nem értek Gyarmatra, oka a népnyelv szerint az lehetett, hogy útközben lekanyarodtak a 22-es útról a falujukba és a sofőr, Horváth apjához tértek be vizitálni azzal, hogy reggel majd indulnak tovább. A foglyokat gondosan a pincébe zárták, ami fölött akkoriban a falu párttitkára, Horváth édesapja lakott. Odafönt, a konyhaasztal mellett ürültek a poharak, plafonig emelkedett a hangulat, vele pedig a revans utáni vágy, hiszen azok ott lent a pincében, amikor az ávósok még gyáván megfutamodtak a forradalom elől, utánuk mentek Karancslapujtőre, hogy lefegyverezzék őket. És a nagy híre ment szégyenülés fölötti harag addig sarkantyúzta oldalukat, míg végül lementek a pincébe. Hogy mit műveltek áldozataikkal, a két családapával, az a boncolási jegyzőkönyvből derült ki, amit dr. László Mária, akkor ügyeletes gyarmati patológus orvos lemásolt, és 1989-ig a padlásán dugdosott, majd amikor már lehetett, közzétett. Némelyik sérülés, például szétroncsolt vese, bevérzett gyomor, szilánkosra tört koponya et cetera már önmagában is halálos lehetett, vagyis a jegyzőkönyv hiteles vádirat a mai napig, amit a Kádár-adminisztráció titkosított, majd hatalmi parancsra a történteket átírták, a tetteseket pedig bevédték.

Első lépésben – minő mocskos baloldali fortély – félholt áldozataikat a hugyagi ávósok autóval hajnalban kivitték a faluvégi Ipoly partjára az akkor csehszlovák határra, és miután a boncolás tényei szerint oldalról, szemből, hátulról több lövéssel lemészárolták őket, Salgótarjánba siettek Darázs Istvánnal meg a többi elvtárssal egyeztetni az új menetrendet. Szigorúan a munkás–paraszt hatalom érdekében és a pufajka becsülete nevében.

Másnap reggel 7 óra 30 perckor találtak rá riadt lakosok a szinte felismerhetetlen holtestekre, és azonnal megkezdődött a találgatás, kik jöhettek haza éjszaka, kik társalogtak Horváth párttitkár elvtárs háza világánál, és kik mehettek hajnalban végig a falun az Ipolyhoz, arra, ahol a folyó hídján sem lehet átkelni, mert Trianon óta az egy másik ország. Zsákfalu, zsákutca, a hivatalos verdikt viszont nem futhatott zsákutcába, és így hangzott: hajnalban az Ipoly-parton portyázó Horváth elvtársék autóját két bűnöző, lehet, hogy illegális határátlépő igyekezett feltartóztatni, és miután meglátták, kik ülnek benne, menekülni próbáltak, elszökni a törvény elől, ezért fegyverhasználatra került sor, és lelőtték a bűnözőket. A tettesek kiléte ismeretlen, mert semmiféle papír nem volt náluk.

– Nincs itt semmi látnivaló, elvtársak – mordultak rá a sopánkodó falusiakra a pufajkások –, sürgősen menjenek a dolguk után, a korpuszokat pedig azonnal elszállították a gyarmati kórház proszektúrájára, amit a padláson őrzött jegyzőkönyv is bizonyít. László Mária patológus doktornő szerint halottszemlén, noha mindkét fogoly családos édesapa volt, egyetlen hozzátartozó sem jelenhetett meg, helyettük csak hivatalos emberek, például a már említett, nagy karriert befutó volt országgyűlési képviselő, Devcsics Miklós, akik kérdések nélküli utasításokat adtak, majd a testeket a gyarmati temető ravatalozójába szállíttatták át.

Megindultan ácsorgunk a dohos pince közepén, a fejünkre víz, szemünkből könny cseppen. A feljárat mellett redves lábú vasasztalkán felhólyagosodott, penészlisztes vendégkönyv, benne az utolsó rövidke bejegyzés dátuma 2023, és így szól: „Köszönjük, hogy itt lehettünk. Nyugdíjas Egylet. Magyarnándor.”

Mielőtt Sulyok László szerkesztő urammal, aki 36 éve azért kereste fel először, hogy végre szabadon megírja a valóságot, elindulnánk beazonosítani a kivégzés helyszínét, még összefutunk a tényleg nagy és flancos Mercedesszel közlekedő Baranyai Béla polgármesterrel is.

– Gyilkos falu a mienk, sajnos így kerültünk be a történelembe – mondja kertelés nélkül a helyi születésű roma vállalkozó, esztendeje faluvezető. – Elsikkadt az emlékezés, a kiállítás felújítása, a pince állapota olyan, akár a falué, ugyanis 600 milliós veszteséggel vettem át az irányítást. Személyesen nekem is veszteség mint vállalkozónak, de combos kihívásnak tartom, és rendet akarok tenni – teszi hozzá, mint aki nem fél a saját árnyékától.

Az egykor palóc falu 900 lakója közül mára 750 cigány, míg a közmunkások harmincan vannak, addig a munkanélküliek száma üti a 150-et, és a 118 gyerekkorúból nyolcvanan buszoznak naponta, mert iskola nincs. Itt is állandó baj a munkátlanság meg a drog. Azt mondja Baranyai, hogy a mákonyőrület mintha csökkenne, mióta felállították határozott férfiemberekből a faluőrséget, akik kora estétől új hajnalig járják a falut, és a gyanús autók rendszámait azonnal leadják a rendőröknek. Nagyon bántja, mert árt a hugyagi cigányoknak, hogy most meg néhány érsekvadkerti gyüttment rátámadt arra a TEK-es rendőrre, „fel is szólítottam őket a vezetés nevében, hogy gyorsan költözzenek el innen”. Ilyen cigányokra nincs szükség.

– Cigány zavarja ki a cigányt? – szólok közbe. – Ráadásul még önazonossági rendeletet is hoztak, elsőként a többségében roma lakosú magyar települések közül, nem fél, hogy lerasszistázzák balról?

– Idegesítenek a nem korrekt újságírók, politikusok – válaszolja gúnyosan –, amikor cigányt akarnak cigány ellen felhasználni, pedig csak arról van szó, hogy senkit sem a fajtája, hanem a viselkedése miatt szankcionálunk. Nézze, büszkén mondom, a mi falunk is fideszes, mert tőlük kaptuk a legtöbbet, a jó Isten nem ejtett bennünket a fejünkre. A lakosság nálunk a munka és a család mellett döntött.

– És a helyi Tisza-sziget, az első cigány az országban, az mit szól hozzá? Mert a főnökük, a Magyar Péter ellenzi.

– Semmi közöm hozzá, az legyen csak az ő dolga, a helyi tiszások meg mind a hárman, ha vannak annyian, nem sok vizet zavarnak. Mi magyar cigányok vagyunk, nem csicskák.

Mielőtt utamra engedne a jelenlegi szlovák határhoz, megjegyzi: „Én is felnőtt koromban hallottam először a gyilkosságról, mert csak egymás közt beszéltek róla az emberek, ezért igyekezni fogok a falu emlékezetében is rendet tenni.”

Sokasodnak fölöttünk a felhők, és épp megszólal a harang, mikor mögöttünk marad a falu, utána egészen az Ipolyig öles tankcsapdák meg delelőre vonuló kolompos gulya övezi történelmi kiruccanásunkat. Sulyok szerkesztő uram egy visszabontott kőpillér előtt megálljt vezényel, ott, ahol valamikor híd feküdt át tovább Magyarországra, most meg csak a hűlt helye, de az már Szlovákiában. Pedig nem mozdult és nem ment odébb semmi, nem indultak meg a hegyek, csapott ki a tenger, mégis átírtak határt, sorsot, egész nemzettörténelmet, benne a hugyagi gyilkosokét is.

– Ezen a helyen mészárolhatták le őket – keresgél a derékig szemtelenkedő csalitban, akár lelkes lepkevadász Sulyok uram, az idős krónikás. – Emlékszem, itt 1989-ben egy kereszt volt a nemzetőrök tiszteletére, Hargitai Lajos családja állította, többször kiforgatták a kommunisták, de már a helye sincs meg – rugdalja odébb mérgelődve az üres sörösdobozokat.

Innen vitték a nyilvánosság számára hivatalosan névtelen „bűnösök” tetemét a gyarmati boncterembe, majd a városi ravatalozóba. Arról, hogy mi történt később, már Szent Mihály sírhantos birodalmában, pontosat senki sem tud. Lehet, hogy helyben hantolták el őket, volt, aki állította, de nem látta, de az is lehet, ha el is temették, utóbb a botrányt kerülendő kiemelték és máshová szállították el a maradványokat, ahol állítólag a többi forradalmáréval együtt az 1960-as években elégették őket. Erre utal egy azóta előkerült belügyminisztériumi hivatalos irat, melyben a két lemészárolt is név szerint szerepel, mellette pedig a tény, hogy ruháikat Pesten megsemmisítették. Előkerült az összekötözött leltári hullámpapír dobozokból Hadady Rudolf vésett karikagyűrűje is: SÁRI 1949. V. 8.

Vaskos adalék lehet ahhoz a sikertelenséghez, ami 1989 óta kíséri a gyarmati temetőben elvégzett exhumálásokat. Eddig 130 sírt nyitottak fel „helymeghatározó személyek” segítségével, de mindannyiszor eredménytelenül. Az pedig immár nem keserű sejtelem, hanem bizonyítatlan, ezért megdönthetetlen tény, hogy a mai napig nincs felbujtó, parancsadó, elkövető és holttest. Hiába tudott mindenki mindent. Ilyen volt egy profi kommunista politikai gyilkosság.

Hugyagnak maradt a szégyen és a billog: gyilkos falu.