Japán csak japán marad

Japán a világ egyik leghomogénebb kultúrájaként évszázadok óta elutasítja a migrációt, és menekülteket sem fogad be. A világ harmadik legnagyobb gazdasága mára azonban súlyos demográfiai válsággal és munkaerőhiánnyal kényszerül szembenézni. Fenntartható-e a gazdasági növekedés bevándorlás nélkül, és milyen választ ad erre Japán?

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Japán az egyetlen gazdaságilag fejlett demokrácia, amely a II. világháború óta nem nyitotta meg kapuit a képzetlen külföldi munkaerő előtt. Ennek köszönhetően, miközben a nyugat-európai országokban a külföldi gyökerű lakosság aránya mára nyolc és huszonöt százalék között mozog, a 126 milliós Japánban ez a szám a két százalékot sem éri el. Az 1990-es évekig a szigetország ugyanis a munkaerőhiányt nem emberimporttal, hanem robotizálással, üzemeinek külföldi kihelyezésével, a vidékről a városokba áramlás serkentésével, valamint a nők, diákok és idősek munkaerőpiacra való bevonásával ellensúlyozta. Amikor pedig a fenti források kimerültek, idegenek tömeges behívása helyett hosszú távú tartózkodást kínáltak fel a XX. század elején külföldre – leginkább az amerikai kontinensre – vándorolt japánok leszármazottainak, akik a későbbiekben letelepedésre és állampolgárság megszerzésre is jogosultakká váltak. Ezzel párhuzamosan pedig korlátozott idejű tartózkodásra jogosító gyakornoki munkaprogramot hirdettek a baráti ázsiai országok erősen megválogatott fiataljainak.

A japán ugyanis alapvetően befelé forduló kultúra, amely a világ népeit leginkább japánra és nem japánra osztja fel. Bezárkózásuk az 1603-ban kezdődő Edo-korra vezethető vissza, amikor az európai kereskedők és hittérítők tömegével kezdtek megjelenni, ezzel veszélyeztetve a szigetország társadalmi rendjét és hierarchiáját. Az uralkodók válaszul az elszigetelődés mellett döntöttek. Az 1600-as évek derekán a külföldieket elűzték, az idegenekkel való bárminemű kapcsolattartás pedig egészen 1853-ig tilos volt, ennek köszönhetően zárt, szigorú rendszer alakult ki, amely elutasító volt mindenkivel szemben, aki nem japán. A bezárkózásnak a XIX. századi iparosodás során fellépő nyersanyaghiány vetett véget, amelynek eredményeként Japán megkezdte expanzióját a térségben. A hosszú elszigeteltség miatt azonban a többi ázsiai nép, a kínaiak, koreaiak és Fülöp-szigetekiek szinte már idegenek voltak a japánok számára, akik így továbbra is elutasították a keveredést, pláne azt, hogy nagy számban engedjenek be külföldieket a szigeteikre.

Ez a XX. században is így maradt. A II. világháborús vereség alapjaiban rengette meg az ország társadalmi és politikai rendjét, az 1970-es és 1980-as évek dinamikus városiasodása pedig átalakította az addig jellemző családmodellt. A gyermekvállalási kedv azóta is évről évre lanyhul. Japán lakossága az elmúlt évtizedben közel kétmillió fővel csökkent. Az ország középső részén szellemvárosok alakulnak ki, Hokkaidó szigetén pedig az elnéptelenedett kisvárosok utcáit medvék és vadkanok járják. Eközben a népesség rohamosan öregszik: a születési szám százhúsz éves mélyponton van, a lakosság negyede 65 éven felüli, az idős­gon­do­zás­sal kapcsolatos munkakörök pedig a termelő ágazatoktól vonják el a fiatal munkaerőt. És ez még csak a lejtő eleje. Az átalakuló életmód miatt a fiatalok jelentős része már nemhogy a gyermekvállalásig, de a párkapcsolatig sem jut el. A 30-as éveikben lévő férfiak közül háromból kettőnek még nem volt kapcsolata. Az ötvenesek közül pedig négyből egy egyedülálló.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A demográfiai hanyatlásból adódó munkaerőhiány a gazdaságra is kihat. Az elmúlt tíz évben a vállalkozások száma harmadával csökkent, a Japán Kereskedelmi és Iparkamara adatai szerint pedig 2018 júliusában a kis- és középvállalkozásoknak már 65 százaléka küzdött munkaerőhiánnyal. És ez az elkövetkező években csak romlani fog, hiszen a 2020-as tokiói olimpia előkészületeihez több százezer munkavállaló hiányzik.

A külföldi munkaerőimport eddig alig volt opció. 2017-ben a 127 milliós országban mindössze negyedmillió külföldi szakmunkás és ugyanennyi külföldi gyakornok dolgozott. A kormány viszont májusban bejelentette, hogy 2025-ig további félmillió embert – köztük külföldieket – kíván munkába állítani. Ez azonban nem egyszerű egy olyan, etnikailag homogén országban, ahol a bevándorlás máig tabutéma. A kényszerhelyzetben lévő kormány helyi mércével mérve mégis drámai engedményekre szánta el magát: azok, akik már öt éve dolgoznak Japánban, a jövőben maguk után hozhatják a családjukat, a legkiválóbbak pedig, akikkel munkaadóik elégedettek, és japánul is megtanulnak, a jelenlegi öt év helyett akár már tíz évig is maradhatnak az országban. Tömeges migrációról, honosításokról természetesen továbbra sincs szó. Valószínű tehát, hogy Japán, a Perzsa-öböl országaihoz hasonló módszert választva, a gazdaság működtetéséhez szükséges képzetlen és képzett munkaerőt külföldről importálja majd, azokat azonban továbbra sem engedi gyökeret ereszteni.

A menekültkérdés és a migráció természetesen két külön téma. Noha Japán az ENSZ Menekültügyi Főbizottságának negyedik legnagyobb donora, ő maga szinte senkit sem fogad be. 2016-ban például 10 ezer 901 emberből csak 28-an kaptak menekültstátuszt, ami mindössze 0,2 százalékos sikert jelent. Nem véletlenül: a törvények szerint menedékkérelmet kizárólag személyesen lehet leadni, ami a hagyományos konfliktuszónáktól távol eső, tengerrel körülvett országban erős szűrőt jelent. 2017-ben a közel-keleti és afrikai háborús zónák polgárai a kérelmezőknek mindössze egy százalékát tették ki. Az országba belépni ugyanis kizárólag vízummal lehet, a japán követségek pedig csak akkor adnak turistavízumot a háború sújtotta országok polgárainak, ha azok bankszámlakivonatot, munkaviszonyt igazoló dokumentumot és az útlevél mellett egyéb személyazonosságot igazoló okmányt is felmutatnak.

Noha az 1980-as évek során Japán befogadott tízezer, Vietnamból hajóval menekülő embert, ez a gyakorlat véget ért. Tokió ugyanis attól tart, hogy a menekültpolitika liberalizálása megnyitná a kaput az észak-koreaiak előtt. Ez pedig súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a civilek között ügynökök is rejtőzhetnek, akik aztán az ország katonai és nukleáris létesítményeit is célba vehetik. Emellett a népi vélekedés szerint a koreaiak korrupciót és bűnözést hoznának az országba.

2017 szeptemberében Taro Aso miniszterelnök-helyettes azt mondta, „érdemes komolyan elgondolkodni azon, hogy az ország hadserege lőparancsot kapjon a hajókkal partot érő észak-koreaiakra”. Az aggodalom persze némileg eltúlzott, hiszen a két ország között ezer kilométeres háborgó tengerút húzódik, és arrafelé nincsenek NGO-hajók, amelyek segítenének az átjutásban. A japán hírekben nem ritkák a partoknál hánykolódó, észak-koreaiak holttesteit szállító hajókról szóló beszámolók.

2017-ben a Fülöp-szigetek, Vietnam, Indonézia és Srí Lanka polgárai vezették a Japánban leadott menedékkérelmek listáját. Mivel a fenti országok egyikében sincs háború, világos, hogy a legtöbb menedékkérő valójában ideiglenes munkavállaló, akik turista- vagy egyéb vízummal érkeztek az országba, majd beadták menedékkérelmüket, tudván, hogy annak – olykor évekig tartó – elbírálásáig legálisan dolgozhatnak az országban.

A törvény adta kiskapuval a munkaerőhiánnyal küzdő japán vállalatok és a kérelmezők is jól járnak. A tánc azonban soha nem tart sokáig: azok, akiknek menedékkérelmét visszautasítják, a későbbiekben munkavállalói vízumot sem kaphatnak. A feketemunkások alkalmazásáért súlyos bírság jár, a belügyminisztérium pedig forró drótot üzemeltet, amelyen a lakosság az illegális migránsok hollétéről tehet bejelentést. A külföldiekre vonatkozó munkavállalási törvények átalakításával végre az álmenedékkérők helyét legális dolgozók válthatják fel. Ahhoz azonban alig fér kétség, hogy Japán a jövőben is homogén ország kíván maradni.