Kényszerű béke

A cikk a Demokrata 2025. október 22-ei számában jelent meg.

A történelem tanulsága szerint tartós béke két esetben szokott megköttetni: ha a szemben állók egyformán kimerülnek, és feladják a harcot, vagy ha egyikük megsemmisítő vereséget szenved, és kapitulálni kénytelen. A Hamász és Izrael esetében ezek közül egyik sem állt fenn. Benjamin Netanjahu az egyre elítélőbb nemzetközi közvélemény ellenére is kész lett volna folytatni a harcot, a Hamász pedig az elmúlt egy évben kellőképp felduzzasztotta sorait fanatizált fiatalokkal ahhoz, hogy legyen benne szusz a továbbiakhoz.

Hogy a tűzszünet mégis megköttetett, egyvalaminek köszönhető: a Közel-Keleten senki nem tud nemet mondani Donald Trumpnak.

A palesztin–izraeli konfliktus legutóbbi fordulójának a végjátéka szeptember 9-én kezdődött, amikor Izrael sikertelen rakétatámadást hajtott végre a Katarban megbúvó Hamász-vezetők ellen. Az akció éktelen haragot váltott ki az Öböl-országokból, elsősorban az érintett Katarból, de Szaúd-Arábiából és az Egyesült Arab Emírségekből is. Az ügy Donald Trump számára is kellemetlen volt, hiszen az amerikai elnök idén májusban háromezermilliárd dollár értékű befektetés ígéretével tért haza a három Öböl-államból, Katar ráadásul az egyetlen ország a világon, amely maga fizet azért, hogy az amerikai hadsereg támaszpontot tartson fenn a területén.

Az amerikai elnök ezért lépéskényszerbe került: hogy Katart kiengesztelje, a NATO 5. cikkelyével felérő biztonsági megállapodást kötött vele, amelynek értelmében a jövőben Amerika minden esetleges támadást Katar ellen úgy kezel, mintha közvetlenül őt érné, Benjamin Netanjahut pedig a nagy nyilvánosság előtt bocsánatkérésre kényszerítette. Cserébe Donald Trump azt kérte Katartól mint a Hamász régi támogatójától és a tűzszünetben aktív közvetítőtől, hogy bírja rá az iszlamista szervezetet az egyezségre. Ugyanezt kérte a Hamász másik támogatójától, Törökországtól is. Recep Tayyip Erdoğan számára Gáza és a Hamász ugyan fontos adu, de korántsem olyan fontos, mint az immár saját hátsó udvarának számító Szíriának az egyben tartása, valamint a törökországi kurdok pacifikálása, ami nélkül 2028-ban búcsút mondhat az elnöki széknek. Mivel pedig a Szíria egységét fenyegető, kurd gerincű Szíriai Védelmi Erők mögött az Egyesült Államok áll, a török elnök felismerte, hogy jobb Donald Trump kedvére tenni Gázában. Az amerikai elnöknek Egyiptomot sem volt nehéz bevonnia a békemisszióba, hiszen Kairó számára kezdetektől kockázatokat jelentett a szomszédjában zajló háború.

Izrael is kénytelen volt szót fogadni Donald Trumpnak. Amerika támogatása nélkül a zsidó állam gyakorlatilag elveszett, ráadásul a gázai hadjárat valóságos PR-katasztrófa volt Izrael és elsősorban Benjamin Netanjahu számára. Az ostromlott területről érkező elborzasztó képsorok elsősorban a nyugati világon belül ártottak az izraeli kormány renoméjának, miközben Tel-Aviv éppen a világnak ezen országaira számít. Az izraeli miniszterelnök azonban nem hátrálhatott ki a konfliktusból, hiszen ultranacionalista szövetségesei a támogatásuk megvonásával fenyegették, márpedig ez esetben Netanjahu elveszítette volna mentelmi jogát, és börtönbüntetéssel nézett volna szembe korrupciós ügyei miatt. Azt viszont még a legradikálisabb izraeli nacionalisták is felismerték, hogy Donald Trumpnak nem lehet nemet mondani, így duzzogva bár, de nem tettek keresztbe a tűzszünetnek. Persze az amerikai elnök nem engedte el régi barátja kezét. A Sarm es-Sejk-i békecsúcsot megelőző napon Izraelbe látogatott, ahol a kneszet előtt győzelmet hirdetett, és támogatásáról biztosította Netanjahut. Az amerikai elnök egészen odáig ment, hogy beavatkozva az izraeli belügyekbe felszólította Jichak Hercog elnököt, hogy tegye semmissé a miniszterelnök elleni vádakat.

Így jöhetett el a nap, amikor Donald Trump az egyiptomi Sarm es-Sejkben összehívta barátait és szövetségeseit a világ minden tájáról, kihirdette a „3000 éves konfliktus” végét, és bejelentette az örök béke kezdetét a Közel-Keleten.

Nem ő volt az első. Az Egyesült Államok szinte minden modern kori elnöke megpróbált valamilyen formában békét közvetíteni vagy békefolyamatot támogatni a Közel-Keleten. George H. W. Bush, Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama egészen odáig jutottak, hogy egy asztalhoz erőszakolták az izraeli és palesztin feleket. Az eredményt ismerjük.

Félő, hogy Donald Trump békéje is csak átmeneti fegyvernyugvást hoz. A húsz pont első üteme, a harcok beszüntetése, a segélyezés megindítása, az izraeli túszok átadása, cserébe 1950 palesztin fogvatartott szabadon bocsátása viszonylag flottul zajlott. Nehézséget csak a már elhunyt izraeli túszok holttesteinek az átadása jelentett. Mivel azonban az izraeli vezetés is tisztában van azzal, hogy ezeknek a felkutatása nem könnyű, hiszen több közülük romok alatt lehet, esetleg halott palesztinok közé keveredhetett, az elakadás nem okozott nagyobb gondot. Biztos, ami biztos, Izrael jelezte, hogy a holttestek kiadásáig feltartóztatja a Gázába irányuló segélyek egy részét.

Fentieknél nagyobb kihívást jelent a további pontok kivitelezése. Az első ilyen az izraeli csapatok fokozatos visszavonulása. Az Izraeli Védelmi Erők jelenleg Gáza területének 55 százalékát tartják ellenőrzésük alatt, kivonásuk üteméről és határidejéről pedig nem szól a trumpi terv. Sejteni lehet, hogy amíg nem feltétlenül szükséges, Netanjahu aligha adja ki az ukázt a terület kiürítésére.

Ennél is keményebb dió a Hamász leszerelése. A szervezet nemcsak azért vonakodik ettől, mert a militarizmus 1982-es születése óta identitásának a része, de azért is, mert a fegyverei nélkül teljes mértékben ki lenne szolgáltatva Izraelnek, no meg a rivális gázai klánoknak és milíciáknak. A Hamász ugyanis az elmúlt másfél évtizedben számos ellenséget szerzett, akik a háború elmúlt két évben felbátorítva érezték magukat arra, hogy megkérdőjelezzék az iszlamista szervezet uralmát. Nem meglepő, hogy a tűzszünet beálltát követően a Hamász nyilvános kivégzések és politikai likvidálások sorával próbálta helyreállítani megtépázott befolyását. Donald Trump válaszul megtorlást helyezett kilátásba. Hogy lesz-e megoldás, egyelőre bizonytalan. Elképzelhető valamiféle kompromisszum, amelynek részeként a Hamász formálisan elismer valamiféle leszerelési tervet, leadja a rakétáit, drónjait és más támadóeszközeit, de megtartja a védekezésre szolgáló könnyűfegyvereit.

Mindezt elméletileg egy külföldi megfigyelőkből és palesztin technokratákból álló bizottságnak kellene felügyelnie, amely a trumpi terv szerint ötéves mandátumot kapna a Gázai övezet kormányzására. Hogy kikből áll majd ez a bizottság, egyelőre bizonytalan, de Donald Trump elvállalta formális vezetését.

A bizottság feladata lenne az újjáépítés levezénylése is, amihez korábban az Öböl-országok már felajánlottak 53 milliárd dollárt. Ennek feltétele természetesen a béke fenntartása és a stabilitás ígérete, hiszen senki nem finanszírozna szívesen olyan beruházásokat, amelyeket pár éven belül úgyis szétbombáznak.

Az „örök békét” elhozó terv minden más pontja a homályos jövőbe vész. Így nem tudni, hogy miképpen zajlik majd a Ciszjordániát jelenleg már csak úgy-ahogy kormányzó Palesztin Hatóság reformja, és hogy milyen út vezet majd az arab országok kedvéért a pontok közé bevett palesztin államisághoz. Az pedig végképp rejtély, hogy van-e bármiféle homályos elképzelése Washingtonnak Ciszjordánia jövőjéről, amely egyes részeinek annektálásáról, úgy néz ki, Izrael átmenetileg lemondani kényszerül.

Ami biztosnak látszik, hogy most viszonylagos béke következik. Donald Trumpnak, mint kiderült, senki nem mer ellentmondani, így ha a fegyverek mégis dörögni kezdenének, a Sarm es-Sejk-i parádé után aligha lesz bárkinek mersze beismerni, hogy az „örök béke” még messze nem köszöntött be az olajfák alatt.