A zene ereje

A magány és az elszigeteltség az idősebb korosztály körében az Egyesült Államokban a járvány előtti szintre tért vissza – de ez még mindig azt jelenti, hogy az 50–80 év közötti emberek több mint egyharmada magányosnak érzi magát (JAMA, 2024).

A kutatások szerint a magány nemcsak lelki, hanem testi egészségünkre is hatással van. A magány azonban nem pusztán egyedüllét: mély vágy a kapcsolódásra és a valahová tartozásra – amelyet olykor egészen váratlan módon is enyhíthetünk. Az egyik leghatékonyabb „gyógyszer” a zene.

A zene mint a társas kapcsolat pótléka

Elvers (2016) szerint a zenehallgatás képes megidézni mások jelenlétét: „A hallgatók tudat alatt úgy érzékelik a zenét, mint egy elképzelt személy érzelmi kifejeződését.”

Gondoljunk csak bele: mi történik, amikor meghalljuk azt a dalt, amely akkor szólt, amikor életünk párjával először találkoztunk? Vagy amikor újra felcsendül egy zenekar száma, amelynek koncertjéért kilométereket utaztunk barátainkkal? A zene képes hidat építeni az idő és a tér fölött, összekapcsolni minket azokkal, akiket szeretünk – még akkor is, ha már nincsenek velünk.

A jelenséget a kutatók „társas szurrogációnak” nevezik – amikor a zene ideiglenesen pótolja a másokkal való interakciót. Ceren, Geibel és Kussner (2025) vizsgálatukban arra voltak kíváncsiak, miként képes a zene enyhíteni az időskori magányt.

Egy kvalitatív kutatásban 35 idősebb résztvevőt arra kértek, nevezzenek meg három zeneművet, amelyek segítenék őket, ha nagyon magányosnak éreznék magukat. A válaszok alapján hét fő okot azonosítottak, amiért az emberek zenét hallgatnak magány idején: vigasztalás, emlékezés, közös élmények felidézése, elszigeteltség ellensúlyozása, mások megértése, kulturális kapcsolódás és csoportidentitás.

A zene segíthet feldolgozni a veszteséget

Schafer, Saarikallia és Eerola (2020) azt vizsgálták, hogy a vigasztaló zene miként működik társas pótlékként súlyos élethelyzetekben – például egy szerettünk elvesztése vagy a látás elvesztése esetén.

A kutatók azt feltételezték, hogy az ilyen zene csökkenti a magányt és növeli az empátiát. A résztvevőknek egy irányított képzeleti gyakorlat során különböző veszteséghelyzeteket kellett elképzelniük, majd zenét választaniuk: vigasztalót vagy saját ízlésük szerinti dalt.

Az eredmények meglepőek voltak: a „saját választású” zene hallgatása jelentősen csökkentette a magányérzetet, miközben fokozta az empátiát és javította a hangulatot – még akkor is, ha a választott dal nem volt kifejezetten „vigasztaló”. Ez arra utal, hogy a személyes zenei ízlésünk kulcsszerepet játszik abban, hogyan használjuk a zenét érzelmi gyógyulásra és társas kapcsolódásra.

A zene az agy örömközpontjait is aktiválja

Daniel J. Levitin Your Brain on Music című könyvében feltárja, miként hat a zene az agyunkra.

„A zene ugyanazokat az idegpályákat aktiválja, amelyek az evés, az intimitás és a társas élmények során is dopamint szabadítanak fel” – írja Levitin. Ez az örömhormon fokozza a zene által kiváltott pozitív érzelmeket.

Különösen figyelemre méltó, hogy a kisagy – az agyunk egyik legősibb része – akkor aktiválódik, amikor zenét hallgatunk, de nem reagál puszta zajra. A kisagy felelős a ritmus követéséért és a mozgáskoordinációért, ezért mozdulunk meg önkéntelenül, amikor kedvenc dalunk szól.

A zene tehát nemcsak az agyat, hanem a testet is megmozgatja – még ülve is. A kutatások szerint a kisagy erős kapcsolatban áll az érzelmi központokkal, így nem véletlen, hogy egy dal képes könnyeket csalni a szemünkbe – csak mert szeretjük.

A zene összeköt – kortól függetlenül

Levitin szerint a nyugati kultúrában a zeneválasztásnak komoly társadalmi jelentősége van. Tinédzserként gyakran azt hallgatjuk, amit a barátaink – hiszen a zene „a társas kötődés és a közösségi összetartozás eszköze”.

Éppen ezért a dalok, amelyeket szeretünk, életünk bármely szakaszában képesek társas pótlékként működni – segítenek kapcsolódni másokhoz, akkor is, ha fizikailag egyedül vagyunk.

A zene nemcsak hang, hanem híd – amely összeköt bennünket önmagunkkal és a világgal.