A LIBE Bizottság, az Európai Parlament kétségkívül leghaladóbb szakbizottsága tegnap egy újabb nagyszerű ötletbörzét rendezett. Bevallom, a nyár során majdhogynem megvonásos tüneteim támadtak az oktalan európaiak felvilágosítására tett törekvéseik, nemkülönben a géniuszi ihletésű javaslataik híján.

Képernyőfotó: hirado.hu

A csütörtöki ülésen kizárólag csak baloldali képviselők értettek egyet – egymással – abban, „hogy a migránsoknak hivatalos státuszt és munkalehetőséget kell biztosítani függetlenül attól, hogy valóban menekültek-e, vagy csak illegális bevándorlók.” Ez a javaslat azon túl, hogy egyetlen, elegáns mozdulattal tiporja sárba a meglévő európai jogrendet, mivel maga is illegális bevándorlókról beszél, rögzít egy diktátumot, amely a kell szócska használatában érhető tetten. Megjegyzem, már tavaly októberben is, amikor ugyanez a jeles szakbizottság megszavazta a közös uniós menekültügyi rendszert szabályozó dublini szabályozás reformtervezetét megfigyelhető volt az a sajátos nyelvi játék, amelyet az unió nem először, és ahogyan a mellékelt ábra mutatja, nem is utoljára alkalmazott.

Az akkori reformtervezet eredeti angol szövege ugyanis amikor az uniós tagországokról beszélt következetesen a must modális segédigét használta, amely magyarul a kell szót fejezi ki, egyfajta kötelező jelleggel. Azonban a menekültek (=illegális bevándorlók) esetében mindvégig a should, azaz kellene segédigét alkalmazta, amely tartalmi szempontból sokkal kevésbé kényszerítő jellegű. Például: „Minden tagállamnak részt kell (must) vennie és osztoznia kell a menedékkérők iránti felelősségvállalásból.” Vagy: „A menedékkérőknek követniük kellene (should) a rendszer szabályait, és nem kellene megpróbálniuk maguktól mozogni az országok között.”

Visszatérve a tegnapi dzsemborira: a LIBE szerint a munkaerőpiacon érdemes lenne kvótákat bevezetni, vagyis kötelezővé kell tenni, hogy az európai cégek bevándorlókat vegyenek föl. Már látom is magam előtt a német autógyár vagy a francia sajtüzem igazgatójának orcáján megjelenő kitörő örömet, ahogyan precíziós, vagy épp a legnagyobb sterilitást megkívánó munkakörben alkalmazhatja a szomáliai Abdullahot, aki saját bevallása szerint hazájában elektromérnök volt. Vagy sajtkészítő. Utóbbi mondjuk sanszosabb, bár kétlem, hogy a technológiákban akadnának közös nevezők.

Mivel a társadalmi integráció az elmúlt évek – és évtizedek – empíriája alapján nem működött, a haladók számára ebből az egyetlen logikus következtetés az, hogy a munkaerőpiaci majd fog.

A tanácskozás fénypontja azonban mindenképpen Silvia Giulini, a Generation 2.0 for Rights aktivistájának felszólalása volt – igen, mielőtt bárki értetlenül nézne a hölgy státuszára, valóban az EP-ben szólalt föl egy NGO-aktivista –, aki szerint egy olyan hivatalos adatbázist kellene létrehozni, amely tartalmazza a bevándorlók képességeit, így dokumentumok hiányában is igazolhatnák tudásukat. Kár, hogy ez ránk, őslakosokra nem vonatkozik, mert én személy szerint mindig is ki akartam próbálni a szívsebészetet, de attól tartok, valamilyen érthetetlen oknál fogva nekem bemondásra senki sem hinné el, hogy orvos vagyok. 

A munkaerőpiaci migránskvótákat Giulini kisasszony is hangsúlyozta, szerinte ez biztosítaná azt, hogy a bevándorlókat mindenhol alkalmazzák. Hogy vajon az új telepeseknek egyáltalán szándékukban áll-e, vagy alkalmasak-e valid munkavégzésre, nos, ezen csekélység fölött nagyvonalúan siklott át a hölgy, de mint mifelénk mondják, kicsire nem adunk. Persze ez a magyar közmondás úgy folytatódik, hogy „kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít”, ám miután mi csak uniós állampolgárok és adófizetők vagyunk, nem pedig képzetlen, többségében írástudatlan illegális bevándorlók, így mi sem számítunk.

Fotó: Képernyőfotó (archív)

Képernyőfotó: hirado.hu

A leginnovatívabb ötlet azonban kétségkívül az a javaslat volt, hogy „a migráns munkavállalók kapjanak jogot az önszerveződésre, hogy megismerhessük a sikertörténeteket, az EU pedig alapítson nekik díjat”.

Nos, meglátásom szerint az önszerveződésre jogot adni nekik némiképp idejétmúlt ötlet, mivel már kisajátították e jogot, élnek vele, a sokáig tagadott no-go zónák léte akut bizonyítékai e ténynek. Egyébiránt, ha számottevő mértékben akadnának sikertörténetek, akkor bizonyára tudnánk róluk, mivel a mainstream média naphosszat mással sincs elfoglalva, minthogy ilyesmikre leljen. Ha nem talál, akkor kreál. Az, hogy ennek fényében sincs belőlük túl sok, önmagáért beszél. Emellett a sikertörténetek rendszerint egyéniek, ezért sem értem egészen pontosan, miért volna feltétele az önszerveződés?

A migránsdíj-alapítás viszont egészen más tészta, a maga újszerűségében csodás ötlet. Elképzelem, amint a lelkes aktivisták nekilátnak a tervezésnek: egy teve-sormintás aranyozott serleg grafikája 100 ezer euró; tevéken lovagló hurik a Paradicsomban, a háttérben Allah naplementébe mosódó sejtelmes kontúrjaival 150 ezer; a Próféta karizmatikusra gravírozott arcmása pedig 200 ezer. Utóbbival azért vigyázzanak, még a muszlimok félreértik, s az igen nagy veszteség volna a kulturális sokszínűségre nézve.