Hatszázkilencven éve hozta tető alá az ős V4-et Károly Róbert
1335. november 1-jén Visegrád nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa központja lett. A Duna fölé magasodó királyi palotában Károly Róbert magyar király vendégül látta Luxemburgi János cseh és III. (Nagy) Kázmér lengyel királyt. A három koronás fő találkozójának jelentősége felbecsülhetetlen – Visegrádon dőlt el, hogyan néz ki a régió hatalmi térképe a következő fél évszázadban.
A visegrádi királytalálkozót hónapokig tartó előkészületek előzték meg, amelyek során a három uralkodó követei Trencsénben már lefektették a megállapodások alapjait. Ott született meg többek között az első közös gazdasági szerződés, amely megpróbálta kijátszani Bécs árumegállító jogát – vagyis azt a középkori kiváltságot, amely megkövetelte, hogy minden, a városon áthaladó kereskedő ott árusítsa portékáját.
A három király célja egyértelmű volt: a Habsburgok befolyását megkerülve új kereskedelmi útvonalakat létrehozni, és ezzel gazdaságilag is megerősíteni saját országaikat, ennek érdekében jöttek létre a Buda–Brünn, Esztergom–Nagyszombat–Holics, Kassa–Krakkó útvonalak. A magyar uralkodó diplomáciájának köszönhetően Csehország, Lengyelország és Magyarország gazdasága soha nem látott fellendülés elé nézett.
Károly Róbert jól tudta, hogy a politika és a családi kapcsolatok kéz a kézben járnak. Első felesége, Luxemburgi Beatrix révén a cseh királyi házhoz, második házassága, Piast Erzsébettel pedig a lengyel dinasztiához kötötte. Így Visegrádon nem idegenek, hanem rokonok ültek egy asztalhoz.
A rokoni szálaknak és a magyar király közvetítői tekintélyének köszönhetően sikerült rendezni a Csehország és Lengyelország közötti régi vitát, sőt, Károly Róbert a Német Lovagrenddel is békét tudott közvetíteni. A magyar uralkodó ebben az ügyben döntőbíróként – arbiterként – járt el, ami komoly nemzetközi elismerést jelentett.
Az esemény diplomáciai súlyát jól mutatja, hogy később, 1339-ben újabb visegrádi találkozón erősítették meg a szövetséget: ekkor döntötték el, hogy ha a lengyel király fiúörökös nélkül hal meg, a lengyel trón a magyar király fiára, Lajos hercegre száll. Ezzel a megállapodással vetették meg az alapját a későbbi magyar–lengyel perszonáluniónak, amely 1370-ben valósult meg, amikor I. Lajos egyszerre lett Magyarország és Lengyelország királya.
A visegrádi találkozóról a XV. századi krónikás, Thuróczy János is beszámolt. Feljegyzése szerint a magyar király vendégszeretete lenyűgözte Európát: a cseh király asztalára naponta 2500 kenyeret vittek, a lengyel uralkodónak 1500-at, a pincékből pedig 180 hordó bort mértek ki.
A visegrádi egyezmény egyik legfontosabb következménye az volt, hogy Luxemburgi János cseh király lemondott a lengyel koronáról, cserébe Kázmér jelentős anyagi kártérítést fizetett. Károly Róbert vállalta, hogy a lemondó oklevelet őrzi, és amennyiben a lengyel király nem teljesítené fizetési kötelezettségét, visszaadja azt a cseheknek. Ez a bizalmi szerep is jól mutatja, mennyire központi alakja lett a magyar király a térség diplomáciájának.
A politikai eredmények mellett a találkozó gyakorlati haszonnal is járt. A három uralkodó megegyezett, hogy ha bármelyiküket támadás érné, a többiek kötelesek segítséget nyújtani. Ezzel megszületett a középkori Közép-Európa első kollektív védelmi szövetsége – egyfajta előképe annak, amit ma regionális biztonsági együttműködésnek nevezünk. Így mindhárom állam szabadon fordíthatta figyelmét külpolitikája más területeire. Károly Róbert számára ez különösen fontos volt: sikerült olyan regionális szövetségi rendszert kiépítenie, amely ellensúlyt képzett a Német-római Császársággal szemben, és egyben gazdasági fellendülést is hozott Magyarország számára.
