Két nő, két világ, egy kapcsolat

A Kovács ikrekként is emlegetett szerzőpáros, Kovács Dominik és Kovács Viktor legújabb darabja, a Koloniál – amelyet az amerikai Tom Ziegler Grace és Gloria című színműve inspirált – kétszereplős kamaradráma, amely egy idős és egy fiatal nő találkozásáról szól.

Teri néni idős, beteg és egyedülálló. Egyszer csak beállít hozzá a húszas éveinek végén járó Fruzsi, aki nemrég költözött a faluba a nagyvárosból, és előadja: szociális munkásként végzett, a legközelebbi idősek otthonában szeretett volna dolgozni, de rájött, hogy olyan messze van, hogy az oda- és visszautazás elvinné a fizetése felét. Úgyhogy amíg sikerül elhelyezkednie, szívesen segít Teri néninek – ingyen.

Az idős hölgy fenntartásokkal fogadja újdonsült szomszédja ajánlatát, de nem utasítja el. Így egyre több időt töltenek együtt, míg végül alapos betekintést nyernek a másik életébe, sőt: annak fontos alakjává válnak.

Fruzsi nemcsak azt tudja meg az idős hölgyről, hogy gyógyíthatatlan beteg – rákkal küzd, és az orvosai az áttétek miatt nem javasolják a műtétet –, de azt is, hogy a férje meghalt, a fia pedig maga vetett véget az életének: nagy tervei voltak egy helyi tanya újjáélesztésével, hitelt vett fel, hogy valóra válthassa őket, ám nem járt sikerrel, így a halált választotta.

A bank pedig lefoglalta, majd elárverezte a házát, amely egyébként éppen a Teri nénié mellett áll: az idős asszonynak elég kipillantania az ablakon, hogy láthassa. Annak idején gyönyörű épület volt, mára viszont csaknem teljesen tönkrement. A berendezése részét képező koloniál bútor szép volt és drága, most azonban csak arra alkalmas, hogy az új tulajdonos begyújtson vele.

A cím tehát a hajdan emberhez méltó életre és az idő kíméletlen munkájára utal: ami egykor értékkel bírt, mára értéktelenné válhat. A darab egyik központi kérdése így tulajdonképpen az: mit kezdjünk a jelenben tovább élő múlttal, amely olykor egy teljes élet? Továbbá: milyen értékek vannak Teri és Fruzsi kapcsolatában, amelyek a jövőben érdemesnek bizonyulnak arra, hogy elkerüljék a megsemmisülést?

Fruzsináról kiderül, hogy gyerek- és fiatalkora jómódban telt, de hamar elege lett a gazdag, bántalmazó édesapjából és jó szándékú, de erőtlen anyjából, úgyhogy megszökött tőlük – egyenesen a cselekmény helyszínéül szolgáló faluba. Valójában tehát most tanulja önmagát, és igyekszik megélni és megérteni az őt körülvevő környezetet, miközben abban sem lehet száz százalékig biztos, hogy a párja, Bálint szereti, és kitart mellette ezen a számára kevéssé vonzó helyen…

A Koloniál nem klasszikus módon felépített dráma. Nincs benne minden részletet meghatározó, központi konfliktus, ahogy a tankönyvi értelemben vett tetőpont és megoldás is hiányzik belőle. És hogy akkor mire számíthat a néző? Hétköznapi események – leveskészítés, fényképnézegetés, vendégek hívása, temetésre való készülődés – bemutatására és tipikusnak mondható, olykor banális apróságokról szóló, olykor lényegi témákat érintő párbeszédekre.

A darab az idős és a fiatal asszony alapvetően eltérő élethelyzetének ábrázolásával, érzelmi rezdüléseik bemutatásával, lassan formálódó kapcsolatuk dinamikájának érzékeltetésével fogja meg és fonja be a nézőt. A hatáskeltő elemek sorából ugyanakkor a kesernyés, lemondó humor sem hiányzik. Az öregasszony egy ponton például arra kéri Fruzsit – aki azon tűnődik, melyik gyógyszer volna legmegfelelőbb Teri néni bajára –, adjon neki céklalevet, az ugyanis annyira rossz, hogy talán jobban lesz tőle…

És bár nemigen lehet várni, hogy a szerzők direkt – azaz: önsegítő könyvecskékbe kívánkozó, motivációs naptárakba nyomtatható – válaszokkal szolgáljanak a már említett kérdésekre, vagy nagybetűs tanulságot fogalmazzanak meg művük végén, feleleteik jól hallhatók.

„A nyers tojás életveszélyes”, állapítja meg a két szereplő a lezárásban, és egy másodpercig sem kétséges, hogy a megállapítás nem kizárólag a törékeny héjú termékre vonatkozik: a Kovács ikrek szerint az elmagányosodás és a figyelmetlenség, a szeretetlenség és a kibeszéletlenség jelent veszélyt az életre. A korábban említett érték így nem más, mint Teri néni és Fruzsi egyre elmélyültebbé, szeretetteljesebbé váló kapcsolata.

A 6színben látható előadás díszlete – a látványvilágért Márkus Sándor felel – mindvégig változatlan: a háttérben összeérő, fehér falak, az előtérben néhány elmaradhatatlan bútordarab: asztal, székek, tűzhely, ágy. Vagyis: Teri néni életének mindennapos helyszínét, házának belsejét látjuk.

Az összhatás szándékoltan egyszerű, és ez a benyomás csupán azt követően módosulhat a nézőben, hogy tudatosult benne: a háttérben látható falak nem egyszerű térhatároló elemek, de tárolóeszközök is, számos ajtajuk, rekeszük van, ahonnan elő lehet venni, ahová be lehet tenni valamit. És e zugokban rejtőzik mindaz, aminek Teri néni még hasznát veszi, vagy ami fontos a számára.

Ezen elemek végső soron a múltat választják el a jelentől, annak relikviát őrzik. Az idős asszony otthonában uralkodó, nem kimondottan vallásos, ám nem is teljesen vallástalan hangulat megteremtéséről ugyanakkor a végig szem előtt lévő, számos vízszintes felületre kihelyezett Szűz Mária-szobrok gondoskodnak.

A Borbély Terézt, vagyis Teri nénit alakító Zsurzs Kati nagy mesterségbeli tudással, hitelesen kelti életre a kezdetben vonakodva együttműködő idős hölgyet, aki a későbbiekben feladja a tartózkodását, hogy a végére már-már a róla gondoskodó teremtés (pót)nagymamája legyen. A Bényei Fruzsinát játszó Gál Réka Ágota meggyőzően érzékelteti, hogy Fruzsi jószívű és segítőkész lány, aki a legegyszerűbb teendőket, például egy asztal megterítését is sajátos egyedi koreográfiával végzi. Emellett az is kiderül róla, hogy sebzett és kétségekkel küzdő, ám Teri néni érdekeinek védelmében akár konfliktust is vállalna, ha úgy hozná a sor. (Hadd említsük meg: Gál Réka Ágota olykor hajlamos a hadarásra, ami renyhébb artikulációval jár, és végeredményben csökkenti színpadi jelenlétének erejét.)

A Koloniál tehát melankolikus hangulatú, emberközeli darab a generációk találkozásáról, az érdemi segítség lehetőségeiről, továbbá arról, mihez kezdjünk az életünkkel. Olykor kissé lehangoló, mégis látleletszerűen pontos, empatikus alkotás, meggyőzően érvel amellett, hogy próbáljunk odafigyelni a másikra, szeretettel viszonyulni hozzá – hiszen nem annyira megerőltető.

Úgyhogy a kamaradráma megtekintése után az ember könnyen azon kaphatja magát, hogy felhívja rég nem látott rokonait, ismerőseit, komolyabban megkérdezni tőlük, hogy vannak, mi van velük. Vagy éppen azon, hogy átkopog a szomszédba, és jelzi: érdeklődik, segíthet-e valamiben…