Varsó kesztyűt dobott Berlinnek

Kiéleződött a feszültség Berlin és Varsó között, miután Lengyelország nemcsak megtagadta egy, az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantásában gyanúsított ukrán állampolgár kiadását, de kioktató hangnemben számon is kérte a német ügyészségen magának a vizsgálatnak a lefolytatását is. 2022 szeptemberében ismeretlen tettesek víz alatti robbantásokkal rongálták meg az Oroszország és Németország között futó Északi Áramlat vezetékpárját. A svéd és dán hatóságok már lezárták vizsgálatukat, de a német ügyészség tovább nyomoz, sőt európai elfogatóparancsot is kiadott több ukrán gyanúsított ellen.

Az egyik feltételezett elkövetőt Lengyelországban tartóztatták le, egy másikat pedig Olaszországban. Míg Róma végül a kiadatás mellett döntött, addig Varsó egyre kevésbé hajlandó együttműködni a német igazságügyi szervekkel.

Egy lengyel bíróság azzal az indoklással utasította el Volodimir Z. kiadatását és rendelte el a szabadon bocsátását, hogy az állítólagos bűncselekmény nemcsak törvényes, de „indokolt, észszerű és igazságos” katonai akció volt.

Diplomáciai vihart kavarva a döntés mellett kiállt Donald Tusk is, mondván, „helyesen döntöttek, az ügyet pedig lezárták”. A lengyel miniszterelnök tovább feszítette a húrt azzal, hogy szerinte nem a vezeték felrobbantása a baj, hanem az, hogy egyáltalán megépült.

Persze, az a WikiLeaks által közzétett amerikai diplomáciai levelezésekből is egyértelmű volt, hogy a lengyel kormány már a 2000-es évek óta ellenáll a vezeték megépítésének. Egy 2007. szeptemberi táviratban a lengyel tisztviselők ismertették kormányuk hivatalos álláspontját, miszerint „Lengyelország úgy véli, hogy a projekt ellentétes érdekeinkkel és az európai szolidaritás általános szabályával”. Egy másik, novemberi táviratban azt írják, hogy a lengyelek „modern Molotov–Ribbentrop-paktumnak” tekintik a projektet. Lengyelország azóta is megingathatatlan ellenzője az 51 százalékban orosz, 49-ben pedig német, francia, olasz és holland tulajdonban lévő gázvezetéknek, így aztán nem igazán lepődhettünk Radosław Sikorski korábbi és jelenlegi külügyminiszternek azon az alig néhány órával a támadás után közzétett tweetjén, amelyben „Köszönjük, USA” bejegyzéssel ünnepelt önfeledten.

S hogy mindez nem véletlen, azt mutatja, hogy Sikorski legutóbb már külügyminiszterként nyíltan felszólította Ukrajnát a Barátság kőolajvezeték támadására is.

A történet hűen ábrázolja a Németország és Lengyelország között meglévő feszültségeket, amelyek kiütköztek az arra adott lengyel reakciókban is, hogy Angela Merkel utalt az ukrajnai háborúhoz vezető út felelőseire. A volt kancellár szerint Lengyelországnak és a balti államoknak a magatartása hozzájárult ahhoz, hogy megszakadjanak a tárgyalások Oroszország és az Európai Unió között, és ezzel közvetve elősegítették a háború kitörését. A kijelentést Lengyelországban nemcsak tapintatlannak, de hibásnak is nevezték, és lényegében ugyanúgy érveltek, mint a kiadatási ügyben, mondván, az exkancellár ezzel az orosz propagandát erősíti.

A sort még folytathatnánk – így említhetnénk a második világháborús kártérítés követelésének napirenden tartását –, de a példák egy irányba mutatnak. A kiéleződött geopolitikai helyzetben egyre inkább a felszínre kerülnek a mélyben meghúzódó történelmi alapú feszültségek és az érdekellentétek is. A világ átalakulása közepette a nyugati szövetségi rendszeren belül is egyre komolyabb a pozícióharc, amelybe Lengyelország egyértelműen beszállt. Most már csak arra kell vigyáznia, hogy ne essen a régi hibába, hiszen a történelemből tudjuk, a lengyelek szeretik olykor túlgondolni a mozgásterüket.

Lengyelország geopolitikai értelemben egyértelműen az ukrajnai háború egyik legnagyobb nyertese, hiszen a NATO erősödő keleti szárnyának bástyájaként a szerepe felértékelődött. Varsó megérezte a stratégiai pillanatot, és érthetően a lehető legtöbbet akarja a maga számára kihozni a kaotikus helyzetből. Úgy gondolja, hogy eljött az idő középhatalmi álmai kiteljesítésére, és egyrészről azon dolgozik, hogy valamilyen formában visszaállítsa a Lengyel–Litván Unió idején 1385 és 1795 között kiteljesedő keleti befolyását. E regionális vezető szerep ismételt kiterjesztésének és megerősítésének kerete a szintén az Egyesült Államok aktív támogatását bíró Három Tenger Kezdeményezés is. Varsó másrészről mindent megtesz annak érdekében, hogy az Európai Unión belül a szűk belső körhöz csatlakozzon. Ennek érdekében erősíti a weimari háromszög révén az együttműködést Franciaországgal és Németországgal. Ennek a PiS kormányzása idején kissé háttérbe szorult platformnak a felélesztése persze német érdek is volt, hiszen Berlin ezen keresztül is megpróbálja keretek között tartani a lengyel ambíciókat, egyben ellensúlyozni a hagyományos amerikai befolyást.

Már csak azért is, mert Varsó a középhatalmi álmait mindenekelőtt az Egyesült Államok támogatására, az egybevágó érdekekre alapozza. A Fehér Ház célja, hogy versenyképtelenné tegye az európai konkurenciát, rátegye a kezét az energetikai piacra, az európai hadseregeket pedig a jelenlegi fegyverkezési lázban minél inkább amerikai eszközökkel szereljék fel. Ez egyértelmű gazdasági és geopolitikai érdek. Egyrészről tovább hizlalja az amerikai hadiipari komplexumot, másrészről függő helyzetben tartja a biztonsági szempontból is tőle függő Európát. E tekintetben az amerikai és lengyel érdekek sok tekintetben egybeesnek – közös cél például a Németország gyengítése –, így nemcsak Washington használja érdekeinek érvényesítésére Varsót, hanem fordítva is.

Lengyelországnak az Egyesült Államok meghosszabbított európai karjaként nincs ellenére Washington érdekeinek a kiszolgálása.

Varsót az sem nagyon zavarja, hogy a lengyel politika így az Európán belüli törésvonalakat mélyíti. Ezt a szerepet persze nem csupán Varsó játssza el, sőt, Trump visszatérésével átalakult az Amerika érdekeit akarva-akaratlanul szolgálók köre.

A lengyel–amerikai együttműködés kölcsönös előnyökkel jár. Lengyelország például kulcsszerepet kaphat abban, hogy az Egyesült Államok több LNG-t szállítson Közép- és Kelet-Európába. Ez gyengíti Németország pozícióit a régióban, miközben tovább erősíti Lengyelország középhatalmi státusát. Közép- és Kelet-Európában azonban egyelőre az EU tényleges vezetőjeként és legnagyobb gazdaságaként Németország bír a legnagyobb befolyással. Lengyelország az amerikai LNG importjában betöltött jövőbeli szerepe révén azzal számol, hogy az energetikai függőség elránthatja ezeket az országokat Berlintől.

Miközben tehát Németország még mindig arról álmodik, hogy stratégiai vereséget mér Oroszországra, az Egyesült Államok végül rá mért stratégiai vereséget. Olyan körülményeket teremtett – ebben partner volt a német politikai elit is –, amelyben Amerika egyetlen komoly nyugati versenytársának gazdasága hanyatlásnak indult. Washington ebben a játszmában komoly szerepet osztott Varsóra. Lengyelország angol–amerikai támogatású középhatalmi státusának újjáélesztése regionális éket vert Németország és Oroszország közé. Ezzel pedig mindkét pólus csak gyengül, míg Lengyelország erősödik. Ezt a trendet erősíti a britekkel, a baltiakkal, skandinávokkal és Ukrajnával épülő lengyel szövetség, amely idővel felboríthatja az Európai Unión belüli jelenlegi erőviszonyokat.

Az Egyesült Államok tehát geostratégiai értelemben Németország kárára tervezi át Európát. Ebben pedig Lengyelország nem csupán azért partner, mert Amerikában látja a biztonsági garanciáját. Varsó az együttműködésben potenciális gazdasági előnyöket is élvez, és ha ügyesen taktikázik, akkor éppen Németország hagyományos kelet-közép-európai befolyását gyengítve erősítheti a pozícióit. Ehhez persze azért nagyon együtt kell állnia a csillagoknak. Mert ha a német elit felébred a jelenlegi rémálomból, az helyrebillentheti a jelenleg éppen felborulóban lévő státus quót.