November negyedike a gyalázat napja, az emlékezetből kötelesség fakad
Árulók akkor és ma
Gyújtsunk gyertyát a hősökért, a mártírokért, de önmagunkért és a jövendő nemzedékekért is!
1956-nak számos értelmezése van. Pusztán ez a tény is mutatja, hogy az akkori események máig kibeszéletlenek a maguk teljes valóságában. Hogy a kommunisták ellenforradalomnak nevezték, az ma már nem fontos – bár megjegyzendő, hogy az ellenforradalom csak az ő szemszögükből nézve negatív jelentésű szó. A normalitás látószögéből az ellenforradalom a hagyományellenes forradalmi felforgatással való szembeszállás a rend helyreállításáért. Horthy Miklós és bajtársai nem véletlenül nevezték magukat büszkén ellenforradalmároknak. Ilyenformán tehát akár minden antikommunista harcos emelt fővel vallhatja magát az ellenforradalom katonájának.
De ez a fogalom ma csak fokozná a zűrzavart. Ettől függetlenül sincs megkérdőjelezhetetlen nemzeti egyetértés 1956 mibenlétét illetően. Volt már népfelkelés, hivatalosan forradalomnak nevezik, bár e kifejezés a fent vázoltak okán nem helytálló. Egyesek önigazgató munkásforradalomnak tartják,
Mindszenty József bíboros, hercegprímás felkelésnek és szabadságharcnak nevezte 1956-ot – e sorok szerzőjéhez ez áll legközelebb.
Egy szó mint száz, sokféle értelmezés forog közkézen. Még olyan is, ezt Bogár László professzor vallja, hogy geopolitikai manőverek álltak a háttérben. Kétségtelenül máig megmagyarázatlan, hogy 1956. október 23-án este miért nyíltak meg könnyen, gyorsan a fegyverraktárak a felkelők előtt. Ez legalábbis furcsa és elgondolkodtató, és ha figyelembe vesszük, hogy a világkereskedelemben kulcsfontosságú Szuezi-csatornánál azokban a hetekben brit-francia-izraeli akció zajlott a csatornát államterületileg birtokló Egyiptom ellen, akkor érthetővé válik, hogy a magyar ötvenhat megrendítő nagysága és véres drámája kiválóan elfedte a globális nyugat geopolitikai érdekeinek brutális érvényesítését.
Mindez természetesen semmit nem von le a lehetséges háttérmanőverekről mit se tudó, a hazáért és a szabadságért haláltmegvető bátorsággal küzdő szabadságharcosok hősiességéből. Ők minden külső körülménytől függetlenül a magyar pantheón nagyságai, akik örök példaképül állítandók az utókor nemzedékei elé.
Az október 23-i ünnepben sűrűsödő magyar ötvenhat a sokféle értelmezési megközelítéstől függetlenül ragyogó iránytű.
November negyedikén Nagy Imre még elmondta utolsó rádióbeszédét, amiben valótlanul állította, hogy „csapataink harcban állnak.” Központi utasítás híján nem álltak harcban, csak néhány alakulat akadt, melynek katonái hazafias parancsnokaik vezetésével fölvették az egyenlőtlen, reménytelen harcot a szovjet bolsevista ármádiával. Rajtuk kívül csak a szabadságharcos csoportok álltak ellen fegyverrel a hódító ellenségnek – legtovább, november közepéig a szovjet betörés után megszerveződött Mecseki Láthatatlanok gerillái. Bátorságuk, hősies helytállásuk örökké ragyogó példa minden igaz magyar előtt.
Magának november negyedikének az értelmezése csakis egyféle lehet. Ez az árulás, a múlhatatlan gyalázat napja, amikor a még saját elvtársaikat is eláruló kommunista gazemberek – Kádár, Apró, Marosán meg a többi – idegen zsoldban rontottak rá a nemzetre. Idegen fegyverek árnyékában, idegen érdekek szolgálatában ontották a magyar vért, gyilkolták, akasztották, halálra kínozták testvéreinket. Nem feledjük őket sem – neveket akarunk hallani, hogy tudjuk, kik azok, akiknek örök szégyen és megvetés lehet csak osztályrészük.
Nem feledjük november negyedikét, mert tanulnunk kell belőle, mert ma is vannak olyan idegenbérencek, akik gondolkodás és lelkiismeret-furdalás nélkül szegődnek idegen zsoldba hazájuk, nemzetük ellenében. Akkor a Szovjetuniót szolgálták, ma az Eurokolhozt. Amikor november negyedikén gyertyát gyújtunk a hősök és a mártírok emlékére, tegyük azt mai magunkért és a jövő magyarjaiért is. Az emlékezet kötelességet is ró ránk, szabadságunkért küzdő mai magyarokra.
