Aki megteremtette a közoktatás aranykorát

„A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá”

– vallotta gróf Klebelsberg Kunó, a Horthy-korszak legnagyobb formátumú oktatáspolitikusa. Egy olyan korszakban, amikor Trianon után a nemzet elvesztette területének kétharmadát, iparának és erőforrásainak zömét, ő felismerte: a megmaradás záloga záloga nem a fegyver, hanem az iskolapad.

Aki mindig jövőt épített

Klebelsberg Kunó 1875. november 13-án született Arad vármegyében, Magyarpécskán. Apja, gróf Klebelsberg Jakab császári tiszt volt, anyja, Farkas Aranka egy dunántúli köznemesi család sarja. Apja halála után a kis Kunó Székesfehérváron, a ciszterci gimnázium falai között nevelkedett.

Már fiatalon megmutatkozott benne a szorgalom, amely egész életét végigkísérte.

Tanulmányait Budapesten, Münchenben, Berlinben és Párizsban végezte, végül 1898-ban szerezte meg a politikai tudományok doktori címét. A Bánffy-kormányban fiatalon osztályvezető lett a miniszterelnökségen, már ekkor feltűnt kivételes adminisztratív tehetsége és rendíthetetlen munkabírása. Klebelsberg nem a harsány politikusok, hanem a hivatali reformerek közé tartozott: rendszerben gondolkodott, mindig jövőt épített.

A XX. század elején Tisza István figyelt fel rá. Az ő támogatásával került 1914-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba államtitkárként, 1916-ban már képviselőházi mandátumot is szerzett. Már ekkor szerepet kapott a tanonciskolák reformjában.

A világháború, majd az őszirózsás forradalom után a politikus pályája megszakadt. A Tanácsköztársaság idején bujkálnia kellett, később a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának egyik alapítója lett. 1921-ben belügyminiszterként dolgozott a Bethlen-kormányban, majd 1922-ben, az Egységes Párt választási győzelme után megkapta élete legnagyobb feladatát: a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztséget.

Klebelsbergi aranykor

Klebelsberg minisztersége (1922–1931) a magyar oktatás- és kultúrpolitika aranykora volt. Az ország trianoni megcsonkítása után ő fogalmazta meg az új nemzeti programot:

a neonacionalizmus eszméjét.

Úgy vélte, a Habsburgokkal folytatott közjogi küzdelmet most a bolsevizmus és az internacionalizmus elleni szellemi harcnak kell felváltania. Az akkor még lehetetlennek tűnő katonai megoldás helyett a „kultúrfölény” jelszavát hirdette meg.

A minisztérium költségvetése ennek megfelelően

elérte az állami kiadások tíz százalékát

– elképesztő arány ez egy háború utáni, szegény országban. Klebelsberg ennek révén olyan iskolahálózatot épített, amely a mai napig meghatározza Magyarország arculatát. Csak 1926 és 1929 között több mint ötezer új tantermet és kétezer tanítói lakást építtetett, főként az Alföld elmaradott térségeiben. 1555 népkönyvtár, 1500 iskolai könyvtár és ötszáz óvoda is ekkor jött létre.

Reformjai a középfokú oktatást is átalakították: létrehozta a reálgimnázium intézményét, bővítette a polgári iskolákat, a tankötelezettséget pedig 16 éves korra emelte. A leánynevelés ügyét külön figyelemmel kezelte – ritka gondolat volt ez a korszakban.

Oktatáson túli víziók

Klebelsberg programjának másik pillére a népművelés mellett a közegészségügy volt. Hitt abban, hogy a műveltség csak egészséges társadalomban gyökeresedhet meg. Szívügyének tekintette a gyermekhalandóság visszaszorítását, a falusi orvosi hálózat bővítését, a tehetséges parasztgyerekek felkutatását. Ekkor jött létre a magyar sportpolitika is: ő alapította a Nemzeti Sportuszodát a Margitszigeten, és a sportot a nemzeti erőforrás részének tekintette.

1931-ben Bethlen István lemondásával Klebelsberg is távozott a kormányból. Egy évvel később, 1932 októberében, szívroham vitte el. Életműve azonban nem ért véget vele. Az általa teremtett iskolák, könyvtárak, egyetemek, kollégiumok, kutatóintézetek a mai napig a magyar szellemi élet fundamentumai.