Meghasadt viszonyok

Már az 1980-as évek elején olyan polgári stílusú vándorszínházban gondolkodtam, amely járja a városokat és a falvakat, és a történelmünkről mesél – mondja Andrási Attila színirendező. A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház vezetőjének munkásságát augusztus 20. alkalmából a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Honnan a szenvedélyes történelmi érdeklődés?

– A délvidéki Szabadkán születtem 1956-ban, a város színmagyar közegében természetes volt, hogy az ott lakó horvátok és szerbek is beszélik a nyelvünket, többek közülük lényegében magyarrá váltak. Egészen az elemi iskoláig alig hallottam szerb szót, csak akkor szembesültem azzal, hogy mi nem Magyarországon élünk. A szerb és a magyar osztályok között rendszeresek voltak a verekedések, amiket az esetek többségében a szerbek kezdeményeztek. Ha mi kerültünk ki szerencsével az ilyen összeütközésekből, akkor tanítás után gyakran vártak minket nálunk idősebb szerb srácok az iskola előtt. Egyszer ketten kellett kiverekednünk magunkat majd’ két tucat szerb fiú tömegéből. Az 1970-es években a város etnikai viszonyait tudatosan megváltoztatták, sok szerbet telepítettek be Szabadkára, és egyre inkább éreztették velünk, hogy megtűrt, másodrendű állampolgárnak tekintenek. Folyamatosan zajlott a kiszorításunk, miközben a családunk, a szüleim és a nagyszüleim egyaránt büszkén és öntudatosan élték meg magyarságukat. Mondhatjuk, hogy a gondolkodásuk, az életfelfogásuk, a hazafias elkötelezettségük és a csöndes, de rendíthetetlen antikommunizmusuk a Monarchia világát konzerválta ebben a mikroközösségben. A külvilágban viszont egyre inkább teret nyert a Balkán, és emiatt a délvidéki magyarság soraiban elkezdődött egy kivándorlási hullám, sajnos Nyugat-Európába, hiszen Magyarország akkor szovjet megszállás alatt volt. Utóbbit ex lex állapotnak tekintettük, úgy fogtuk fel, hogy a magyar állam léte szünetel. Mindezek a meghasadt viszonyok felkeltették az érdeklődésemet a történelmünk iránt, hiszen magyarázatot kerestem arra a sajátos léthelyzetre, amiben éltünk.

– Ez vezette a színjátszás világába?

– Az 1960-as, 1970-es években a színház és a film volt az a két közlésforma, amelyekben az ember a kommunista diktatúrában szabadabban fejezhette ki magát. A családunk polgári életformájához egyébként is hozzátartozott az intenzív művelődés. A szüleimnek bérlete volt a Szabadkai Népszínházba, én is sokszor velük mentem. A magyar társulat igazgatója, Dévics Imre meghívta a kor magyar nagyágyúit Szabadkára, katartikus élmény volt ott színpadon látni Latinovits Zoltánt vagy Psota Irént. Telt ház volt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. Magyar kulturális erődemonstrációnak tekintettük ezt. Akkor a magyar színjátszás fölötte állt a jugoszlávnak, mélyebb, erősebb, pezsgőbb volt. Ez olyan hatással volt rám, hogy rádöbbentem, ezzel akarok foglalkozni. Először egyébként a film érdekelt jobban, multimediális rendezést tanultam Újvidéken, ebből diplomáztam. Akkoriban Jugoszlávia számos filmfesztiválnak adott helyet, a kisebb városokban is egymást érték az ilyen események. Aztán az olasz születésű Roberto Ciulli által alapított Theater an der Ruhr elemi erejű előadásai a színház felé fordítottak. Már akkor, az 1980-as évek elején olyan polgári stílusú vándorszínházban gondolkodtam, amely járja a városokat és a falvakat, és a történelmünkről mesél. A múltról alkotott képünk meghatározza a jelen idejű döntéseinket, és ezáltal a jövőre való felkészülést. Az első rendezésem az Iván, a rettenet volt, egyfajta virágnyelven előadott kommunizmuskritika. Az ilyen darabjaimat nem nézték jó szemmel, el is lehetetlenítették. Néhány évig nem is rendezhettem, akkor jöttem Újvidékről a Szabadkai Népszínházhoz, ahol akkoriban kezdődött a magyarság kiszorítása.

– Hogyan?

– Ljubiša Ristić igazgatósága alatt összevonták a magyar és a szerb társulatot, vagyis felszámolták a miénket. Fondorlatos taktika volt ez, hiszen Ristić széles műveltségű rendező, hozzáértő színházi ember. Szakmai kiválósága azonban szolgálatkész magyarellenességgel párosult. 1985-től 1995-ig volt igazgató, ez alatt a tíz év alatt lenullázta a szabadkai magyar színjátszást. A Szabadkai Népszínház magyar társulata tájoló színházat művelt, előfordult, hogy egy évben 300 vagy még több előadást vitt szét szerte a Délvidékre, gyakran több településen párhuzamosan. Intenzív színházi élet folyt a falvakban is. Ez a tevékenység erősítette az identitást, és a magyar szó közösségi ünnepévé tette ezeket az alkalmakat. Ezt a missziót szüntette meg Ljubiša Ristić, aki a színház patinás épületét is hagyta amortizálódni.

– Cenzúrázott is?

– Igen, részben úgy, hogy öncélúan obszcén, bármiféle identitástól eltávolító darabokat részesített előnyben, ezeket utaztatta Délvidék falvaiban. A közönség szétszéledt, a színházi vendégjáték, mint magyar közösségi esemény, megszűnt. És direktben is, négy nappal a bemutató előtt vette le a műsorról az egyik darabomat, amelyben a hétvégenként Bécsbe csencselni járó emberekről írtam. A Monarchia egykori fővárosa még az 1980-as években is vonzotta az egykori birodalom minden népének fiait, leányait, és távolról sem csak gazdasági megfontolásokból, hanem egy ködbe vesző érzés miatt, a rendezettség iránti ellenállhatatlan vonzódás miatt, amitől már-már zarándoklatoknak tűntek ezek az utak. Az emberek Bécsben keresték azt, ami egykor Szabadkán is megvolt, de lassan elnyelte a közép-euró­pai létet felélő balkáni gyarmatosítás. Közben átutaztunk a szürke, néma, megszállt Magyarországon. Megvolt a témám. A múlt méltó volt, az akkori diktatúra jelene méltatlan. A méltó és a méltatlan határán az ember választ. Később ez a választás elkötelezettséggé érik. Az elkötelezettség jelet kap, az élet célt, és az ember felfogja, hogy a céltalan: az méltatlan.

– Milyen jelet kapott?

– Hangosan nem, de mélyen hívő ember vagyok. A főiskolán megfogadtam Istennek, hogy az ajándékot, amit kaptam, sosem fogom aprópénzre váltani. Megszületett az első leányom. Ezután történt valami. Újvidéki tévé, lényegtelen műsor, pénz. Temerini forgatás. Utána vonat, irány Szabadka. Vár a család! Szemerkél az eső. Mi a kupéban, kettesben egy könyvvel. Luis Buñuel önéletrajza, az Utolsó leheletem. Leteszem a könyvet, az ablak felé fordulok, rajta futnak az esőcseppek. Istenem, hányszor megtettem ezt az utat Újvidék és Szabadka között! Abban a pillanatban a vonat megállt – helyben. Az ablak sehol, én fenn vagyok a levegőben, csendben repülök egy alagútban, közben röptömben fut végig bennem az életem színekkel, ízekkel, illatokkal. Ott vagyok mindenhol, ahol valaha voltam. Az alagút végén megjelent a fény. Uram! Eddig tartott? Én még nem tettem semmit! Ismét szemerkél az eső. A vagon padlóján fekszem. Sehol az ülések, nem látom a kupékat elválasztó falakat, a plafon az ég. Vagyok! Boldog vagyok! Talán fel is nevettem. Mögöttem felzeng a szerencsétlen sérültek kórusa. Mit kell most tennem? Fel kell állnom! Nem megy. Lenézek, látom a sípcsontom. Átütötte a nadrágom. A derűnek annyi. A seb meleg, még sehol a fájdalom. Rám tört a rémület. Ez egy olyan helyzet, amelyet magam nem tudok megoldani! Higgadtság oszlatja szét a rémületet. Valós gondban nincs helye hisztériának. Több év, több műtét volt, míg helyrehoztak. Mégis hálás vagyok a sors urának, hiszen az év alatt, amelyet gipszben fekve töltöttem, megtanított a türelemre. Igen türelmetlen lehettem, hiszen teherautót küldött a vonatba, amelyen utaztam. Mire talpra álltam, már a szerbek és a horvátok is talpon voltak, készültek a soron következő szerb–horvát háborúra.

– Hogy élték meg Jugoszlávia szétesését?

– Abban az időben állandóan feszült figyelemmel követtük a híradókat, a belgrádit és a zágrábit egyaránt néztük. Idővel aztán az utóbbit már nem lehetett fogni Szabadkán. A híreket mindig este fél nyolckor adták, 1991. augusztus 26-án azonban hat perccel később kezdődött a műsor. Azóta nem hallottam olyan csöndet, mint abban a hat percben. A képernyőn a bemondó helyett Veljko Kadijević jugoszláv hadügyminiszter jelent meg. Bejelentette, hogy holnap mindannyian megindulunk a horvátok ellen. Néhány gyors telefon után már autóban ültünk. Irány Magyarország! A határon akkora volt a sor, hogy csak hajnalban jutottunk át. Slobodan Milošević a második Tito akart lenni, csakhogy neki messze nem volt annyi diplomáciai és taktikai érzéke, ami minden véreskezűsége mellett a marsallban megvolt. Tito mozgásteret teremtett magának Amerika és a Szovjetunió között, Milošević véres és többszörösen vesztes háborúba vitte bele a népét.

– És a délvidéki magyar fiatalokat… Mihez kezdett Magyarországon?

– Azt hittük, hamarosan hazatérhetünk, nem is jöttünk tovább Szegednél. Aztán az év végén már tudtuk, hogy a háború hosszú lesz. Gyötört a honvágy. Budapestre jöttem, de lélekben Szabadkán éltem. A hontalanság érzetének kifejezésére a kép nélküli hangot találtam a legmegfelelőbbnek. Megkerestem a Rádió Színházat. Közel öt évig jártam az országot, látogattam a menekülttáborokat, közösségi dokumentumdrámákat készítettem többek között a szerémségi Kórógyról, Szentlászlóról. Megkaptam az Új Magyar Hangjáték szerzői díját és elnöki jutalmat a műsoraim esztétikai szintjéért. A háború lassan véget ért, a menekültek nagy része hazatért. Nagyon szerettem a rádiós munkát. A főiskolán azt tanították nekünk, hogy a formával való játék mindenek fölött áll. A dokumentumműsorok készítése során rájöttem, hogy ezzel szemben az az esztétika a valós, amely vallja, hogy a téma kialakítja a saját formáját. Ebben a szellemben igyekeztem rendezni később a Szkéné Színházban, ami akkor nagyon izgalmas művészeti műhely volt.

– Hogy fogadta önt a hazai színházi szakma?

– Többször pályáztam történelmi témákra. Ezeket mindig elutasították, mondván, senkit nem érdekel. Azt is mondták, hogy pályázzak más témával, és akkor adnak pénzt. Pályáztam. Adtak. Egyértelművé vált, hogy a jelenünket eredményező múltunk színrevitelének akadályozása szervezett rendszerben folyik. Arra jutottam, hogy ha a Magyar Köztársaság területén nem lehet magyar sorsszínházat működtetni, akkor a szerb állam uralta Délvidéken fogom ezt megtenni. A magyarkanizsai önkormányzat fogadott be minket. A helyi színháznak az utcáról nem, csak egy épület udvarán keresztül volt bejárata. Így lettünk Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, eleinte csak a szójáték kedvéért. Később, amikor a darabjainkkal elkezdtük járni Erdélyt, Felvidéket és az anyaországot, egyértelművé vált, hogy az udvar a közönségünk számára többet jelent, egy, a lelkek mélyéről előtörő, mindaddig csendben, titokban óvott érzést, a Magyar Királyság fájó hiányát. A véletlen, ha van ilyen, egy szót adott, amely delejes erejénél fogva sok lelket megnyitott számunkra, a csoda pedig egyértelművé tette, hogy feladatunk elősegíteni nemzetünknek, hogy felnőjön eleink legjobb erényeihez.

– Előadásaik zajos sikere, a sok álló taps azt mutatja, hogy felnőttek.

– Tisztelet a kivételnek, de a magyar szakma mégis kimondottan elutasító velünk. Miközben Délvidék minden magyar kőszínházában felléptünk már, az anyaország pusztán három vidéki színháza és Pesten az Újszínház ad teret vendégjátékunknak. Sok év után tavaly a Duna Palota is, túlterheltsége miatt, megszűnt számunkra fővárosi játékaink állandó színtere lenni. Ősszel a százéves évfordulón a nagy sikerű Tizennyolc című előadásunkat már csak november 16-án tudjuk itt játszani. Vidéken jobbára művelődési házakban lépünk fel. Ha jól számolom, a Kárpát-medencében eddig 184 helyszínen játszottunk. Közvetlenül az első erdélyi turnénk után részt vettem egy olyan Kárpát-medencei színházi találkozón, amelyen az egyik erdélyi magyar direktor, nem tudva, ki vagyok, azzal jött elő, hogy Erdélyben kóborol valami nacionalista színházi banda, amit el kell lehetetleníteni. Tudtam, hogy rólunk beszél, bemutatkoztam hát, mondtam, hogy én lennék a bandavezér. Egyúttal garantáltam neki, hogy a jövőben is sűrűn előfordulunk majd Erdélyben.

– Hónapok óta zajlik élénk sajtóvita arról, kinek a kezében van valójában az ország kultúrája.

– A miniszterelnök részéről Tusnádfürdőn reménykeltő mondatok hangzottak el ezzel kapcsolatban. Beláthatatlanul hosszú ideje várunk arra, hogy végre visszafoglaljuk a kultúránkat. A Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház társulatát mindmáig újra és újra föl kell építenem, mert nem várhatom el, hogy éhkoppon tengődjenek azok a művészek, akiket vállalt értékrendjük miatt kiutál az úgynevezett szakma. A kultúra finanszírozását értékalapon át kell alakítani.

– Hogyan lehet ezt megtenni?

– Nemcsak a forma, hanem elsősorban a tartalom számít. Jól megírt, bravúrosan megrendezett darabbal is lehet ártani. Kiemelten fontos a nemzeti és az európai keresztény identitás megerősítése, hiszen az európai identitás épp most, ezekben az órákban, napokban, hónapokban, években törlődik el. Most zajlik ez a folyamat, ebben élünk. Létünk alapja a szilárd önazonosság, ahhoz pedig ismernünk kell a múltunkat, meg kell tudnunk érteni, mi miért, hogyan történt velünk. Ha a magyar kultúra, a magyar színház olyan témákat vet fel, amelyeket a szlovák, a román, a szerb kultúra elkerül, akkor azzal a magyar közbátorság szintjét növeljük az elszakított országrészekben. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje ezért nemcsak elismerés, de kötelezettség is számomra. A múltunkat friss szemmel kell újra és újra megvizsgálni, elszakadva az 1918-ban kezdődött, 1945 után turbósított tévhittől, hogy minden bajunk, veszteségünk oka egy család, a Habsburg-dinasztia. Valójában a széthúzás, az ellenállás képességének gyengülése okozta a nagy kataklizmákat. 1918-ra az ország és a hadsereg is érezhetően belefáradt a háborúba. Az akkori események fontos tanulsága, hogy létfontosságú az önsorsrontó pacifizmus, a győztesek jóindulatába vetett ostoba vakhit elvetése, és a társadalom hosszú távú állóképességének a növelése. A balassagyarmati ellenállás vagy a Rongyos Gárda nyugat-magyarországi harcai azt bizonyítják, hogy ha vannak olyan férfiak és nők, akik magukénak vallanak olyan értékeket, amelyekért akár az életüket is kockáztatják, akkor keveseknek is lehet nagy tetteket végrehajtani.