Mi lett a szamurájokkal?

Már a Heian-korban (794–1185) megjelentek, amikor a vidéki fegyveres elit fokozatosan erősödött, majd egybekapcsolódott a kiotói udvari arisztokráciával. A későbbi belháborúk során – az Ónin-háborútól kezdve – a „bushi” néven ismert harcosok kivételes fegyverhasználatukkal és fegyelmükkel meghatározó szerepet töltöttek be. A japán kultúra szimbólumává váltak, alakjukat legendák, festmények és a későbbi irodalom is idealizálta.

Paradox módon azonban éppen az a korszak, amelyet ma a „szamurájok fénykorának” tekintünk – a Tokugawa-sógunátus, vagyis az Edo-kor (1603–1868) –, indította el ennek a harcos rétegnek a lassú hanyatlását. A béke, amelyet a sógunátus megteremtett, feleslegessé tette a hivatásos harcosokat.

A béke árnyéka: harcosok egy háború nélküli országban

Tokugawa Iejaszu győzelme és az 1615-ös Ósaka-vár eleste után Japán több mint két évszázados békeidőszakba lépett. A harmadik sógun, Tokugawa Iemicu bezárta az országot a külvilág elől, és szigorú belső ellenőrzést vezetett be. A háborúk hiánya a társadalmi rendet megszilárdította, ugyanakkor jelentős változásokat hozott: a szamurájokra mint harcosokra többé nem volt szükség.

Szamurájok tízezrei kényszerültek arra, hogy új szerepet találjanak. Őseik generációkon át karddal döntöttek sorsokról, de most olyan világban éltek, ahol a kard csupán jelképpé vált.

Miyamoto Muszasi és a magányos harcos mítosza

A béke ellenére akadtak olyan szamurájok, akik a kardvívás művészetét tovább formálták. Közülük a legismertebb Miyamoto Muszasi (1584–1645), a legendás párbajhős, aki két karddal vívott, és közel hetven párbajt nyert meg. Az Öt gyűrű könyve című műve ma is alapmű a harcművészetek világában. Muszasi alakja később a „magányos szamuráj” archetípusává vált: romantizált, eszményi hőssé, aki valójában sokkal ritkább volt, mint amennyire a legendák sugallták.

A 17. század közepére azonban a párbajokat betiltották. A kardviselés hivatalosan már csak önvédelemre volt megengedett, így a kardforgatás szerepe fokozatosan háttérbe szorult.

Róninok: a sodródó szamurájok

A változások következtében sok szamuráj veszítette el urát. Őket nevezték róninoknak, vagyis „a hullámok embereinek”. A rónin alakja idővel romantikus legendává vált: a szabad harcos, aki nem tartozik senkihez. A valóság azonban sokszor jóval prózaibb volt. A többségük elszegényedett, és alkalmi munkákból, testőrségből vagy akár bűnözésből próbált megélni. Egy részük Edo alvilágába sodródott, és bandákba szerveződve zsarolással és prostitúciós hálózatok irányításával tartotta fenn magát.

Ezekből a csoportokból fejlődött ki később a jakuza, a japán maffia. Számos elemük – a hierarchia, a lojalitási rendszer, sőt a külsőségek is – a szamurájhagyományok torz továbböröklődése volt.

Szamurájok a virágzó Edóban: a szegénység árnyéka

Eközben Edo, a mai Tokió, virágzó nagyvárossá vált. A daimjók minden évben hosszú időt töltöttek a fővárosban teljes udvartartásukkal együtt, ami lendületet adott a város gazdasági és kulturális életének. A szamurájok azonban, akik a daimjók kíséretében éltek, sokszor csak szerény járandóságot kaptak. A hagyományos szamuráj-etikett nem engedte a kereskedelmet vagy üzleti befektetést, így a társadalmi rangjuk ellenére gyakran éltek anyagi bizonytalanságban.

Nem volt ritka, hogy egyesek kocsmákban, bordélynegyedekben múlatták az időt, és a kereskedőknek tartoztak pénzzel. Sok szamuráj még a katanáját is eladta, hogy rendezni tudja adósságait vagy részt vehessen divatos szertartásokon.

A kard helyett az ecset: művész-szamurájok

Voltak azonban olyanok is, akik új területeken váltak kiemelkedővé. A legszebb példa Matsuo Bashō, az Edo-kor leghíresebb haiku-költője. Szamurájcsaládból származott, fiatalon urának udvarában szolgált, majd költészetre cserélte a harcos életet. Bashō mélyen emberi, meditatív hangulatú haikui a természet finom pillanatait ragadják meg, és máig meghatározó elemei a japán kultúrának.

A festészet világában Watanabe Kazan és Kawanabe Kjószai lépett elő. Művészetük a harcos fegyelem és a kreatív érzékenység különleges elegyét hordozta.

Szamurájok a hivatalokban – és a 47 rónin örök legendája

A szamurájok egy része a sógunátus udvarában töltött be új szerepet. Nem karddal, hanem pecséttel szolgáltak: mint ceremóniamesterek, adminisztrátorok, udvari tisztviselők. A legismertebb ilyen történet Kira Josinaka és Aszano Naganori konfliktusa, amely Aszano kényszerű seppukujához, majd a 47 rónin bosszújához vezetett. A több mint egy évig tervezett megtorlás, majd az azt követő önkéntes halál ma is a hűség és áldozatvállalás egyik legismertebb japán példája.

A szamuráj korszak vége és a mítosz kezdete

A 19. század közepére Japánt egyre erősebb nyomás érte a nyugati nagyhatalmak részéről. A Meidzsi-restauráció 1868-ban felszámolta a Tokugawa-sógunátust, megszüntette a szamurájok kiváltságait, és létrehozta a modern, állami hadsereget. A kardviselést betiltották, a feudális rendszert felszámolták.

Érdekes módon ekkor született meg az idealizált szamurájkép, amely sokszor kevesebb kapcsolatban állt a történelmi valósággal, mint a későbbi legendákkal. Yamamoto Cunetomo Hagakure című műve – egyfajta szellemi napló és erkölcsi útmutató – már egy letűnt korszak után sóvárog. A könyv a haláltól való rettegés megszüntetésére, a feltétlen engedelmességre és a fegyelemre tanít; sokkal inkább ideálokról szól, mint valós történelmi helyzetekről.

Él tovább valami a szamuráj szelleméből?

A történelmi szamuráj ma már nem létezik, de öröksége számos formában továbbél a japán társadalomban. Ott van a fegyelemben, a munkamorálban, a harcművészetek etikájában, a művészi tökéletességre törekvésben, sőt a modern militarista hagyomány egyes elemeiben is. Még a jakuzánál is felismerhetők a szamurájkultúra torz továbbélései.

A szamuráj tehát egyszerre történelmi alak és mítosz: a feudális harcos, aki néha nyomorúságos körülmények között élt, és az idealizált hős, akit a későbbi korok formáltak meg saját igényeik szerint. A kérdésre, hogy mi lett a szamurájokkal, a legpontosabb válasz az, hogy a kard eltűnt, de a szellemiségük – jó és rossz formában is – ma is jelen van Japánban.