„A kávé olyan, akár a szerelem: minél nagyobb odaadással készíted, annál finomabb.” (Elif Safak)

Fotó: MTI (archív, illusztráció)

A kávézás nálam örök, szent rituálé. Az első, gyerekkoromban felhörpintett tejeskávétól, a felnőttkori méregerős csőrös főzősön át, a mai kotyogós esszenciáig kíséri végig életem minden napját. Vele indítom a napot, s ha kedvem úgy tartja – éjszakai bagoly lévén – teljesen irreális időpontokban is képes vagyok hódolni neki. Éjjel fél tizenkettőkor írom e sorokat. Épp most főtt le a mai utolsó adag. Miközben kortyolgatom, elmesélek két történetet. Kávéról – kávé mellé…


A porkeksz
Történt, hogy elfogyott a kávém. Ennek kínját leginkább az érezheti át, aki meggondolatlanul túl mélyre merül az óceánban, s a fenéken döbben rá arra, hogy se oxigénpalackja nincs, se mélytengeri élőlényhez hasonlatos testfelépítése. S miközben szép lassan megfullad és összeroppan az iszonyatos súly alatt, azon morfondírozik, hogy hogyan történhetett meg mindez vele? Hiszen a rossz dolgok mindig mással történnek, sosem velünk. Kávétlanságom áldatlan állapotát kiküszöbölendő betértem egy kisboltba. Mikor a kasszához értem, kezemben a vákuumcsomagolt feketeleves porral, eszembe jutott egy régi-régi történet. Valamikor 10 éves koromból, amikor még 1980-at írtunk, s Kádár János bácsi erős munkásöntudattal tartotta két dolgos kezében a szocializmus zászlaját.

A zászlótartás mellett persze igyekezett országhatáron belül tartani minket, magyarokat is, nehogy nyugatra utazván rájöjjünk, hogy egész harcos proletár életünk merő egy átverés. Ezért nem mehettünk kedvünkre a vasfüggönyön túlra, s ezért tekintettünk ájultan azokra, akik valamely oknál fogva mégis megtehették. Például Cselényi bácsi, az őrhalmi Hazafias Népfront MGTSZ anyagbeszerzője, akinek már akkor Mercedese volt, amikor nekünk még Zsigulink se. Cselényi bácsi pediglen, egyik németországi útjáról hazatérvén, megajándékozott minket némi Nyugat-Európával. 

Ami engem a pakkból érdekelt, az az egy egész tábla (EGY EGÉSZ TÁBLA!) Milka csoki volt, amit nekem hozott. Mikor átnyújtotta, hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak. Úgyhogy gyorsan elszaladtam vele. Ki a házból, ki az udvarra, ki az udvarból, ki az utcára, annak is a legvégére. Hogy amikor majd Cselényi bácsi rájön, hogy tévedés történt, és valójában ekkora kincset egyetlen kisgyerek nem birtokolhat egyes-egyedül, akkorra már tisztes távolságban legyek tőle. 

Miután a kis öreg elment, visszaoldalogtam, s a csokit a konyhaszekrény középső polcára tettem. Minden nap törtem belőle egy kockát. Egyet. Egyetlen egyet. Aztán leültem a bejárati ajtó előtti lépcsőre, a számba vettem a csokit, s mint a mannát, úgy fogyasztottam el. Rágóizmaimnak iszonyatos erővel parancsoltam megálljt, hogy a lassan elolvadó gyönyörűség minden egyes mikrogrammja kényelmesen rá tudjon telepedni ízlelőbimbóimra. Még a szememet is becsuktam közben, hogy semmiféle vizuális hatás ne zavarjon bele a kulináris élvezetbe. Én tettem ezt! Én! Én, aki máskülönben képes voltam egy ültő helyemben bemajszolni két tábla Tibi csokit is. Pláne, ha kánikula idején a papírjától megfosztva, alufóliásan meg tudtam olvasztani az ablakpárkányra téve. 

Végül persze az utolsó kocka is elfogyott. Én pedig kutatóexpedícióra indultam a spájz irányába. Pontosan tudtam, melyek azok a titkos helyek, ahová nagymamám rejtegeti előlem a fognyűvő nyalánkságokat. S ezek egyikén – láss csodát – egy kekszes dobozra akadtam. Kávés kekszesre méghozzá. No, most hozzá kell tennem, hogy ez az kombináció még a citromos keksznél is kevésbé ízlett nekem, a csoki-vanília fanatikusnak, de hát a szükség nem válogat. Kávés? Ám legyen! Azt is meg kell ennie valakinek! Pláne, hogy Afrikában meg az NSZK-ban éheznek a gyerekek, amit Kádár János bácsitól tanultam. No, próbáltam felbontani a kekszet. Nem sikerült. A sokadik fogtépés után kiszaladtam a konyhába egy ollóért. Ám amikor levágtam a doboz tetejét… Jézus, Szűzanya Mária! Még most is beleborzongok! A doboz hirtelen megzacskósodott! A tartalma meg, a barna kávéőrlemény mind kiömlött a spájz padlójára.

Így találkoztam életemben először a vákuumcsomagolt kávéval, ami rögtön óriási csalódást is okozott nekem. Ha jól emlékszem, alig bírtam a dolog feletti dühömet csillapítani a Kaparó csárdában kapható csokifagyival. De muszáj volt édességbe fojtanom a bánatomat, ha már a hanyatló nyugat ilyen piszkosul kibabrált velem.

A puha zacskó
No, látom, csúnyán elszaladt velem a szó. A második történetet szűkszavúbbra méretezem. Elég az hozzá, hogy a fentieket – kissé tömörebben – elmeséltem a pénztáros nőnek, miközben fizettem. Tehettem, rajtam kívül senki más nem volt a boltban. Ő pedig megajándékozott a saját vákuumcsomagolt történetével. 

A rendszerváltás kezdetén, vagy hát akkor, amikor ezek a nyugati csodacsomagok bejöttek Magyarországra, ő egy boltban dolgozott. Eladóként furcsa dologra lett figyelmes. Nevesen, hogy a vásárlók nem a vákuumcsomagolt nyugati kávét viszik, hanem a levegős magyart. Elhatározta, hogy utánajár ennek.

– Tessék mondani, miért ezt a kávét választotta? – szólított meg egy vásárlót, aki akkor pakolt egy zacskó kávét a kosarába.
– Hogyhogy miért? Évek óta ezt iszom – válaszolta a vevő.
– Na, de ez csak kicsivel drágább, és sokkal aromásabb – mutatott rá a kiszolgáló a nyugati árura. Az idős úr letette a kosarát, lejjebb tolta orrán szemüvegét, és afölött átnézve így válaszolt:
– Tudja, aranyos, engem nem lehet ám becsapni! Ez a német kávé kemény. Össze van állva. Ki tudja, mióta van már abban a csomagban. Nekem ez a jó, puha, friss magyar kell – azzal kosarát újra felvéve eltipegett a kasszák felé. 

A boltos pedig – lévén igazi üzleti érzékkel volt megáldva – nem magyarázkodott, nem mondott ellent, nem ment bele a lassú, ki tudja, milyen előjellel végződő magyarázkodásba. Helyette bement szépen a raktárba, onnan kihozott egy zsákvarró tűt, és szépen, akkurátusan, egyesével beleszúrt minden vákuumfóliás feketébe. Azon a héten minden nyugati kávé elfogyott.

***
Így van az ember a messziről jött, ismeretlen dolgokkal: nem biztos, hogy elsőre meglátja, micsoda, s nem biztos, hogy elsőre elnyeri a bizalmát. Szerintem meghalni is azért nem szeretünk. Mivel nem tudjuk, milyen, azt hisszük, hogy rossz. Közben meg ez a mi egész planétánk velünk együtt itt kereng a végtelen űr vákuumcsomagolásában.