Sárkányok Kabul felett

Egyes epés kritikusok kínjukban már a Top Gunhoz hasonlítják a filmet, mármint olyan értelemben, hogy Tony Scott munkájába nem szólt bele annyit a Pentagon, mint – állítólag – a Sárkányok Kabul felett-be a Honvédelmi Minisztérium. Nem tudom, hogy a kritikus észrevette-e, hogy ezzel a magyar alkotást akaratlanul is az egyik legsikeresebb katonai kultuszfilmmel vetette össze, magyarán tudat alatt elismerte… Ám az összevetése téves: a Sárkányok Kabul felett egy többszereplős akciófilm, nem karakterközpontú.

A Sárkányok Kabul felett egy magyar katonai missziónak – és az Afganisztánban szolgált nyolc magyar katonának – állít emléket. Műfaja szerint tehát katonai akciófilm; aki ettől a műfajtól vár súlyos drámát, az rossz vetítésre ült be a moziba. A Sárkányok Kabul felett igazából jól sikerült munka, a színészi játék, a párbeszédek, a történet pont olyan, amilyet ebben a témában elvárunk. A szélsőliberális kritikusoknak éppen az a baja a filmmel, hogy ellenkezik a világképükkel, és ha egy ilyen alkotásban netalán még a magyar katonai (vagy úgy általában a) dicsőség megjelenik, akkor számukra végképp nézhetetlen.

Új filmkategória

A Sárkányok Kabul felett témája önmagában is érdekes, hiszen még sohasem készült játékfilm a modern magyar hadsereg egyik katonai akciójáról, a Blokád után – ami Antall Józsefről és a taxisblokádról szól – ez a következő számottevő, közelmúltban játszódó történelmi filmünk. A Sámán Pajzs hadművelet során a magyar katonák nem bocsátkoztak ugyan tűzharcba a tálibokkal, de az akció igazi magyar katonai siker volt, mert a magyar katonák jobban teljesítették az evakuálási feladatokat európai társaiknál. A magyar kontingensnek 2022. augusztus 27-én ki kellett juttatnia több száz embert Kabulból a tálib hatalomátvétel előtt. Ekkoriban az afgán főváros maga volt a pokol, a világsajtót bejárták és sokkolták a repülőgépekre felkapaszkodó, onnan lezuhanó emberek mozgóképei. A magyar katonák 540 embert menekítettek ki a kabuli repülőtérről – magyarokat, európaiakat, amerikaiakat és afgánokat is –, majd Üzbegisztánba szállították őket, majd onnan a Wizz Air és az üzbég légitársaság gépeivel utaztak tovább. Ám a film – fikció lévén – természetesen továbbgondolja az eseményeket.

A film első részében szinte hiperrealista módon ábrázolják a magyar kimenekítőakció megszervezését és végrehajtását, a katonák hús-vér emberekként beszélnek, viselkednek és mozognak benne. Az európai katonák közötti torzsalkodások is megjelennek finoman, vannak tehát árnyalatok, amikre érdemes odafigyelni, esetleg újranézni őket. A magyar katonák feladatul kapják, hogy kiválasszák a tömegből a magyar listán szereplő embereket (ők általában nemzeti színekkel hívják fel magukra a figyelmet a tömegben), a hangulat pedig feszült, mert az akcióra alig pár napjuk van, a tálibok pedig természetesen ellenségesen viszonyulnak a „dezertáló” honfitársaikhoz. A feszültség tehát fokozódik, ráadásul egy európai ország rátestálja a saját listáját a magyar kontingensre, vagyis tovább kell maradniuk, és az eredeti majdnem 300-nál még több embert kell kimenekíteniük.

Felmagasztosult alapértékek

A film második részében már kitalált történetet láthatunk – emlékeztetőül, ez egy játékfilm, nem dokumentumfilm –, ami hollywoodi történetté változtatja a korábbi hiperrealista ábrázolásmódot. Kerekes Bálint hadnagy (Jászberényi Gábor) elindul megkeresni Takács Esztert (Mészáros Blanka), aki orvosként dolgozik Kabulban, és évekkel ezelőtt megmentette a katona életét egy tálib rajtaütés során, egyfajta plátói szerelmet szőve közöttük. Esztert foglyul ejtették a tálibok, amikor hátramaradt, hogy gondját viselje egy afgán kamaszlánynak, és megpróbálja őt is kimenekíteni Kabulból. A mentőakció jelenetei látványosak és profik, ekkor valóban úgy érezzük, mintha hollywoodi filmet néznénk. Hogy a magyar katonák a valóságban nem csináltak ilyet? Meglehet. De ismétlem, fikciós műfajon furcsa dolog számonkérni a valóságot. A lényeg, hogy működik, és filmként megállja a helyét.

A fényképezés, az operatőri munka (Dobos Tamás) különösképpen dicséretet érdemel, a párbeszédek a műfaj keretei között valóságosak (ez gyakran a magyar filmek leggyengébb pontja szokott lenni), és az itthon megszokottal ellentétben a motyogva beszélésnek nyoma sincs. A kaszting bravúrosan sikerült: Jászberényi Gábor (A martfűi rém) elemében van Kerekes Bálint hadnagyként; Borovics Tamás Herczeg Péter alezredesként, Dietz Gusztáv pedig főtörzsőrmesterként azt az érzést keltik, mintha katonákat kértek volna fel, hogy színészkedjenek; még Trokán Nóráról is elhisszük, hogy tartalékos női katona. A filmnek (ritka magyar jelenség) jó a humora is, nincs eltúlozva, helyesen adagolták. Sok más hazai produkció szégyenkezésre késztető vicceskedésével ellentétben a Sárkányok Kabul felett című filmben ez mind működik. Leleményes, hogy Rejtő Jenő és Molnár Ferenc regényeinek címeit és karaktereinek neveit használják a rejtjeles beszélgetéshez, ahogyan az is, amikor az afgán kamaszlány „Nemecseket” kiabálva furakodik át a tömegen.

A film lelkülete is szokatlan itthon, hiszen olyan karaktereket ábrázolnak benne, akik nem saját magukért, hanem másokért élnek és halnak, ha kell. Az egyik kulcsjelenetben Kerekes Bálint hadnagy a kórházi ágyban fekve beszélget Takács Eszterrel. Az orvosnő bókol a megsebesült katonának, jóképűnek nevezi, Kerekes pedig meghívná otthon „egy erőlevesre”, de az orvosnő elutasítja, mondván, hogy éppen felajánlottak neki egy állást a kabuli kórházban, és elfogadta. Kerekes meglepően rezignáltan fogadja a választ, tehát két hivatásának élő ember mond le a saját vágyairól, hogy azt az ügyet szolgálja, amihez elszegődött. Mindez teljesen szembemegy a kortárs kulturális-liberális doktrínával, az Én végső mítoszának társadalompusztító ideológiájával. Nehéz ilyen értékeket a cinizmus korában megjeleníteni a művészetben, de a Sárkányok Kabul felett-nek sikerül megoldania a feladványt, szájbarágás nélkül.

Elméletek és valóság

A film nagyon is emberi módon ábrázolja az afgánokat, az emberi sorsokat, sőt, a magyar doktornő, az egyik főszereplő egy üldözött afgán kislányt akar Európába menekíteni. A film a maga nyers valóságában mutatja meg a kabuli eseményeket: hiába próbál több ezer ember bejutni a repülőtérre, a katonák csak azokat mentik ki a tömegből, akik szerepelnek a listájukon. Egy különösen szívszorongató jelenetben a magyar tartalékos katonatiszt (Trokán Nóra) átvesz egy kisbabát egy nőtől, hogy legalább a baba jusson ki az országból, és élhessen normálisabb életet. Ilyesmi valóban megtörtént, sőt, ennél drámaibbak is, hiszen voltak anyák, akik átdobták a gyermeküket a szögesdrótos kerítésen…

A liberális kritikusok bizonyára csalódtak abban is, hogy az afgánokat nem fekete-fehéren ábrázolják, mert alig várták, hogy teletűzdelhessék bírálatukat a „kormánypropaganda” szóval, ebben a reményükben pedig csalatkozniuk kellett. Pedig a képlet voltaképpen egyszerű: olyan embereket kellett kimenteni, akik együttműködtek a magyar katonai misszióval, vagy egyéb magyar kötődésük volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a film szerint jöhet Európába mindenki, aki csak akar, hiszen az emberek szörnyen szenvednek, éppen ellenkezőleg, azt is megmutatja, hogy milyen komplex és változatos a közel-keleti meg a közép-ázsiai térség, és mindenkit nem lehet megmenteni, ez egy önpusztító liberális illúzió. Erkölcsi értelemben természetesen lehetetlen elfogadni, hogy kisgyermekeket taposson agyon a tömeg, de azzal az illúzióval is le kell számolni, hogy minden ember megmenthető. A konzervatív gondolkodás életszerű, a realitásokkal számol, nem a vágyakkal.

Vajon mennyire lehet honvédségi propagandafilmnek nevezni? Hát annyira, amennyire az Amerikai mesterlövészt az amerikai hadsereg propagandájának. A film nem azért készült, hogy a seregbe vonzza a fiatalokat, de nyilván pozitívan ábrázolja a katonák szerepét. Csak a mai Magyarországon merülhet fel egyáltalán, hogy ez önmagban rossz… És talán azért szerepelnek benne a Gidránok és a Leopárdok, hogy megmutassák a nézőnek, mennyire fejlett és modern a magyar hadsereg, mert ilyen eszközök 2021-ben és 2022-ben még nem voltak a magyar hadsereg birtokában, tehát ez egy szándékos és érthető csúsztatás. A gépkarabélyok, a katonai felszerelés is vadonatúj, a legújabb szabvány szerint való, tehát kétségtelenül vonzó világnak ábrázolja a katonai hivatást az erre fogékony nézőknek, vagyis azt üzeni, hogy aki magyar katonának megy, az egy szupermodern és korszerű világban találhatja magát.

A várhatóhoz képest kevés a baki, bár azért az megmosolyogtató, amikor az afgán kamaszlány apja, aki valami államtitkári vagy miniszteri pozíciót vállalt a demokratikus afgán kormányban, öltönyben furikázik Kabulban, amikor elvben vadásznak rá a tálibok – mintha egy X-et rajzolt volna magára… A túlontúl klisés lezárás nem rontja el a filmet, de talán valami eredetibb „happy end”-et is találhattak volna az alkotók. Mindezzel együtt érdemes megnézni a Sárkányok Kabul felett-et.