A szabadságharc vérbe fojtása és Puskás Ferenc halálának álhíre olyannyira felborzolta egy keletnémet középiskolai osztály kedélyeit, hogy diákok úgy döntöttek, egy tanórán kétperces csenddel fejezik ki részvétnyilvánításukat. Az egész életüket megváltoztató akciót az azonos címmel megjelent önéletrajzi regény után A néma forradalom című német játékfilm meséli el.

A mozi első jelenetében az egyik gimnazista főszereplő barátjával nyugatra utazik, hogy virágot vigyen nagyapja sírjára. A berlini fal még nem áll, viszonylag könnyű az átkelés a határon, és ha már odaát vannak, rögtön belógnak egy moziba is, hogy megnézzenek egy, a keleti oldalon tiltottnak minősített filmet. A Berlintől hatvan kilométerre lévő Storkowba hazatérve aztán megdobálnak néhány orosz tisztet a kocsmában, ám tettük a katonák érdektelensége miatt komolyabb retorzió nélkül marad. Már ebből a pár képkockából jól érzékelhető, hogy a korabeli NDK tizenévesei rühellték ugyan a megszállást – mindössze három évvel vagyunk a keletnémet felkelés után –, átmeneti időszakként tekintettek rá, és a hatalom megtorló mechanizmusaival sem voltak még tisztában. Ahogyan a filmben is látható, nyíltan hallgatták például az amerikai katonai rádió, a RIAS adásait, innen értesültek a magyarországi eseményekről is, a kezdeti sikerektől a harcokon át a szabadságharc vérbe fojtásáig. A néma lázadás oka mégsem ez utóbbi lett, hanem Puskás Ferenc, mint utóbb kiderült, hamis halálhíre: az Aranycsapat világsztár kapitánya miatt érzett gyász volt az elsődleges oka a történelemóra eleji kollektív csendnek.

A fiatalok természetesen nem sejthették, hogy az esetnek milyen súlyos következményei lesznek. Azt meg pláne nem gondolták, hogy tettüket a hatalom politikai demonstrációnak bélyegzi, a tanulókat fasisztának és rendszerellenesnek kiáltják ki, néhány héttel később pedig már maga Fritz Lange oktatási miniszter hallgatja ki őket, a felbujtó nevét követelve az érettségi engedélyért cserébe. Megoldás csak egy maradt, ha mindannyian nyugatra szöknek: a húsz főből tizenhatan így is cselekedtek, és egy külön számukra létesített osztályban végül befejezhették a középiskolát.

– Na és mi hasznuk ebből a magyaroknak? – kérdezi a film végén az iskola igazgatója. Ha más nem is, annyi mindenképpen, hogy hatvan évvel később egy keserűsége ellenére is felemelő alkotás született a megtörtént  események nyomán. Ritkán fordul elő ugyanis, hogy egy külföldi filmes szakember a magyar forradalmárokkal foglalkozzon. Lars Kraume ráadásul nem is egy kényelmes rendező, így A néma forradalom legnagyobb erénye a tartalmi-formai precizitás és alaposság. A tárgyalt időszak a legapróbb használati tárgyakig bezárólag hiteles és korhű, ehhez csatlakozik a kiváló operatőri munka, a karakterek mindegyike is kidolgozott és összetett. Ezek együttesének köszönhető, hogy az ábrázolt mikroközösségen és a túlnyomórészt polgári családokon keresztül az egész korabeli keletnémet társadalom sokszínű, de a hatalomtól való függés és rettegés okán mégis valahol homogén mentalitása is remekül kirajzolódik.

A nyugaton hősként ünnepelt diákokról a kilencvenes évekig nem igazán hallhattunk a vasfüggöny ezen oldalán. Egészen a 2000-es évekig, amikor is megjelent Dietrich Garstka A néma osztály című önéletrajzi regénye, a forgatókönyv írásában is részt vevő férfi nem sokkal a mozi idei Berlinarén való pre­mier­je után hunyt el. Amikor 2006-ban nálunk járt, egy, a Népszabadságnak adott interjújában elmondta, Magyarországról egész életében a bátorság és a saját sorsa furcsa fordulója jutott az eszébe. Puskásról pedig így beszélt: „…valódi hős volt a szemünkben. Ha a grundon fociztunk, az volt a legnagyobb kitüntetés, ha valaki az ő nevét viselhette. Nekem Hidegkuti jutott, de én vele is teljesen elégedett voltam.”