Nálunk még erős a fák gyökere

– Gyerekkorában is szerette a nyilvánosságot?

– Imádtam szerepelni, már óvodásként interjút adtam a marosvásárhelyi rádiónak. Állítólag elkaptam a mikrofont, s onnantól senkit nem engedtem szóhoz jutni. De nemcsak közlékeny voltam, hanem lobbanékony és szókimondó is. Mindig kiabáltam, ha valami nem tetszett, és nem bírtam elviselni, ha irányítani akartak. Ma is nehezen tűröm a kötöttségeket, és hirtelen haragú vagyok, s bár dolgozom rajta, hogy változzak, lassan őrölnek a malmok. Az előző párom annyit hallott kiabálni, hogy megfogadta, a szakításunk után csak siketnéma hölgyekkel fog szóba állni.

– Sosem származott baja abból, hogy ilyen öntörvényű és nagyszájú?

– Dehogynem. Miután elvégeztem a középiskolát, pincérnőnek álltam Tusnádfürdőn. Egyik nap azt mondta a főnököm, ha még egyszer késve érkezek, ki leszek rúgva. Én meg azt válaszoltam, hogy „nem ki leszek rúgva, hanem viszontlátásra!” Felültem a vonatra, s hazautaztam Csíkszeredába, a családi házhoz. Édesapának nem volt más választása, bédugott egy Isten háta mögötti kis székely falu iskolájába, méghozzá román történelemtanárnak.

– Nem esett nehezére magyarként ilyen munkát vállalni?

– Idő sem volt rá, hogy kiderüljön, nehezemre esik-e vagy sem. A hegytetőn megbúvó Bükkhavaspatakára annak idején csak gyalog lehetett feljutni. Télen, térdig érő hóban ez különösen szórakoztató volt. A lelkesedés akkor szállt el végleg belőlem, amikor az igazgatónő megszólított a folyosón, s azt találta mondani, hogy nem öltözöm elég decensen, ahogy az egy tanügyi káderhez illik.

– Merthogy mit viselt?

– Édesanyám gyűjtötte nekem a stafírungnakvalót, hogy amikor majd férjhez megyek, legyen mit magammal vinni. Akkoriban nem léteztek ilyen nagy, divatos „retekboltok”, ahogyan én hívom őket, s nem árultak olyan fáintos cuccokat, mint manapság. Volt egy varrógépünk, így a damasztabroszból, a párnákból, a paplanból és az ágyneműhuzatból egyszer csak szoknya, nadrág és blúz lett. Abban az időben divatizáltam, úgyhogy sokszor előfordult, hogy miniszoknyában mentem tanítani. Az egyik ilyen alkalommal kapott el a főnököm, hogy rendre intsen.

– Mit válaszolt neki?

– Csak a szokásosat: „Akkor a viszontlátásra, elmentem!”

– Édesapja mit szólt hozzá?

– Azt mondta, ő már nem bír velem, és nem tudja, mi tévő legyen. Mondtam, neki nem is kell tudnia. A szakmámban szerettem volna elhelyezkedni, bémentem hát Csíkszeredába, s felcsaptam asztalosnak. Kezdőként az volt a feladatom, hogy addig csiszoljak egy lécet, amíg ki nem fényesedik. Csakhogy a munkaidő végére csupán az az egy volt fényes, amit reggel a minőségellenőr a kezembe nyomott. Mindennap sírva mentem dolgozni, édesapa pedig nem bírta ezt elviselni, úgyhogy egyik reggel elém állt, és azt mondta, mondjak föl, inkább eltart ő.

– Elfogadta az ajánlatot?

– Hogy fogadtam volna el? Elmentem a zsögödi termelőszövetkezetbe előkönyvelőnek. Aztán titkárnőnek, aztán ismét felszolgálónak. Be is telt a munkakönyvem, pluszlapot kellett hozzácsatolni.

– Most mivel foglalkozik, amikor épp nem tartalomgyártóként tevékenykedik?

– Egy optikában vagyok R1-es munkatárs.

– Hogy micsoda?

– Hát „R1 ide, R1 oda!”. Adminisztratív teendőket látok el.

– A főnöke nem nézi rossz szemmel a közösségi médiában való ténykedését?

– Nem, sőt nagyon is támogatja. Szereti a megosztásaimat.

– A legtöbb influenszer egyszerűen azért kezd posztolni a közösségi médiában, mert szeret főzni, fotózni, utazni, sminkelni vagy épp beszélni az életéről. A tartalom eleinte barátoknak, ismerősöknek szól, majd lassan elkezd növekedni a követőtábor. Önnek is hobbiként indult ez az egész?

– Egyszer megláttam a Forstner Csengét, hogy reggelihez készülve rakosgassa bele az epret egy dobozba. Akkor még nem is tudtam, hogy ő kicsoda. Úgy, ahogy voltam, kócosan, pizsamában kikeltem az ágyból, s azt mondtam, „Na, akkor adjunk neki!” Videóra vettem, ahogy megkenem a zsíros kenyeret, s felvágom hozzá a hagymát, majd feltettem a Facebookra a felvételt. Nagyon nagyot ment, több ezren megosztották azt a posztot. Meglepett a hirtelen jött siker, azt hittem, senkinek nem okoz nehézséget, hogy felemelje a telefont, s belemondja a magáét a kamerába. De felvilágosítottak, hogy ez egyáltalán nem így van. Egyre többen kértek, hogy tegyek fel még hasonló videókat, és amikor már anyaországi hírességek is megosztották a bejegyzéseimet, elhatároztam, hogy rendszeresen hírt adok arról, mi történik velem a mindennapokban.

– Most is, mialatt beszélgetünk, folyamatosan nő a követői száma. Legutóbb, amikor felnéztem az oldalára, már 108 ezer rajongónál járt.

– Na, na! Nem mind rajongó. Vannak, akik kifejezetten azért jönnek föl az oldalamra, hogy mocskolódjanak.

– Lerománozzák?

– Azt is szoktak. Sokszor megkapom, hogy ott osszam az észt, ahol adót fizetek. De vádoltak már alkoholizmussal is, mert meg mertem inni a nyilvánosság előtt egy doboz sört. Nyilván nem esnek jól az ilyen megjegyzések, de tudomásul kell venni, hogy minél népszerűbb egy poszt, annál több troll gyártotta üzenet jelenik meg alatta.

– Hogy bírja a kritikát?

– Egyszer egy podcastban azt mondta egy hölgyike, hogy az influenszerkedés ma már szakma, amit iskolában tanítanak. Én viszont nem vettem részt ilyen kiképzésen, ezért az elején nagyon nehezen kezeltem a kommentszekciót. Annyira bántott egy-egy rosszindulatú, negatív hozzászólás, hogy éjszakánként felültem az ágyamban, mert gyomorgörcs kínzott. Voltak komoly konfliktusaim. Amikor arról posztoltam, hogy Erdélyben egy bankban románul szólt hozzám a szekuritis, s emiatt nézeteltérésbe kerültünk, fenyegetést is kaptam, miután nyilvánosságra került a felvétel, pedig azon az aktus nem is látszott, csak elmeséltem, hogy mi történt velem. Idővel aztán megtanultam kezelni az ilyen szituációkat: egyszerűen le kell tiltani azokat, akik nem képesek normális véleményt nyilvánítani és sértegetnek. Ugyanakkor azt is tudom már, hogy a közösségi médiában nincs szólásszabadság, nem lehet büntetlenül akármit megosztani a nagyvilággal.

– Milyen jellegű posztok vonzzák főleg a bajt?

– A politikai tartalmúak. Volt olyan bejegyzésem, amit miután megosztottam, néhány órán belül több mint kétszázan követtek ki. Vannak olyan csoportok, ahol már hadjárat is indult ellenem: akcióba lendültek az LMBTQ-s tagok, és arra buzdították az olvasótábort, jelentsenek, hogy a Facebook elhallgattasson.

– Nem sikerült, a számok pedig azt igazolják, hogy több követőt szerez, mint amennyien elpártolnak. Ma már gyakorlatilag a jobboldal egyik vezető influenszere. Gyakran vádolják azzal, hogy a kormány szekerét tolja?

– Ki a fenéjét toljam, ha nem az övékét? A „magyarikicsipetkóét”? Isten mentsen meg tőle! Nem tudom elhinni, hogy van még olyan ember, aki nem lát a színfalak mögé, s nem veszi észre, hogy mindaz, amit ez az ember mond és cselekszik, szemfényvesztés.

– Miért a Fidesz mellett tette le a voksát?

– Egészséges csángó magyar vagyok, aki a keresztény-konzervatív értékrendben hisz. Magyarországon pedig egyedül a kormánypártok képviselik ezt az irányvonalat. A Fidesz elég sok mindent tett értünk, határon túli magyarokért is. Számos példát tudnék hozni, de a szívemnek legkedvesebb az, hogy visszaadták a magyar állampolgárságot, amitől a világháború után megfosztották az őseinket. Jó látni ugyanakkor azt is, hogy hogy segítik a külhoni ifjúságot annak érdekében, hogy a szülőföldjükön boldogulhassanak. Végre nem érezzük úgy, hogy magunkra maradtunk. Épül-szépül Székelyföld és egész Erdély az Orbán-kormánynak köszönhetően. Erre a segítő kézre pedig nagy szükség van manapság, mert fogyunk-fogyunk, innen is szivárognak el a fiatalok Nyugatra. Bárcsak az én időmben is ilyen támogatásban részesültünk volna. De akkor más világot éltünk…

– Nehéz volt gyereknek lenni Gyimesfelsőlokon?

– Nem voltak okoskütyük, ami nagyon jó volt. Ha vakáción voltunk, kimentünk a hegy tetejére virágot vagy gombát szedni, s a fűben heverészve jóízűen ettük a zsírral megkent pityókás kenyeret. De a hétköznapjaink nem ilyenek voltak. A kommunista érában, Ceaușescu rémuralma alatt nem járt vonat vagy autóbusz. Ha esett, ha havazott, ha sütött a nap, gyalog jártunk iskolába. Az öcsémmel, Attilával napi három kilométert sétáltunk oda és ugyanennyit vissza. Ma már egyáltalán nem bánom, meggyőződésem, hogy ettől lettünk ilyen egészségesek, akkor azonban nagyon utáltam az állandó vándorlást. Nem beszélve arról, hogy délután sem lógathattuk a lábunk, ki kellett venni a részünk a házimunkából. Ganyét hánytunk, füvet kaszáltunk, Attila fát hasogatott, én pedig cipeltem a vizet a kútról. Miután ezzel is végeztünk, megcsináltuk a leckét, s másnap minden kezdődött elölről.

– Mikor lett városi lány?

– 14 éves koromban elkerültem líceumba, Csíkszeredába, ami Gyimesközéploktól 37 kilométerre van. Megvolt az ára, hogy oda járhassak: mindennap hajnali fél ötkor kellett kelnem, hogy időben beérjek. A konyhánkban mindig volt egy lavór jéghideg víz. Abban megmosakodtam szépen, s elindultam a vonathoz, ami aztán reggel hétre ért be az állomásra. Igen ám, csakhogy a tanítás nyolckor kezdődött, addig ott ültem, abban a nagy, büdös vasúti kocsiban. Utána az iskolában lejárt a program, visszaültem fél háromkor a nagy, büdös vonatba, ami négy órakor el is indult Csíkból. Hazaértem délután ötre, s jöhetett a házi feladat. Amíg tanultam, édesanya elékészítette a langyos vizet, hogy egy gyors mosakodás után mehessünk lefeküdni. S ez így ment négy hosszú esztendőn át, minden egyes nap. Nem csoda, hogy ha most tehetem, délelőtt tízig az ágyban maradok.

– Bentlakással nem próbálkoztak?

– Az is ki volt próbálva. De ezek a kollégiumok nem olyanok voltak, mint a mostaniak. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen körülmények között kellett élnünk ott. Tízen voltunk egy szobában, moslékot kaptunk enni, megtetvesedtem, megrühösödtem. A szüleink inkább kivettek minket, s vállaltuk az ingázást.

– A diákévek alatt a magyarságuk miatt nem érte önöket atrocitás?

– Gyimesközéplokon akkor sem fenyegette, ma sem fenyegeti ilyen a gyerekeket, mivel nem laktak, nem laknak idegenek a faluban. A román többségű vidékeken már más a helyzet. Alig múltam 18, amikor protekcióval felvettek egy Bukarest melletti, román többségű közgazdasági főiskolára, ahol – már nem emlékszem, miért – két egymást követő napon nem mentem be az órákra. Szerettem volna elkérni a leckét a csoporttársaimtól, mire az egyikük, egy echte román lány azt mondta nekem: „Takarodj innen, te hazátlan!” Ennek pedig az lett a következménye, hogy Lizike leszaggatta a ruhát a hölgyről, a folyosón pedig ketrecharc vette kezdetét. Két részre oszlott a társaság, az egyik fele nekem szurkolt, a másik az ellenfélnek. Másnap ki akartak rúgni az iskolából, de végül valahogy megmenekültem. Nagyanyám mindig azt mondta, igazán jó világ akkor volt Erdélyben, amikor egy részét rövid időre visszacsatolták Magyarországhoz. Nagyon nehezen élték meg, hogy elszakították őket az anyaországtól. Azt mesélte, hogy amikor bementek a templomba a misére, még magyar világ volt, ám amikor kijöttek, a zsandárok már ott sertepertéltek körülöttük, jelezve, hogy Erdély ezentúl román föld lesz.

– Székelyföldön mennyire hódít a mainstream?

– Semennyire. Nálunk még erős a fák gyökere. Arra, hogy a fiatalok tőlünk is eljárnak külföldre, tekinthetnénk veszélyforrásként. De mivel otthon jó példát láttak, nincs ok aggodalomra. Hozzánk nem fognak betörni a liberális eszmék.

– Valóban nagy az elvándorlás „bezzeg”-Romániából. Ezek szerint még sincs kolbászból a kerítés a határ túloldalán?

– Üzenem azoknak, akik így gondolják, hogy nem az RTL-ről kéne tájékozódni! Aki szerint Romániában jó élni, az szedje a cókmókját, és költözzön ide egy hónapra! Látni kéne a valóságot. A lej elértéktelenedett, az infrastruktúránk a béka feneke alatt van, a lakóházak, középületek lepusztultak. És akkor még nem beszéltem a romániai élet azon nehézségeiről, amiket az etnikai különbségek okoznak. Bemegyek egy boltba, kérek egy palack vizet, és visszaszól nekem az eladó, hogy „poftim?”. Én meg azt mondom, hogy „ha idejössz hozzánk dolgozni, akkor nekem ne mondd, hogy „poftim”, jó? Mondd azt, hogy „tessék?”! Ha én Bukarestben járok, akkor automatikusan átváltok románra, mert azt gondolom, ez így illendő. Aki velünk, székelyekkel együtt akar élni, az tanulja meg a nyelvünket, mert ha tetszik, ha nem, ezen a vidéken egyelőre mi vagyunk többségben!