A mélyülő sötétségben várjuk a fény fellobbanását
Adventus Domini, csodálatos anyanyelvünk bensőséges kifejezésével Úrjövet első vasárnapja van.
Ma este meggyújtjuk a várakozás időszakának első gyertyáját, és megkezdjük a felkészülést a Megváltó születésének ünnepére. Összeszedjük gondolatainkat, kisböjti vállalásokkal kísért gyógyító bűnbánattal kiseperjük a lelkünkben megülepedett koszt, tudatosan időt szakítva kilépünk a szennyes zajból, hogy méltók legyünk Urunk fogadására. A mélyülő sötétségben várjuk a fény fellobbanását. Ezért nézzük különös szeretettel az adventi gyertya lángját.
Romano Guardini római katolikus pap, teológus Örökmécs című, először 1923-ban megjelent, magyarul csak 1983-ban kiadott könyve közelebb viszi az olvasót a liturgiához és mindazzal, ami kapcsolatos vele.
E kötetből vett elmélkedéssel kívánunk áldott adventet!
Romano Guardini: A gyertya
Milyen sajátságos is a mi lelkünk! Úgy van minden dologgal, mint egykor az első ember, aki midőn Isten parancsára nevet adott az állatoknak, nem talált közöttük magához hasonlót. Minden létezővel szemben az volt az érzése: „Én más vagyok, mint te!” Semmiféle tudományos elmélet sem nyomja el benne ezt tudatot, és semmiféle alacsonysága sem oltja ki meggyőződését: „Én más vagyok, mint bármi más a világon, mindentől különböző, egyedül Istennel rokon.” Másrészt viszont a lélek rokon minden mással is. Mindeniknél valahogyan otthon érzi magát. Minden mond neki valamit: minden alak, minden mozgás, minden magatartás. És a lélek szüntelenül arra törekszik, hogy bennük a maga belső világát fejezze ki, hogy azt saját életének jelképévé tegye. Bárhol is találkozik valami jellegzetes alakkal, úgy érzi, hogy az a saját mivoltából fejez ki valamit, hogy saját lényének egy vonására emlékeztet. Nem így van-e a dolog? Hiszen ez az alapja minden hasonlatnak! A lélek mivolta legmélyén idegenül áll mindennel szemben, azt mondja neki: „Nem vagyok ez!” És viszont mindennel csodálatosan rokonságban állva úgy érzi, hogy a dolgok és a történések saját mivoltának a képei. Íme egy ilyen jelkép, amely sok másnál szebb és kifejezőbb: a gyertya. Nem mondok vele neked semmi újat, bizonyára te magad is gyakran megérezted. Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! Széles és nehéz a gyertyatartó talpa. Biztosan emelkedik ki ebből a törzse, a tetején pedig széles perem felett szorosan álló nyélből szökik a magasba a gyertya. Könnyed, vékony az alakja s mégis egyenes, ha mégoly magasra nyúlik is fel. Így áll a térben karcsún, érintetlen tisztaságban, de mégis meleg színével; határozott formája élesen kiemeli környezetéből. Tetején lobog a láng, és ebből alakítja át a gyertya a maga tiszta testét meleg, sugárzó fénnyé. Nem érzed-e, mikor előtte állsz, hogy valami egészen nemes érzés támad benned? Hiszen nézd csak, hogyan áll a maga helyén, szilárdan, a magasba törve, tisztán, előkelően. Érezd meg, hogy minden azt mondja benne: „Készen állok!” Semmi sem fut el belőle, semmi sem bújik ki, minden tiszta készenlét. És feltartóztathatatlanul felemészti magát hivatása teljesítésében, miközben fénnyé és hővé alakul át. Te erre esetleg azt mondod: „De hát mit tud minderről a gyertya? Hiszen nincs is lelke!” Akkor adj te neki lelket! Tedd meg saját lelked kifejezőjének! Amikor a gyertyára nézel, kelts fel magadban minden nemes tettrekészséget és mondd: „Itt vagyok, Uram!” Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú, tiszta gyertya a te lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tettrekészséged igazi hűséggé erősödjön. Akkor majd megérzed: „Uram, a gyertya szimbólumában én állok előtted!” Ne fuss el hivatásod elől. Légy állhatatos. Ne kutass mindig a miért, a minek után. Az élet legmélyebb értelme az, hogy az ember feleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertya is fénybe és hőbe alakul át.
