Némi meglepetésre választották a Magyar Művészeti Akadémia elnöki székébe Vashegyi Györgyöt a köztestület tavaly őszi tisztújító gyűlésén. A Liszt Ferenc-díjas karmesterrel, a régi zene kiemelkedő szakértőjével az elmúlt egy év eseményeiről, az új irodaházról, a fiatal művészeket támogató ösztöndíjrendszer elindulásáról és a hazai politikai megosztottság okairól beszélgettünk.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Augusztus végén átadták a Magyar Művészeti Akadémia új irodaházát. Az Andrássy út – Bajza utca sarkán lévő, a kormány segítségével négymilliárd forintból felújított épületegyüttesben méltó környezet várja az akadémikusokat. Most következik a tartalmi építkezés?

– Ezt így nem mondanám, hiszen a tartalmi építkezés már huszonöt éve folyik, köztestületként pedig hetedik esztendeje. Az infrastrukturális bővülés inkább a megszilárdulás jele, nagyon fontos, hogy akadémikusaink a közösségi életükhöz végre valódi otthonra találhattak, hiszen a Vörösmarty téren eddig bérelt irodaház szűk folyosói és irodái nem igazán kedveztek ennek.

– Egy ellenzéki újság ezt úgy interpretálta, hogy a gigantikus beruházásra azért volt szükség, mert „az akadémikusoknak, akik nagyrészt 60-70-80 éves férfiak, nem volt egy nyamvadt klubjuk”…

– Ez inkább mosolyogtató csúsztatás, amely azt sugallja, hogy alig lézengenek páran a Magyar Művészeti Akadémia közelében, és őket is maximum csak a szendvicsek közös elfogyasztása tartja össze… Miközben az igazság az, hogy nyolcvan titkársági-adminisztratív alkalmazottunk van, háromszáz akadémikusunk, hatszáznál is több nem akadémikus köztestületi tagunk, illetve idén szeptember óta még évente plusz száz művészeti ösztöndíjasunk – ezernél több embert érint a dolog. Ha jól tudom, szemünkre vetették azt is, miért nem a már szintén az MMA tulajdonában lévő székházunkba, a Pesti Vigadóba költöztünk át. Ez azért életszerűtlen gondolat, mert aki ismeri az épület csodálatos belső tereit, tudja, hogy maximálisan kihasználjuk azokat: évekre előre küzdelem folyik az itt rendezett kiállításokért, hangversenyekért. Most éppen a 2020-as dátumokat egyeztetjük, amikor megpróbáljuk a Műcsarnokot tehermentesíteni az Eucharisztikus Világkongresszushoz kapcsolódó események érdekében. Vagyis bőven lesz mire kihasználnunk a régi és az új helyünket egyaránt.

– Például a már említett száz művészeti ösztöndíjas fogadására, hiszen a hároméves támogatást elnyerő művészek számára rendszeres találkozókat terveznek, az elsőt éppen október közepén. Mit kell tudni erről a magyar művészeti életben teljesen új szisztémájú, ahogy ön fogalmazott egy régebbi interjújában „már nem adminisztratív, szociális célú, hanem tisztán minőség- és értékalapú” ösztöndíjrendszerről?

– Áprilisban tettük közzé a feltételeket, május közepe volt a beadási határidő, szeptember elsején pedig száz hároméves ösztöndíj aktív időszaka vette kezdetét. Az összes művészeti területről, a filmtől a színházon, irodalmon, zenén át a színházművészetig és művészetelméletig, együttesen száz, tizennyolc és ötven év közti alkotót támogatunk három éven át, havi bruttó kétszázezer forintos összeggel. 2019 és 2020 szeptemberében ehhez csatlakozik majd még kétszer száz nyertes pályázó, vagyis összesen háromszáz ösztöndíjasból áll majd fel a teljes rendszer. 2021-ben, az első „teljes” évben, vagyis amikor már 300 ösztöndíjasunk lesz egyszerre, ez majdnem kilencszázmilliós keretből valósul meg. Ez óriási vállalás, melyhez hasonlóra nem volt még példa a magyar kulturális életben. És nem csak annyit akarunk vele elérni, hogy a művészek ne haljanak éhen, vagy ne menjenek el Londonba mosogatni. Azt szeretnénk, ha a rendelkezésre álló három év alatt, a pályázatukban saját maguk által vállalt célok tényleg megvalósulnának, azaz, ha új művek, produkciók, alkotások születnének, melyek bemutatásában és megismertetésében szintén segíteni fogunk. Gondolja csak el, évente háromszáz új esemény micsoda pezsgést vihet majd a kortárs magyar művészeti életbe!

– Mekkora volt az érdeklődés mindez iránt?

– Sokkal nagyobb, mint amire előzetesen számítottunk. Több mint kétezren regisztráltak, a határidőre kevéssel több, mint ezerkétszáz formailag alkalmas pályázat érkezett be: ebből szűk hatszáz jutott a második körbe.

– Milyen szempontok döntöttek a rostálás során?

– A válogatási rendszer alapja, hogy minden egyes pályaműről két, egymásról nem tudó, egymás személyét nem ismerő bíráló mondott ítéletet, egy igen és egy nem esetén pedig bevontunk egy harmadik, szintén független ítészt. Az 560 továbbjutó pályázatból a végső döntőbizottság általam felkért tagjai – idén ők az MMA-elnökség tagjai voltak, de az ő személyük is minden évben változni fog – határoztak: elsősorban a pályázatok szakmai tartalma alapján, de nagyban támaszkodva az „anonim” bírálatokra. Magyar viszonyok közt mindezt kifejezetten előremutató, modern és demokratikus szisztémának tartom, mert kizárólag szakmai szempontok domináltak: ennél tisztább és pártatlanabb kiválasztási rendszert jelen pillanatban nehezen tudok elgondolni. Néhány apróságot leszámítva az egész folyamat, beleértve a számítástechnikai hátteret is, kiválóan vizsgázott.

– Akadt olyan részlet, amivel ennek ellenére is kevésbé volt elégedett?

– Igen, de az nem a lebonyolítást érinti. A pályázatot ugyan a tizennyolc és ötven év közti teljes korosztálynak írtuk ki, fő célunk mégis a harmincasok megerősítése volt, akiknek már van, lehet jelentős szakmai múltjuk, de a nagy áttöréshez segítségre van szükségük. Ehhez képest a nyertesek átlagéletkora negyven év körül van.

– Miért lehet ez?

– Régi adósságokat kell orvosolnunk. Magyarországon sok remek művésznek egész eddigi életében nem volt még olyan lehetősége, hogy nagyszabású művészeti tervét vagy speciális vízióját megvalósítsa – nyilván, ha egy hasonló ösztöndíjrendszer már tizenöt éve működne a magyar művészeti életben, akkor most egészen máshol tartanánk. Önmagában az, hogy valaki jövőre már kicsúszik a pályázati korhatárból, természetesen még nem ok egy ilyen támogatás odaítélésére, viszont két ugyanolyan erős és egyenrangú pályamű közt igenis figyelembe vettük, ki az, akinek még jövőre is van esélye nyerni. Különösen azért, mert ennek a pályázatnak nagyon fontos, lényegi eleme, hogy nem osztható sem a pénz, sem az időtartam. Így a három év elteltével könnyebb lesz majd a vállalt feladatok elvégzésének számonkérése is.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata, archív

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Az ösztöndíjat elnyerők közt akad számtalan klasszikus és népzenész, ez például a hagyományosan erős magyar zenei élet jó mutatója, ismert filmes, mesemondó, balett-táncos, művészet és jog összekapcsolódásával foglalkozó szakember, színész, és még sorolhatnám. A művészet területén is erősen jelen lévő politikai megosztottság felszámolásában is segíthet ezen különböző területekről és élethelyzetekből érkező alkotók az ösztöndíj és az MMA révén is kialakuló laza kapcsolódása?

– Soha nem tartottam szerencsésnek, hogy bármilyen irányban címkézzük egymást, én világéletemben próbáltam magamat függetleníteni ezektől a kérdésektől. Egyben biztos vagyok: minden segít, ami a minőség, a minőségi szemlélet irányába tolja a közbeszédet. A politikai megosztottságot pedig valahol természetes dolognak tartom egy ennyire zaklatott és viharos történelmi múltú országban, ahol ráadásul ennyi tehetséges ember is van. Nem érdemes ugyan a hagyományos magyar önsajnálatot tovább gerjeszteni, de ha megnézzük történelmünket, kevés európai nép mögött van ilyen sok negatív tapasztalat akár csak a közelmúltat, a XX. századot tekintve. Van tehát bőven magyarázat arra, miért alakult ki ez az állandó bizalmatlanságra és folytonos konfrontációra való hajlam nálunk, bár nyilván ez csak a saját gondolatmenetem, hiszen nem vagyok sem pszichológus, sem szociológus, csak nyitott szemmel járó, a történelem iránt érdeklődő ember. Egyébként most világszerte is szellemi konfliktusokban gazdag időszakot élünk, Európában különösen érzékelhető, hogy nagy változások zajlanak: a kulturális identitás megtartásáért, a nyugati civilizációért folyik a harc.

– Ebben hol a helye az egyes nemzetek identitásának?

– A nemzeti identitás nagyon fontos eleme a kulturális identitásnak, amely nélkül szerintem nincs értelmezhető, emberhez méltó élet. Ugyanakkor, miközben számomra a magyar művészet szent és sérthetetlen, engem igazán nehéz elvakult nacionalizmussal vádolni: a legnagyobb angol és olasz zeneszerzők, illetve műveik után neveztem el zenei együtteseimet, az elmúlt tizenöt évben pedig történetesen főleg francia és német zenével foglalkoztam…. Véleményem szerint önmagában nem létezik európai identitás, sőt, európai művészet és kultúra sem! Mindez az egyes európai nemzetek, az angol, német, francia, olasz, spanyol, magyar, lengyel, cseh stb. népek kultúrájából adódik össze, és ha bármelyik összetevőt elveszítjük, az egészet éri pótolhatatlan veszteség. Szűkebb szakmámban én sem „európai” zenével foglalkozom, hanem, mondjuk, német és francia barokkal, és ahogyan e nemzetek kulturális hagyatékát nagyszerűnek tartom, ugyanúgy igyekszem mindent megtenni a magyar kulturális örökségért is. Ebben teljesen megegyezik személyes célom és a Magyar Művészeti Akadémiáé.

– Ez nagyon szép gondolat, de általánosan inkább az tapasztalható, hogy magunkat lebecsüljük, és másokat felértékelünk, vagy épp fordítva: túlzott jelentőséget tulajdonítunk a saját teljesítményünknek, mások rovására. Lesz, lehet ebben valaha egyensúly?

– Nem vagyunk egyformák. A magyar erősen individualista nép, nem véletlenül van itt annyi művészeti tehetség, hiszen ez a két tulajdonság – a jelek szerint – szorosan összefügg. Jó volna, ha az állandó méricskélés helyett egyszerűen megtanulnánk azok lenni, akik vagyunk, és ha kell, mert olykor pedagógiai szempontból ez hasznos, néha kívülről is vetni egy pillantást magunkra. Önazonosság, az értékeink megőrzése és fejlesztése, hibáink felismerése és javítása, egymás hibáinak elviselése – egyébként ez nagyjából a keresztény ember szerintem helyes alapállása is az életben.

– Ha már a pedagógia szóba került, tudjuk, hogy tizennyolc éves korig a mozgás mellett óriási szerepe van a művészeti nevelésnek, a már a görögök által felismert ép testben ép lélek gondolat jegyében. A Magyar Művészeti Akadémiának van, lehet ráhatása az iskolai oktatásra, amelyben évek óta éppen e tevékenységek – zene, rajz, képzőművészet – háttérbe szorulása tapasztalható?

– Nemhogy lehet, de mint művészetért felelős köztestületnek, kötelező is ezzel foglalkoznunk. Most zajlik például az új Nemzeti Alaptanterv szövegtervezetének véleményezése. Nagyon aktívak vagyunk a művészeti nevelésre vonatkozó részt illetően, és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a művészeti oktatással is régóta foglalkozó akadémikusaink bizony egyáltalán nincsenek megelégedve a jelenlegi tervezet erre a területre vonatkozó szövegével. Nem azt állítjuk, hogy nem tartalmaz jó elemeket az új NAT szövegjavaslata, de azt igen, hogy bőven kiegészítésre szorul. Ezért javasoljuk ezen fejezetek újbóli vitára bocsátását, és ha kell, teljes átírását.

– Akkor is, ha ez ügyben nyíltan vállalni kell az ütközéseket, akár az Emmi illetékeseivel?

– Természetesen. A Magyar Művészeti Akadémia nem fut el semmilyen feladat elől, annál is inkább, mert a magyar művészet képviseletére jött létre, és nem a napi politika kiszolgálására. Ezért köztestület, amely közfeladatokat lát el: akkor is, ha ösztöndíjakat oszt, könyveket ad ki, kiállításokat, hangversenyeket, konferenciákat, irodalmi gálákat szervez, és akkor is, ha oktatási ügyekben kérik a véleményét. És lehet-e ennél nagyobb, minden magyar embert érintő közfeladat, mint a jövő generációinak nevelése?

– És első elnöki ciklusának a harmadánál járva hogyan látja az Akadémia jövőjét? Vége a kezdeti nagy ellenállásnak, amivel többek közt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, illetve egyéb régebb óta működő, kisebb irodalmi-művészeti szervezetek viseltettek az új, szerintük feleslegesen létrehozott és a konzervatív oldalhoz sorolható művészeteket „helyzetbe hozó” testület iránt?

– A Magyar Tudományos Akadémia százkilencven éves, az MMA egyesületként huszonhat, köztestületként hétéves. E viszonylag rövid idő ellenére az MMA már most állandóságot és folytonosságot képvisel a művészeti közegben, ahol egyébként jellemzően nagyon sűrűn követik egymást az események. Akadnak természetesen hosszabb múltra visszatekintő művészeti szakmai szervezetek nálunk, de ezek súlya nem fogható a mi összművészeti akadémiánkéhoz: háromszáz akadémikusunk, sok száz nem akadémikus köztestületi tagunk összessége páratlan szellemi tőkét képvisel. Bizonyos klikkérdekeket nyilván sértett, amikor 2011-ben megjelent egy ilyen szereplő, amely egyedülálló jellegénél fogva – mint közfeladatokat is ellátó köztestület – mert és tudott vezető szerepet vállalni a hazai művészeti életben. De ha bárki azt kérdezi, szüksége volt-e a magyar művészetnek akadémiai rangú képviseletre, erre a kérdésre épeszű ember csak igennel válaszolhat. Mindennek semmi köze a politikához vagy ahhoz, hogy ne tisztelnénk, vagy én személy szerint ne tisztelném azokat, akik más szervezetekben érzik jól magukat, ám teljesítményükkel rászolgálnak a tiszteletre. Soha, senkit, sehol nem a tagságai minősítenek, hanem a saját emberi és szakmai teljesítménye. A pártkönyvek lobogtatásának korszaka, hála istennek már évtizedekkel ezelőtt lejárt…