Az önámítás magas ára

Az ügynök halálát 1949-ben mutattak be a New York-i Broadwayn – nemcsak Arthur Miller legnagyobb hatású műve, de a XX. századi amerikai drámairodalom egyik kulcsdarabjává is vált. 1959-es magyarországi ősbemutatója óta több emlékezetes színpadi változata is volt, legújabb verziója a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorán szerepel, Hargitai Iván rendezésében.

A mű központi alakja Willy Loman, egy idősödő utazóügynök, akiről kiderül: bár sikeres, kedvelt, népszerű embernek tartja magát, már nem megy neki olyan könnyen az üzletkötés, mint egykor. Ráadásul a cég, ahol évtizedek óta dolgozik, egy ideje nem hajlandó alapbért fizetni neki, csupán jutalékot kap az általa eladott áru után. Így gyakorlatilag a szomszédjától és talán egyetlen barátjától, Charley-tól kapott heti ötvendolláros „gyorssegély” a biztos, kiszámítható, állandó bevétele.

Noha felesége, Linda törődéssel és támogató szeretettel veszi körül, Willy nemegyszer rideg, fensőbbséges vagy éppen lekezelő az asszonnyal – és amikor az nekilát harisnyát stoppolni, indulatba jön, mondván: még nem állnak ennyire rosszul.

És bár évekkel korábban, amikor azok még tizenévesek voltak, előszeretettel büszkélkedett a gyerekeivel, ma mindkettőre neheztel: az idősebbre, Biffre azért, mert lustának és élhetetlennek tartja. A fiú a középiskola elvégzése után sikeresnek ígérkező sportkarrierbe kezdhetett volna, ám nem volt képes megragadni az esélyt, és azóta csak tengődik.

A darab montázsszerű szerkezettel, gyakori idősíkváltással mutatja be a múltban történt, valamint a jelenben zajló eseményeket, és néző egy ponton óhatatlanul rádöbben: Willynek hozzáértő segítséget kellene kérnie. Csakhogy eszébe sincs, hiszen az ellenkezne az önmagáról alkotott képével, miszerint ő irányít, és mindig, minden helyzetben pontosan tudja, kinek mit kell tennie – akár a felesége vagy a fiai helyett is. Másfelől a kudarc egyértelmű beismerése volna bálványozott és nyilvánvalóan irigyelt bátyja, Ben előtt, aki – vele ellentétben – valóban sikeresnek és gazdagnak tűnik.

Aztán kiderül, hogy annak idején mi miatt siklott ki Biff élete, mi miatt szenvedett gyógyíthatatlan sérülést a fiú apjával való viszonya, és hogy Willy miért reagál indulattal, amikor a neje nekilát harisnyát stoppolni. És a férfi egyszer csak beül az autójába, gázt ad, és…

Az ügynök halála tehát a főszereplő elméje és önképe összeomlásának drámája, fókuszában egy kevéssé lelkesítő párhuzammal: a fogyasztói társadalom úgy hajítja el addigi építőjét, mintha egy megunt vagy használhatatlanná vált termék volna – talán éppen azokhoz hasonló, amelyek értékesítéséből Loman évtizedekig élt. Továbbá egy család lassú megmérgeződésének drámája, és egy szilárd meggyőződés élethazugsággá kövesedésének drámája is.

Lomant ugyanis az utolsó jelenetig az hajtja, hogy az amerikai álom – praktikusan: az anyagi siker és a presztízsnövekedésben megmutatkozó társadalmi előmenetel – a hozzá hasonlóan egyszerű, hétköznapi emberek és szeretteik számára is elérhető. Ehhez „csupán” annyit kell tennie, hogy nem kíméli magát, ha munkáról van szó, és barátságos hangot használva, de határozottan irányítja az övéit.

Ám az, hogy milyen árat kellett fizetnie mindezért – személyisége deformálódott, erkölcsi integritása odalett, fiai élete pedig nemhogy sínre került volna, de kisiklott –, mintha nem tudatosulna benne. Innen nézve a darab részvétteljes főhajtás is e hajsza tévútra került áldozatai előtt, vagy gyászdal azokért, akik önértékelését talán ugyanaz határozza meg, mint Willyét…

A székesfehérvári előadás Horesnyi Balázs tervezte díszlete konkrét és szimbolikus elemekből áll: az előteret a Loman-házban játszódó jelenetben egy jókora – a konyhában álló, családi – asztal, valamint a köréje tett székek uralják. Mögöttük viszont kofferek és utazótáskák fala magasodik, a lakás többi helyiségének és számos egyéb bútordarabjának funkcióját átvéve.

Ez a megoldás egyfelől felhívja a figyelmet, milyen súlyos az a két bőrönd, amelyeket Willy Loman az első jelenetben cipel: egy lassan véget érő karrier és egy kisszerű élet valamennyi kötöttsége, tévesztése, szerepjátszása és hazugsága adja a súlyukat. Másfelől érzékelteti, hogy ha nem foglalkozunk velük, a magunk előtt görgetett vagy magunk után vonszolt terhek – meg nem oldott problémák, kibeszéletlen konfliktusok – túlnőnek rajtunk, megakadályozva, hogy bármi érdemit kezdjünk magunkkal vagy az életünkkel. A Papp Janó által tervezett jelmezek ugyanakkor realisztikusak, korfestőek.

A Willy Lomant alakító Gáspár Sándor kifejezően jeleníti meg a főszereplő hangulatait és éppen aktuális érzelmi állapotát – legyen szó pajtáskodásról, nyerseségről, sértettségről, kiszolgáltatottságról vagy megalázottságról. Játékát különösen hatásossá teszi a figurát jellemző kettősség, a célorientált, szigorú kontrolláltság, valamint az azt kikezdő széthullás bemutatása.

Varga Mária szeretetteljes, a férjéhez a végletekig lojális asszonnyá formálja Lindát, akinek eszébe sem jut, hogy megkérdőjelezze Willy dominanciáját, és szemlátomást nem sokat töpreng azon, hogy a férje mivel foglalja el magát, amikor üzleti úton van, és különféle szállodai szobákban időzik. Viselkedését nézve egyértelművé válik, hogy ő a családi tűzhely őre, az otthon melegét biztosítani igyekvő személy, nem a férje.

A Biffet életre keltő Sarádi Zsolt jól érzékelteti, hogy az addigi világképét átrajzoló megrázkódtatás után motiválatlanná vált, megrekedt, az apja iránt ambivalens érzéseket tápláló figuráról van szó. Kettejük újabb, talán valamennyi korábbinál hevesebb vitáját eredményező – és eredménytelen – tisztázási kísérlete a darab csúcspontja.

Egyed Attila visszafogottan, ám a drámai pillanatokban nagyon is észrevehetően jeleníti meg Biff kicsapongásra hajlamos öccsét, aki odahaza úgyszólván teljesen észrevétlen a szülei számára, és még azzal sem képes néhány másodpercnél hosszabb ideig magára vonnia a figyelmüket, amikor bejelenti nekik, amit olyan régóta szerettek volna tőle hallani.

A Charleyt alakító Hirtling István a rá jellemző eleganciával formálja meg a rá bízott karaktert, és amikor ketten vannak a színpadon Gáspár Sándorral, kiváló köztük a dinamika. Trokán Péter nem is annyira kalandorként vagy sikeres vállalkozóként, inkább kissé extravagáns, ám tiszteletre méltó potentátként ábrázolja Willy fivérét, Ben bácsit.

Aki tehát megtekinti Az ügynök halála székesfehérvári változatát, a modernizálástól tartózkodó színpadi változatot láthat. Az álmai megvalósításáért folytatott harcban kudarcot valló kisember nagy bukásának tragédiája sokadszor is felkavaró, úgyhogy biztosan lesznek nézők, akikben az előadás után felvetődik: mennyiben hasonlít az életük Willy Lomanéhoz vagy a darab bármelyik másik fontosabb szereplőjéhez?