Belső látószög képre és ritmusra váltva

A falon gitárok, zenei ereklyék, a tévéken egy még meglévő külföldi zenei csatorna videóklipjei pörögnek. Az ablakon kinézve az egyik fővárosi karácsonyi vásár forgataga és fényei. Amíg várunk, Lévai Balázs Pécsi szál című filmje jut eszünkbe, amely arra hivatott, hogy megfejtse, miért érkezik olyan sok tehetséges művész a baranyai városból. Valami van a levegőben, énekli a Halott Pénz – csak hogy stílszerűen egy mecseki zenekart idézzünk. És tényleg, valami különleges légkör uralkodhat arrafele. A beszélgetésünk szálai is Pécsre vezetnek.

Jancsik Árpád neve leginkább az uszoda világából lehet ismerős, hiszen a legeredményesebb magyar paraúszó, a háromszoros paralimpiai bajnok, kétszeres világbajnok és háromszoros Európa-bajnok Konkoly Zsófia edzője. A párizsi játékokon a magyar csapat legsikeresebb párosa voltak. Egyébként is ütős kettős. Fanyar humor, állandó versengés, zenei listák és sporttörténeti pillanatok kapcsolják össze őket. Kivételesen nem sportesemény kapcsán beszélgetünk.

Egy koncertre érkeztek Pécsről Budapestre, a lányával. Rajonganak az élő zenéért, Anna régóta kíséri édesapját zenés eseményekre. Bár Árpival készültünk a beszélgetésre, kitérünk a lányára is, hiszen amolyan csodagyerek. Már az óvodában kitűnt rajztehetségével és térlátásával, nem véletlenül választották számára a művészeti iskolákat. Anna mindenhova viszi alkotókészletét – ceruzákat, tollakat – és naplóját, amibe bepillantást engedett. Jegyzetek, történetek, rajzok, ismerősök és barátok karikatúrája a pozitív személyiségjegyekkel kiemelve. Folyamatosan gondolkodik, kreativitása határtalan. Mint megtudtuk, 17 éves, két középfokú nyelvvizsgája van, angolból és japánból – a naplóban is fellehető többoldalnyi japán írás. Amúgy két könyvet is írt, saját maga illusztrálta őket. Szülei támogatják a tehetsége, sőt, zsenialitása kiteljesedésében. Elmosolyodunk őket figyelve, Pécsnek tényleg különleges atmoszférája lehet.

Az élsport világában nem ritka a művészi véna, több magyar klasszis játszik hangszeren, vagy fest, rajzol. Jancsik Árpádnál a képek és a zene sokáig billegtek egymás mellett, végül rátalált a megoldásra. Na, de haladjunk sorban!

– Elhatároztam, hogy negyvenedik születésnapomra vagy fotózni tanulok meg, vagy gitározni. Emlékszem, vettem egy ismert élelmiszer-üzletláncban egy akusztikus gitárt a heti akció keretében. Azt gondoltam, én leszek az új Eric Clapton. A szetthez járt egy elektromos hangoló; ahogy pengettem, zölden világított. Nagyon egyszerűnek tűnt. Töltöttem le gitárleckéket, de menet közben rájöttem, nincs hallásom a zenéhez. Nagyjából az első lecke után jött a felismerés, hogy bizony nem vár rám a rocksztárélet. A zene viszont meghatározó része az életemnek, rengeteg koncertre járok.

Maradt a másik út, a fotózás, de az sem indult olyan egyszerűen. A megfogod a gépet és kattogtatsz nagyon messze áll a valóságtól. Az életlenre sikeredett képek sem erősítették meg abban, hogy biztos ezen a vonalon kell kiteljesednie, de végül megtalálta a saját látószögét.

– Amikor Konkoly Zsófinak készítettek egy reklámfilmet, a rendező felajánlotta megvételre a fényképezőgépét. Valamilyen indíttatásból megvettem, aztán hónapokig nézegettem a leírását, és roppant bonyolultnak tűnt az okostelefonhoz képest, amin csak megnyomod a gombot, és kész a kép. Persze nem hagyott nyugodni; ha már volt egy profi gépem, elmentem egy kétnapos kutyafotós-workshopra. Szinte teljesen profik közé csöppentem; amikor a bemutatkozásnál el kellett mondanom a gépem paramétereit, kiderült, azt is rosszul tudom, olyan szám nincs, amit én addig hittem. Ennyire nem voltam képben. Innen indult a történet. Futó kutyákat kellett fotózni, mondanom sem kell, csak az enyémek lettek életlenek, pedig ugyanolyan beállításokkal próbálkoztam, mint a többiek; nem értettem, miért nem jön ugyanaz a jó minőség. A hiba nem a készülékemben, hanem bennem volt. Rengeteg információval láttak el, a nagy részét nem is értettem. Simkó Szilárd kutyafotós nyújtott segítséget a beállítások terén, sokat tanultam tőle. Végül hatalmas élményt adott, onnantól otthon, egyedül, autodidakta módon tanultam ki a fényképészetet. Nem érdekeltek az apró részletek és adatok, saját érzéseimre, megfigyelésemre hagyatkoztam. Egy idő után rájöttem, leginkább a fényekkel szeretek játszani. Az uszoda ehhez tökéletes.

Megjegyeztük Árpinak, hogy még a sportfotósok többségének is pont az ellensége a medence körüli tér, főleg a víz csillogása, visszatükröződése és a „fényjáték” miatt.

– Nekem a természetes közegem, jól ismerem. Figyelem, ahogy a háttérben bebukik a fény, megjelenik a sötétség, de a karakterek kitűnnek. Különleges a hangulata. Arra is rájöttem, csak azt tudom és akarom fotózni, ami nekem tetszik. Ami számomra érdektelen, valahogy nem megy. Nem szeretem a beállított, mesterkélt dolgokat sem, az elkapott pillanatnak van értéke.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az edzősködés előtt grafikai stúdióban is dolgozott, céglogókat, autódekorációkat tervezett. Később a pécsi sportegyesületeinél is megtalálták a kreatív feladatok, közösségimédia-arculattervezés, sportruházati megjelenés. Vagyis valahol mindig felszínre tört belőle a művészi véna, de sokszor keretek közé szorítva mozgott.

– Volt egy versenysorozatunk Pécsen, kisgyermekeknek, a Delfin Kupa. Nagy sikerrel futott, arculatot, logót, ruházatot terveztem hozzá. Arra is figyeltem, hogy ott mindig egyenruhában kellett lenni a gyerekeknek, hogy egységet, erőt sugározzanak. Ezekre az eseményekre elhívtam Kaposvárról Hajdú Sándor fotóst, hogy örökítse meg a versenyeket. Irigykedve figyeltem, milyen jól elkapja a pillanatot, milyen egyedi a látásmódja, motivált, hogy megtaláljam a sajátomat. Fontosnak tartom, hogy igényes munka, tartalom kerüljön ki a kezem közül. A reklámszakmában azt vallják, a szép csomagolással mindent el lehet adni, de én tényleg hiszek az igényességben, és ez kihat az életem minden alkotói területére.

Jancsik Árpád azt mondja, a fényképezés hangulatfüggő nála, kell egy belső indíttatás, ha nincs, előfordult, hogy hónapokig nem vette kezébe a gépet. Kapaszkodott már kosárpalánk tetején, hasalt kocsi hátsó platóján, és órákig várt a megfelelő pillanatra.

– Néha megszáll valami és elindulok. Volt példa arra, hogy felhívtam egy volt úszómat, aki lovardában dolgozik, mert aznap épp lovakat akartam fotózni. Egyszer elmentem a németországi Bajor-erdő Nemzeti Parkba – Közép-Európa legnagyobb egybefüggő természetvédelmi területe – állatokat fényképezni. Több órán keresztül álltunk és vártunk a hidegben a farkasokra. Egyszer kijött egy az erdőből, megállt a sziklán és egy-két másodpercig rám meredt. Elkaptam ezt a pillanatot. Egyik kedvenc képem lett. Az összes képem szeretem egyébként, mert mindegyiket társítom egy szituációval, emlékkel. Technikailag nem a legjobb, de mindegyikről tudom, hogy milyen körülmények között, mikor készült. Egy-egy kép visszaad egy élethelyzetet, felidézi az adott pillanatot, hangulatot, illatot. Ezért fontos, hogy belülről, a saját látásmódom alapján készítsem el. Másfelől azt vallom és tapasztalom, az emlékek megkopnak, de az elkapott pillanat örök.

A sportképek még így is nagyobb arányban vannak jelen, hiszen a mindennapjait az uszodai közegben tölti. Egy-egy hosszú edzőtábor pedig alkalmat kínál az egyedi, vagy ahogy Árpi mondja, a nem beállított, elkapott pillanatok megörökítésére.

– Egyik hideg hajnalban, napfelkeltekor úsztunk Tenerifén. Zsófi bemelegített, lábtempózott a vízben, és én lekaptam, hogy éppen néz kifelé. Amikor meglátom azt a képet, mai napig érzem azt a tengeri levegőt, a hideget, a fuvallatot, ami akkor volt.

Konkoly Zsófi 14 évesen került Jancsik Árpádhoz, óriási meglepetésre ilyen fiatalon, a riói paralimpián bronzérmes lett. Edzője megkérte, idézze fel a pillanatokat, élményeket, de már akkor is nehezen emlékezett vissza, és mindössze pár fotó maradt fenn élete egyik meghatározó eseményéről. Épp ezért Árpi a tokiói paralimpia előtt fél évvel megpróbált minden fontos, különleges pillanatot megörökíteni, telefonnal és fényképezőgéppel.

– Zsófi persze nem tudta, miért fotózgatom állandóan, nem is nagyon szereti, próbáltam úgy megoldani, hogy ne legyen szembetűnő. Dokumentáltam, amit tudtam, a Covid idején, akklimatizációs edzőtáborban, karanténban. Tokióban aztán először lett paralimpiai bajnok. Utána a képeket összerendeztem és fél évvel később, amikor leülepedtek benne az élmények, átadtam neki az emlékkönyvet – amit kétszer készítettem el, mert az első példánnyal nem voltam elégedett, újraterveztem. Óriási élmény volt neki és nekem is. Párizst még nem raktam össze. Oda olyan fotósfelszerelést vittem, hogy nehezebb volt, mint a bőröndöm. A verseny alatt nyilván másra nem koncentráltunk, de amikor a paralimpia végén maradt szabad napunk, elmentünk a Szajnához. Gondoltam, keretbe foglalom az ötkarikás játékokat és az érmeivel – két arany és egy ezüst – készítek ott is képet, de Zsófi rám nézett és kijelentette: nem. Aki ismeri, tudja, hogy a nem után nincs lehetőség. Az a pillanat emlék marad.

Térjünk vissza a zenéhez! Bár nem az új Eric Clapton ült velünk szemben, a zene meghatározó számára, és ritmusra éli az életét. Érdekes, hogy a fotózás és a zene valahogy a sportélményekhez is kapcsolódik, egy-egy esemény lökte abba az irányba vagy erősítette meg benne, hogy többet foglalkozzon a két művészeti ággal.

– Amikor az ANK úszóklubban dolgoztam, szinte az összes egyesületi teendőt, rengeteg kreatív feladatot láttam el. Egyedülálló módom még klubhimnuszunk is volt. Az egyik úszónk, a későbbi vízilabdázó, Tóth András bátyja egy pécsi punkzenekarban dobolt, őket kértük fel a megzenésítésére. A gyerekekkel elmentünk a stúdiófelvételre egy helyi vendéglátóegységbe – ez a finom megfogalmazása a kocsmának, Ti-ti-tá néven fut –, az egyik szülő megírta a szöveget, a banda zenét szerzett úgy, hogy a basszusgitáros valamit imprózott, erre rájátszott a gitáros, egyik apuka szintetizált – merthogy éjszakai mulatókban játszott –, a gyerekek felénekelték a refrént, egy nap alatt összeállt az indulónk. A mai napig meghatározó az életemben.

Jancsik Árpádnak közelmúltban nyílt kiállítása Pécsen, az Apáczai Művelődési Házban, Kép és Zene – pillanatok és dallamok címmel. Két világ találkozása, a közös pont az érzelem, ami egy-egy dalhoz vagy képhez kapcsolódik. Évek telhetnek el, de ha meghalljuk a dallamot, felszínre hozza a korábbi élethelyzetet, és hasonló hatást válthat ki egy-egy fotó is. A kiváló edző az elmúlt három évének érzéseit foglalta keretbe.

– A képeim 50×70 centiméteres méretben kerültek a falra. Teljesen más kinyomtatva látni őket, még számomra is. A megnyitó után pár nappal visszatértem, és ismét megnéztem, büszke voltam magamra. Halad, rohan az idő, elvesznek az emlékeink, de egy kép tíz év múlva is megszólít és visszavisz az időbe. A zene is hangulatfüggő nálam. Nagyon széles skálán mozog a zenei ízlésem, a rock hangsúlyosabb, mert iszonyú energiákat tud fölszabadítani, mozgósítani – ami a sporthoz passzol –, de szeretem a lágyabb zenéket is. Viszont nem a képeimhez válogattam a zenét, mert számomra két, külön érzelmi állapot, másféle megélés, ily módon nem kapcsolnám össze őket. Egy kép mindig ugyanazt jelenti, nem íródik újra a múlt, azt jelenti, amit abban az adott pillanatban. A dalhoz való viszonyunk változhat, adhat új emléket, de nem minden esetben. 2022-ben nagyon mélyen voltam lelkileg; amikor előkerestem annak az évnek a zenei válogatását, összeszorult a gyomrom, felidézte azt az időszakot. Mégis bátran raktam ki abból is a kiállításra, mert hozzátartoznak ahhoz az időszakhoz. A három évvel ezelőtti zenék annyira belém égtek, talán megmarad az akkori jelentésük. Ma napig elevenen él bennem az a szám, amit akkor hallottam, amikor egy kaposvári versenyen értesültem a cicánk haláláról, és vele az érzés. Nem tudom kimosni magamból. Sokszor hiába szép egy dal, ha rossz élményhez kötődik.

Csak nyerő zene szólhat, a vesztesekben nem hisznek. Jancsik Árpád rengeteg zenét hallgat, és megfertőzte tanítványait is. Versenyek előtt Konkoly Zsófi és ő is zenével hangolódik. Mindenkinek megvan a saját lejátszási listája, de vannak közös pontok, átfedések. Edzőtáborok alkalmával pedig együtt állítják össze a monoton úszást megtörő zenei egyveleget. Bár előfordult, hogy Árpi a cseppmentes hangszórót vízállónak gondolta, és tesztelte, milyen hanghatást adhat a medencében, úszás közben – a készülék egyből elnémult.

Letelt az időnk, Anna befejezte alkotásait, az előzenekar is végezhetett már a koncerten, indulniuk kell. Most látnod kell, hogy a világ csodás – idézzük újból a fent nevezett együttes dalának egy sorát. Mert Jancsik Árpád szemszögéből tényleg különleges perspektíva tárul elénk. Ritmusra élni és a sötétben a fényt is meglátni, valahogy így érdemes.