Szeretni és elengedni

Markó Rita tizenöt éve elkötelezetten látja el nevelőszülői feladatait. Munkája során támogatja nevelt gyermekei örökbefogadó családokba történő integrációját, illetve segíti visszakerülésüket vér szerinti szüleikhez. Férjével, Krisztiánnal gyönki otthonukban fogadnak. A férj éppen Danikát, a család legfiatalabb tagját, egy apró csecsemőt tartja karjában, majd egymás után bemutatkoznak a nagyobb gyerekek. Karolina kisbabaként került a családba nővérével, Klementinával együtt 2020-ban. A legidősebb lány és egy kisfiú Rita saját gyermekei, előbbi már most biztos benne, hogy szeretné követni édesanyja példáját, és maga is nevelőszülővé válna.

„Az ember belül meghal”

Amikor Markó Rita akkora volt, mint most a lánya, azt tervezte, ha egyszer felnő, örökbe fogad egy gyermeket. Akkor még nem tudta, mit jelent ez pontosan, de a segítés vágya már ösztönösen benne élt. Pedig, mint visszaemlékezik, nem az a fiatal volt, aki öleléssel, puszikkal halmozza el a kicsiket. Édesanyja gyakran mondogatta, hogy neki már soha nem lesz unokája. Hamar kiderült, hogy tévedett. Rita huszonhat évesen édesanya lett, és négy sajátja mellett az elmúlt másfél évtizedben tizenkét nevelt gyermekről gondoskodott és gondoskodik a mai napig.

Azon a napon változott meg minden, amikor édesapja szólt, hogy a szomszéd falu egy családja intézetből fogadott be gyermeket. Ez mélyen megérintette, kétgyermekes anyaként úgy érezte, neki is segítenie kell egy családot nélkülözni kénytelen kisgyereknek. Beiratkozott a nevelőszülői tanfolyamra, és ezzel új fejezet nyílt életében. Eddig négy nevelt gyermeke talált új otthonra örökbe fogadó családnál, míg további négyet – a szaknyelv szerint – hazagondoztak vér szerinti szüleikhez. Jelenleg három nevelt gyermek él náluk.

Ez összesen tizenegy életút, tizenegy külön történet. És van egy tizenkettedik is, Jocié, aki az első volt, vele kezdődött nevelőszülői hivatása. Az első befogadás mindig mély nyomot hagy egy nevelőszülő életében, de Joci különösen emlékezetes marad Markó Rita számára. 2010 elején fejezte be a nevelőszülői képzést, és néhány hónappal később jelezték neki, hogy a szekszárdi csecsemőotthonban várna rá egy három hónapos kisfiú. Az ottani gondozók is meglepődtek, hogy a pici rögtön felfigyelt a nő hangjára, és azonnal kapcsolat alakult ki köztük. Csak később derült ki, hogy a kisfiú pszichés problémákkal küzd, magatartászavarai vannak, és középsúlyos fogyatékossággal él. Rita folyamatosan szakemberekhez járt vele, pszichológusok és pszichiáterek foglalkoztak Jocival, ám a pszichés megsegítés mégsem volt elegendő.

– Tizenöt év után olyan döntést kellett hozni, amitől az ember belül meghal. El kellett engednem, a többi gyermek érdekében. A legjobban az fáj, hogy rengeteg esélyt kapott, mindent megpróbáltunk, hogy nálunk maradhasson, de mindhiába – meséli szomorúan.

Joci most egy ellátási szükségleteinek megfelelő lakásotthonban él. Markó Rita a mai napig a saját gyerekének tekinti őt, hiszen csecsemőkorától tizenöt éves koráig velük volt.

„Ha egyszer bemegyünk”

A nevelőszülőségben mindig ott bujkál a bizonytalanság. Amikor kapnak egy csecsemőt, nem mindig ismerik a múltját, a körülményeket, ahonnan kiemelték.

– Minden gyermek hordoz valamilyen sebet, legyen az testi vagy lelki. Én azonban soha nem válogatok, nem utasítok el senkit azért, mert roma származású, vagy mert fogyatékossággal él. Nekem minden gyerek egyformán gyerek, ugyanarra a szeretetre és biztonságra vágyik – emeli ki Markó Rita.

Joci mellé érkezett egy hármas testvérpár: másfél, három és fél, illetve öt és fél évesek voltak. Ahogy Rita fogalmaz, túlságosan sok elmaradásuk volt kortársaikhoz képest. Nehéz éveket éltek meg, de a kitartás meghozta gyümölcsét, mert mindhárman kitűnő tanulók lettek, közben pedig a fiú hazakerült. Bár a koronavírussal járó bezártság nehéz volt, a család örömét lelte benne, mert közelebb hozta őket egymáshoz. A járvány alatt két újabb kislánnyal keresték meg őket.

– Az a nap meghatározó volt életünkben. Amikor megtudtuk, hogy a két kislány közül az egyik csecsemő, a másik pedig kétéves, ellágyultunk. Eldöntöttük, hogy megnézzük őket, de tudtuk, ha egyszer bemegyünk, már nem mondunk nemet. Eleinte úgy volt, hogy csak rövid ideig maradnak nálunk, pár hétig. Ez már öt évvel ezelőtt történt, és azóta is velük vannak – idézi fel Rita mosolyogva.

Azon a napon, amikor igent mondtak a két új kislányra, jött még egy telefonhívás. Kiderült, hogy a hármas testvérsorból hét és fél év után a két nevelt kislány is hazatérhet végre. Egyetlen nap alatt két új gyermek érkezett hozzájuk, miközben ugyanazon a napon két másikat kellett elengedniük.

A család tehát két új kislánnyal – Karola és Klementina – bővült, éppen a Covid időszaka alatt. A kislányokkal egy levél is érkezett, amelyben az apuka részletesen ismertette a család helyzetét. Előzetesen köszönetet mondott Ritának, ami rendkívül szokatlan gesztus a vér szerinti szülőktől. Karola újszülöttként került a családhoz, így amikor vér szerinti szülei látogatták, a kislány számára idegenek voltak. Tavaly azonban apukájaként üdvözölte vér szerinti édesapját, aki ezen nagyon meglepődött.

– Lehet a szülő bármilyen, jöhet úgy, hogy soha nem hoz egy csokit sem, akkor is azt mondom a gyermeknek, hogy ő az édesanyád. A gyermekek tudják, hogy azért vannak nálunk, mert a szüleik nehéz helyzetbe kerültek, és rendbe kell tenniük az életüket, hogy ők hazamehessenek. Ugyanakkor a szülőket is felkészítem rá, hogy ne fájjon nekik, ha a gyermekek anyának szólítanak. A hozzám kerülők a sajátjaimtól hallják, hogy anyának hívnak, ezért ők is így tesznek – mondja.

A nevelőszülők általában nagyon nehéz sorsú gyerekeket kapnak. Előfordult, hogy egy nevelt kicsi a párnája alá rejtette az ételt. A családjukból kiemelt gyermekek ugyanis gyakran raktároznak, mert volt olyan időszak az életükben, amikor nem volt mit enniük, ezért még akár hónapokkal később, a nevelőszülőnél is összegyűjtik az ételt, mert félnek, hogy éhesek maradnak. A kívülálló nehezen tudja elképzelni ezeket a sorsokat és élethelyzeteket. Markó Ritának az a tapasztalata, hogy a gyámhatóság csak indokolt esetben emel ki egy gyermeket a családi környezetéből; ha ez történik, ott mindig súlyos okok állnak a háttérben.

Szeretni és elengedni

Bár hivatalosan Markó Rita a nevelőszülő, párja mindenben mellette áll. Amikor megismerkedtek, ő már évek óta nevelőszülő volt, ám Krisztián nem hátrált meg a sok gyermek láttán. Gyakran előfordul, hogy Rita még alig ébred, a konyhából már hallatszik a tányérok csörgése. Férje a tűzhelynél sürög, ebédet főz, felmos, tereget. Attól sem riad vissza, hogy orvoshoz rohangáljon a kicsikkel, sem a mindennapok apró, ám annál jelentősebb feladataitól. Az ő világukban ismeretlen az a kép, ahol apa karosszékben henyél, miközben anya megszakad a munkában.

Amikor jelzik, hogy új gyermek érkezhet hozzájuk, Rita nemcsak őt, hanem a gyerekeket is bevonja a döntésbe. Ahogy fogalmaz, náluk semmi sem történik a többiek nélkül, legyen szó nyaralásról, kirándulásról vagy egy új családtag befogadásáról. Hangsúlyozza, hogy bár előfordulnak veszekedések, mindig le tudnak ülni megbeszélni a dolgokat, és képesek bocsánatot kérni egymástól.

– A nevelt gyermek is odajön, rám néz, és azt mondja: bocsánat, anya. Megölel, majd hozzáteszi: szeretlek – mondta.

A tizenkét éves nagylány csendesen figyeli a beszélgetést, ezért érdeklődve fordulunk hozzá: vajon ő is nagycsaládot szeretne majd, ha felnő?

– Már mondtam anyunak, hogy nevelőszülő szeretnék lenni, de ő azt felelte, egyelőre még inkább a tanulásra koncentráljak – válaszolja.

Hozzáteszi, sokat megértett már a nevelőszülőségből, egyedül azt nehéz elfogadnia, amikor a gyerekeket elviszik a családból. Édesanyja szerint megható, hogy a lánya szívesen vállalná ezt a hivatást, de hangsúlyozza, most a tanulás a legfontosabb. Ritának vendéglátóipari végzettsége van, boltvezetőként dolgozott, majd pénzügyi területen próbálta ki magát. Egy idő után felkérték csoportvezetőnek. A fizetés csábító lett volna, tudta, hogy komoly anyagi biztonságot teremthetne. De azt is tudta, ha igent mond, akkor fel kell adnia a nevelőszülőséget, mert a munka minden idejét felemésztené. Főnöke adott neki egy hónap gondolkodási időt, de ő már az első pillanatban tisztában volt vele, hogyan dönt.

– Mit mondtam volna a gyerekeknek? Menjetek máshova, mert nekem most lett egy jól fizető állásom? – tárja szét kezeit. Lemondott a karrier lehetőségéről, mert a gyermekeknek ő volt az egyedüli biztos pont, és nem tudta volna elviselni, hogy ezt a munkája miatt elveszítsék.

Arra a kérdésre, hogy az elkerült gyerekek közül kivel tartja a legszorosabb kapcsolatot, azt válaszolja, ez minden esetben az örökbe fogadó családon múlik. Ő soha nem keresi az örökbe fogadó szülőt. Hozzátette, nem minden örökbefogadó egyforma. Van, aki nyitott a múlt iránt, nevelési tanácsokat kérnek, és van, aki teljesen elzárkózik.

– Sok gyerek hamar beilleszkedik az örökbe fogadó családba, és bár tudják, honnan származnak, már nem akarják a kapcsolatot tartani velem. És ezért nem is lehet rájuk neheztelni. Örülök, amiért minden gyermekem jó családhoz került – mondja.

Elmesélte, hogy négy év után az utcán találkozott egy olyan gyerekkel, akit egyéves korában fogadtak örökbe tőle. A gyerek nem ismerte fel, hiszen alig emlékezhetett rá, ő azonban elsírta magát, mert látta, milyen szerető szülőknél van. Ilyenkor minden fájdalom és veszteség értelmet nyer. Markó Rita a hivatása legnehezebb részének azt tartja, amikor elmegy egy gyermek, akinek minden rezdülését ismeri, akivel együtt küzdött, sírt, nevetett. Tudja, hogy az ő feladata csak átmeneti, és a gyerekek addig maradnak, amíg szülei sorsa rendeződik, mégis nehezen tud elengedni.

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy beleragadjak a fájdalomba, mert a következő gyermeknek is rám van szüksége. Sokat segít egy új gyermek érkezése, mert eltereli a gondolataimat arról, akinek a sorsa rendeződött – mondja.

A nevelőszülői hivatás legnagyobb szépsége, egyben legmélyebb fájdalma abban az örökös körforgásban rejlik, amiben a nevelőszülő újra és újra képes szeretni, befogadni, majd végleg elengedni.