A Nyugatot hoztuk haza

A mostani felállás és az ős-R-GO-tagok mellett a régi Hungária-slágereket, Geszti Pétert és az X-Faktor győztesét is hallhatja majd a közönség azon a nagyszabású Szikora Róbert-koncerten, amelyre december 18-án kerül sor a Budapest Sportarénában. A stílusteremtő zenésszel ennek apropóján régi nagy korszakokról és új missziókról beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Idén tölti be a hatvanötödik életévét, az R-GO pedig harmincöt éve van a pályán. A kettős évforduló mindenképpen óriási bulit érdemel?

– Annál is inkább, mert tulajdonképpen hármas jubileumról van szó. Pontosan ötven éve, 1968-ban, tizenöt évesen kezdtem a szakmát, legalábbis a profi zenészi létem kezdetét ekkorra teszem. Abban az évben a pestújhelyi One Word zenekarral megnyertünk egy korabeli pop-tehetségkutató versenyt, a győzelemért pénzt kaptunk, egy lemezjátszót, valamint egy cikket az Ifjúsági Magazinban. Annak a megjelenése volt számomra a nullpont.

– Dobos volt már abban a formációban is?

– Persze. Gönczi Lajos, a ma tévésként ismert Gönczi Gábor papája volt az együttes vezetője, és ő fedezett fel engem tulajdonképpen az utcán. Éppen otthon dobolgattam, Rákospalotán, amikor egy tizennyolc év körüli fiú becsöngetett a kapun, és megkérdezte az ajtóhoz siető dédnagymamámat, bejöhet-e megnézni, ki csinálja itt ezt a „zajt”. Subaszerű, fehér ujjatlan cuccban volt, a hosszú szőke haja, mint Brian Jones-nak a Rolling Stonesból, úgy nézett ki, mint egy kész rocksztár. Elmentünk együtt a próbájukra, leültem a dob mögé, és azóta tulajdonképpen le sem jöttem a színpadról. Nagyon hamar megéreztem, hogy a zene nekem nemcsak pénzkereseti forrás, hanem a hobbim, a szenvedélyem is. Egyszemélyes intézmény voltam és vagyok a mai napig: Szikora Róbert. Soha sehonnan nem rúgtak ki, ha eljöttem, az a saját döntésem volt, mert valami mást, jobbat akartam.

– Sorolhatnánk is az R-GO előtti kisebb-nagyobb állomásokat: volt éjszakai bárban játszó jazztrió tagja, egy ideig együtt játszott Tátrai Tiborral a négytagú Szivárvány együttesben, jött az Anonymus zenekar, aztán a Környei testvérek alakította Ferm. Hogyan kötött ki végül az országos ismertséget is meghozó Hungáriánál?

– A Hungária megnézett, és úgy ítélték meg, hogy kell ez a srác a csapatba. Nem volt könnyű rábólintani, mert úgy szerettem a Ferm-tagokat, mint a testvéreimet. És ők is engem: amikor megmondtam nekik, mi a helyzet, mindenki sírt. De egyben toltak is, hogy csináljam, mert így lesz lemezem, nagy koncertjeim, mehetek külföldre. Mindenki tudta ugyanis, hogy hiába játszanak zseniális zenészek a Fermben, a két alapító tag Környei testvér 1956-ban elítélt, egykori ludovikás édesapja miatt az előrelépés, a klubéletből való kitörés lehetetlen. Így kötöttem ki végül az eredeti, még négytagú Hungáriában, ahova elvittem a Beatles szeretetét. Elkezdtünk ilyen stílusban játszani, jöttek is a sikerek, csak az volt a baj, hogy Fenyőt nem szerette az állami kultúra, Erdős pedig ki nem állhatta. Nem tudtunk volna életben maradni, ha Sipos Péter, az egyik tagunk, aki nagyon ügyes fiú volt, jó kapcsolatokkal, nyelvtudással, nem szervezi meg, hogy kijárogassunk Németországba. Mentünk keletre és nyugatra is: míg itthon volt egy évben harminc fellépésünk, kint százötven. Az az időszak volt a mi profi zenei gyorstalpalónk, a nyugat-berlini sörházakban és fesztiválokon egy életre megtanultuk, mi az a szint, ami alá sem szövegben, sem angol kiejtésben, sem zeneileg nem mehet az ember. Ráadásul nyugatnémet márkában kaptuk a fizetésünket, ami olyan volt, mint egy megvalósult álom: hangszereket vehettünk, a feleségeinknek ruhákat, a pénz egy részéből meg megrendelésre hordtuk haza a cuccokat a fürdőszobaszekrénytől a farmeron át a videokazettáig. Nagy élet volt, de érdekes módon soha nem akartunk kint maradni. Mindig azt mondtuk, hogy a mi dolgunk éppen a fordítottja: a Nyugatot hozzuk haza.

– Sipos Péter végül mégis disszidált.

– Jó oka volt rá. Ez egészen pontosan 1979. november 1-jén történt, mi meg már másnap összeültünk, Fenyő, Kékes Zoli és én, hogy eldöntsük, mi legyen. Megvolt még a kinti dolgainkat intéző menedzserünk, és ő is arra biztatott, nehogy már vége legyen a Hungáriának, mert akkor ki viszi el a káposztafejű, vérszegény németeknek az igazi rock and rollt! Azt tanácsolta, hogy vegyünk fel magunk mellé egy csajt, egy bőgőst, esetleg egy szaxist. Így került a Hungáriához újra Fekete Gyula, én hoztam Novait a Generálból, Miki meg az akkoriban éppen mentőszolgálatnál dolgozó, szenzációs kisugárzású Dollyt. Az így kibővült zenekar pedig pillanatok alatt hihetetlen sikereket ért el immár itthon is, Erdős ide vagy oda, már nem számított, mit akar a hatalom, a nép egyszerűen elkezdett követelni minket és a lemezeinket. Hirtelen minden megvalósult, amiről egy zenész csak álmodhat az életben, őrjöngtek a tinilányok, széttéptek a rajongók, mindenki minket akart utánozni. A magyarországi sikerek százszor többet jelentettek bármilyen külföldi sztárságnál.

– Mitől üthetett be ilyen hirtelen a dolog?

– Talán az volt a titok, hogy a Nyugaton, főleg Nyugat-Berlinben tanultakat adaptálni tudtuk erre a bandára. Azt, hogy ha profi vagy, nincs két arcod, civilben ugyanazt képviseled, mint a színpadon. Ugyanígy a színpadon is volt számtalan trükkünk. Akármilyen limlom számot játszottunk például, még véletlenül sem mosolyogtunk hozzá, nem akartuk, hogy a közönség komolytalannak lásson minket, azt higgye, kinevetjük magunkat – és ezzel együtt őket is.

– Mi vetett véget ennek a „nagy” korszaknak, ami először az ön kilépéséhez, majd nem sokkal később a Hungária felbomlásához is vezetett?

– A legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni, hogy túl nagyra nőttünk. Ránk jöttek a sztárallűrök, közben meg ment a verkli, napi húszórás munka, próba, zene, koncert, interjúk, nem lehetett sokáig bírni. Nyilván közrejátszott az irigykedés is, méregettük, kinek van nagyobb sikere, kinek köszönhetjük leginkább a népszerűséget. Mindezt tetézte, hogy nem volt nyugati mintára menedzserünk, aki szétcsapott volna köztünk, hogy egyrészt mindenki vegyen vissza az arcából, másrészt ne akarjon hat ember tízfelé menni, legyen egy vezér, aki keményen megmondja, a többi mit csinál. Mire kitört a szakításos konfliktus Miki és köztem, azzal az ürüggyel, hogy miért írok másoknak is, például a „diszkósztár” Szűcs Judithnak dalokat, addigra sok ilyen apróság összejött. Nem akartam még több vitát, ezért inkább kiléptem a semmibe.

– És megalapította az R-GO-t, ami viszont több korszakot is átélve, amelyek közül minden bizonnyal a csikidam-éra a legemblematikusabb, azóta is töretlenül működik.

– Egy zenekart nagyon nehéz ennyi ideig elvezetni, és ez nekem nem is mindig sikerült nagyon jól. Pláne mert a demokrácia nálam addig tart, amíg megkérdezem mindenkinek a véleményét, aztán egyedül döntök. Lehet, hogy ezért sokan nem szeretnek, de egész életemben azt tapasztaltam, hogy másként nem megy: sem egy országot, sem egy zenekart nem lehet máshogy irányítani, működtetni. Az R-GO az én gyáram, és ha időnként követtem is el nagy hibákat, például amikor kirúgtam a zenekarból a legjobb barátomat, Környei Attilát, mert folyton késett, ma is úgy érzem, egyszerűen nem tehettem másként. Hozzáteszem, ő volt az egyetlen, akit kitettem, mindenki más, a zenészek és a gidák maguktól mentek el.

– És mit gondol, mi lesz ennek az R-GO-gyárnak a sorsa a következő harmincöt esztendőben?

– Annyira azért ne szaladjunk előre! Most az Aréna-koncert a legfontosabb, hogy azt tisztességesen és pazarul végigcsináljuk. A 2019-es évről annyit tudok, hogy már november elején betelt a naptár, nem tudunk több fellépést vállalni. Megyünk határon innen és túl, sőt, úgy tűnik, a ferencesek hívására jövőre Kárpátalján is lesz egy koncertünk. Amikor Tokár János atya felhívott ez ügyben, boldogan mondtam igent, mert tudtam, hogy meglesz a misszióm a következő esztendőre. Ma a szegény, elnyomott kárpátaljai magyarok közé menni, az tényleg egy küldetés. Olyan, mint annak idején Erdélyben, amikor a forradalom után tizenöt perccel nemcsak a zenénket, hanem vele a reményt is elvittük az ottaniaknak. A különbség talán csak annyi, hogy a románok még fénykorukban sem voltak olyan visszataszítóak a magyarokkal és más kisebbségekkel szemben, mint most az ukránok.

– Akkor a jelek szerint még nem igazán tervez nyugdíjba menni.

– Inkább csak fékezni szeretnék kicsit. Nem érzem magam fáradtnak, de az idő egyre fontosabb. Szeretek otthon lenni, olvasni, a feleségemmel együtt lenni, mindennap templomba járni, ahova nem rutinból, hagyományból vagy a neveltetésem miatt megyek, hanem mert hálás vagyok annak a folyamatos megtapasztalásáért, hogy Isten mindig velem van. Érzem a jelenlétét mindenben, mindenhol, egy pohár vízben, a jó ételekben, a zenében. És akármilyen hülyén hangzik, Isten ott van a csikidamban is. Ha ugyanis a Teremtő nem szeretné a zenét, és nem töltené el örömmel, hogy vidáman dobolok, gitározok, énekelek, biztosan nem adott volna hozzá tehetséget. Az évszázad csikidampartiján így nemcsak a közönség, hanem az angyalok is együtt fognak ünnepelni velünk december 18-án, a Papp László Sportarénában.