Az újévi fogadalmak hagyománya évezredekre nyúlik vissza
Az év vége felé közeledve sokan örömmel, mások közönyösen vagy éppen ellenérzéssel tekintenek a fogadkozások időszakára. Bár az újévi fogadalmakat a jobbítás optimista szándéka vezérli, a statisztikák szerint februárra a fogadkozók mintegy 64 százaléka feladja céljait. Ez a kudarcélmény azonban nem újkeletű: a CNN összeállítása szerint egy több mint háromezer éves hagyományról van szó, amelynek gyökerei az ókori Mezopotámiába nyúlnak vissza.
Az újévi fogadalmak első formája az ókori babiloni Akitu-fesztiválhoz köthető, amelyet tavasszal, a mezőgazdasági munkák kezdetén ünnepeltek. Dr. Candida Moss, a Birminghami Egyetem professzora szerint ez az ünnep a teremtést és a termékenységet dicsőítette. A babiloniak nem csupán a káosz felett aratott győzelmet ünnepelték, hanem ilyenkor tettek ígéretet isteneiknek is: megfogadták például adósságaik kifizetését vagy a kölcsönvett szerszámok visszaszolgáltatását, hogy ezzel is lenyugtassák a szeszélyes égieket.
A rómaiaknál a fogadalomtétel fontossága arra az elképzelésre épült, hogy az év első napja meghatározza a folytatást is. Bár nem feltétlenül használták a mai értelemben vett fogadalom szót, mindenképpen pozitív előjelekkel akartak átlépni az új esztendőbe. Ovidius „Fasti” című műve szerint fügét, mézet és egyéb, a jólétet jelképező ételeket ajándékoztak egymásnak, és az év első napján – a jó szerencse érdekében – legalább egy rövid ideig dolgoztak is. A legmagasabb rangú tisztviselők ilyenkor tettek hűségesküt a köztársaságnak és a császárnak.
A megújulás vágya egyetemes emberi törekvés, amely számtalan formát öltött a történelem során.
Írországban az, ha az év elején tiszta a ház, az új kezdetet és az otthon szerencséjét szimbolizálta. Latin-Amerikában, például Kolumbiában és Ecuadorban az „Año Viejo”, vagyis az óév „elégetésének” hagyománya él: egy életnagyságú bábut megtöltenek az elmúlt év emlékeivel, majd éjfélkor lángra lobbantják azt, hogy jelképesen megszabaduljanak a múlttól.
A modern újévi fogadalmak gyökerei a gyarmati Amerikába és a puritán hagyományokhoz is visszavezethetők. A XVII. és XVIII. századi puritánok a tivornyázás helyett az önvizsgálatot választották. 1740-ben John Wesley, a metodizmus alapítója vezette be az úgynevezett „szövetségmegújító” istentiszteletet, amelynek alkalmával a hívek közös énekléssel és belső számvetéssel készültek az újévre. Jonathan Edwards teológus például egy 70 pontból álló listát fektetett le saját maga számára, amelyben többek között a kedvességet és a pletykálkodás elkerülését tűzte ki célul.
A mai értelemben vett újévi fogadalom egyik legkorábbi írásos emléke Anne Halkett skót írónő 1671. január 2-ai naplóbejegyzése, ahol „resolutions” (fogadalmak) címszó alatt sorolta fel elhatározásait.
A XIX. századra a gyakorlat már annyira elterjedt, hogy az újságokban állandó témává vált – gyakran gúnyos hangvétellel kísérve. Egy 1802-es írországi újságcikk például ironikusan jegyezte meg, hogy a politikusok megfogadták: ezentúl csak az ország érdeke lebeg a szemük előtt, az orvosok pedig elhatározták, hogy mérséklik a vizitdíjaikat. 1813-ban egy bostoni lap már arról írt, hogy sokan az egész decembert bűnben töltik, abban a hitben, hogy az újévi fogadkozásokkal minden korábbi botlásukat meg nem történtté tehetik.
A XX. századra az újévi fogadalmak hagyománya megszokottá vált, de egyben el is szakadt a vallási tartalomtól. Míg egy XVII. századi keresztény a „mohóság elkerülését” ígérte meg, addig a mai ember már az „egészséges étkezést” tűzi ki célul. Bár a megfogalmazás és a motiváció változott, a vágy, hogy tiszta lapot kezdhessünk, évezredek óta változatlan.
