Véres végjáték jön

Lassan négy éve tart az orosz–ukrán háború. Néhány héten belül hosszabb lesz, mint az oroszok Nagy Honvédő Háborúja, néhány hónap múlva pedig az első világháború időtartamát is meghaladja. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a geostratégiai értelemben Oroszország és a Nyugat közötti természetes ütközőzónának számító Ukrajna feletti befolyásért zajló szembenállás már több mint egy évtizede tart, a kép még borúsabbá válik.

A 2014 februárjában nyugati támogatással puccsba torkolló tiltakozások után Ukrajna elvesztette a Krímet, az ország keleti régióiban pedig – proxy elemeket sem nélkülöző – polgárháború bontakozott ki. Ennek során mintegy 15 ezren vesztették életüket, többségükben az orosz etnikumhoz tartozó és orosz ajkú civilek. A hatalom saját polgárai ellen folytatott hadműveleteket, a minszki megállapodásokat Kijev – ismét csak nyugati közreműködéssel – nem hajtotta végre, miközben a NATO gyakorlatilag az orosz határokig terjesztette ki befolyását.

Moszkva ezt a folyamatot elégelte meg: előbb elismerte a két donbasszi, úgynevezett népköztársaságot, majd 2022. február 24-én inváziót indított Ukrajna ellen. A cél nem Ukrajna elfoglalása volt, hanem egy puccsszerű hatalomváltás révén a politikai irányvonal megfordítása, és ezáltal az elvesztett befolyás visszaszerzése. Ez a terv azonban kudarcot vallott, éppúgy, mint a botladozást látva vérszemet kapó Nyugat kísérlete Oroszország térdre kényszerítésére.

Az így kibontakozó klasszikus szárazföldi háború első éve egyértelműen a várakozásokat felülmúló ukrán katonai sikereket hozott. Egyrészt Kijevnél megállították a hibás információkra alapozva előrenyomuló orosz erőket, meghiúsították a hatalomváltásra irányuló kísérletet, majd az isztambuli tárgyalások részeként Moszkva visszavonta csapatait Kijev alól, valamint a Szumi és Csernyihivi területekről. Ezt követően ősszel a harkivi fronton is megfutamították a rendezetlen és felkészületlen orosz alakulatokat.

Oroszország azonban gyorsan tanult a kudarcokból: a zaporizzsjai fronton már komoly védelmi vonalakat épített ki – az úgynevezett Szurovikin-vonalat –, hadi gazdálkodásra állt át, így a nagy dérrel-dúrral beharangozott ukrán ellentámadás 2023 őszére kifulladt. Ettől kezdve a stratégiai kezdeményezést a frontokon egyértelműen átvették az orosz erők, és egy-két kétségbeesett ukrán kísérlettől eltekintve – lásd a kurszki betörést – azóta is határozottan kézben tartják a hadműveleteket, következetesen folytatva a felőrlő stratégiát.

Az orosz fél ma kedvezőbb helyzetben van a hadszíntéren, valamint a pénzügyi és gazdasági háttér, illetve az emberanyag tekintetében is. Emellett egyértelmű fölényben van a drónhadviselésben, a rakétarendszerek terén, és a légteret is alapvetően az oroszok uralják. Ennek ellenére a háborúk jellegének megváltozása miatt az előrehaladás lassú: 2025 folyamán Ukrajna területének mindössze mintegy egy százalékát foglalták el. A védelem ugyanis a jelenlegi technológiai környezetben – mindenekelőtt a drónhadviselés elterjedése miatt – kedvezőbb helyzetben van, mint a támadó fél. Így hiába tapasztalható helyenként tízszeres orosz tüzérségi túlerő, három-négyszeres élőerőfölény és egyértelmű légi dominancia, a veszteségek nagysága miatt a frontokon többnyire csak egyszerű, korlátozott taktikai lépésekkel tudnak operálni.

Látni kell, hogy ez proxyháború: Oroszország lényegében a Nyugattal áll szemben. Ugyanakkor nem egy NATO-tagállamot, hanem Ukrajnát támadta meg, ezért a katonai és pénzügyi támogatásnak legfeljebb morális alapja van, jogi értelemben viszont a Nyugat már átlépett egy vörös vonalat. Ez az irány az elmúlt évtizedekben is kirajzolódott, és jelentős szerepet játszott az orosz invázió kiváltásában.

A mintegy 900 ezres ukrán hadsereg mára gyakorlatilag integrálódott a NATO rendszerébe.

A műveleteket amerikai és más nyugati katonák tervezik és irányítják az ukrán vezetéssel közösen, a diverzáns akciókat brit titkosszolgálatok segítik, a hadviseléshez szükséges hírszerzési adatokat pedig Kijev döntően az Egyesült Államoktól kapja.

E támogatás nélkül Ukrajna már elveszítette volna a háborút. Ide tartozik az a pénzügyi segítség is, amelyet a hadsereg fenntartásához ma elsősorban az Európai Unió biztosít.

Ukrajna védelmi költségvetése a háború kezdetén még csupán 6 milliárd dollár volt, ma viszont eléri a 65 milliárdot. Az európaiak azonban Washington nélkül aligha képesek hosszabb távon finanszírozni ezt a terhet, amely évente mintegy 80 milliárd eurót jelent. Bár az Európai Unió 24 tagállama 90 milliárd eurós hitelt hagyott jóvá, ez nagyjából egy évre elegendő, és az EU válságát, valamint a társadalmak csökkenő elszántságát látva egyre nehezebb lesz új forrásokat előteremteni.

Mindeközben Oroszország sincs egyedül, a felőrlés folyamata pedig megállíthatatlannak tűnik.

Csak idő kérdése, hogy ukrán kivonulás nélkül is katonai ellenőrzés alá vonja az úgynevezett Donyecki Népköztársaság még Kijev kezén lévő mintegy 15 százalékát, hozzávetőleg 7 ezer négyzetkilométert. Az ukrán katonai hírszerzés szerint ez egy éven belül bekövetkezhet. Az amerikai szolgálatok a korábbi 30 hónapos becslést legfeljebb 20 hónapra csökkentették, míg a Fehér Ház több tanácsadója szerint akár 8 hónapon belül is orosz ellenőrzés alá kerülhet az egész Donbassz.

A Kramatorszk–Szlovjanszk vonal mögött már nincsenek hasonlóan erős és stabil védművek. Nyugati értékelések szerint a Donbassz elvesztése után további területek is veszélybe kerülhetnek: néhány hónapon belül az orosz erők Zaporizzsja ostromába kezdhetnek, amely a megmaradt ukrán gazdaság egyik kulcsterülete. A város eleste után pedig megnyílhat az út Odessza felé is.

A 2025-ös év már inkább a diplomáciai megoldásról szólt, mint a katonai fejleményekről. Donald Trump ugyanis közel egy éve törekszik a háború intenzív szakaszának lezárására. Visszatérésével egyértelmű fordulat állt be az ukrajnai konfliktusban. A régi-új amerikai elnök radikálisan új megközelítést alkalmaz: figyelembe veszi a realitásokat és az orosz érdekeket is, stabil rendezést kíván elérni, nem pusztán a konfliktus befagyasztását, és nyomást gyakorol valamennyi érintett félre. Ennek következtében az események az év végére felgyorsultak.

Szinte mindennapossá váltak az orosz–amerikai és az ukrán–amerikai tárgyalások, és a megállapodás esélye nagyobb, mint bármikor 2022 óta. Ennek ellenére továbbra is kérdéses, hogy a közeljövőben sikerül-e érdemi áttörést elérni. Bár a Fehér Ház és Kijev kommunikációja szerint a 28 pontról 20 pontra szűkített rendezési elképzelések mintegy 90 százalékában már egyetértés van, a kulcskérdések – a Donbassz jövője és a biztonsági garanciák – éppen a fennmaradó 10 százalékban koncentrálódnak.

Ráadásul a Vlagyimir Putyin és Donald Trump által körvonalazott alaszkai keretmegállapodáshoz képest mára fellazított nyugati–ukrán álláspontot Moszkvának is el kellene fogadnia, a Kreml azonban ragaszkodik az eredeti elképzelésekhez, sőt az európai–ukrán manővereket látva akár azon is túlmenne. Mindezt az teszi lehetővé, hogy Oroszország összességében kedvezőbb helyzetben van, így joggal érezheti úgy, hogy az idő inkább Kijev ellen dolgozik.

Putyin legfeljebb arra ügyel, hogy ne élezze ki a viszonyt amerikai kollégájával. Moszkva ezért óvatos, és inkább a harctéren kívánja egyértelművé tenni a helyzetet. A Kreml tisztában van azzal is, hogy bár Trump valóban mielőbb lezárná a háborút, és ezért kész lenne visszaengedni Oroszországot a globális gazdaságba, mozgástere korlátozott. Az Egyesült Államok ugyan hátrébb lépett a konfliktustól, de Ukrajna egyértelmű veresége vagy szétesése továbbra sem áll érdekében, és ezt igyekszik is megakadályozni.

Az európai fősodor által támogatott ukrán stratégia egyre inkább arra épül, hogy a romló harctéri helyzetet nemzetközi politikai, pénzügyi és biztonsági döntésekkel ellensúlyozza, és a tárgyalásokon döntetlenre mentse a katonailag vesztésre álló játszmát. A realitásoktól elszakadva, a „tettrekészekkel” összhangban továbbra is az úgynevezett igazságos békében gondolkodnak, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a háborút addig kell folytatni, amíg Oroszország vereséget nem szenved. Ennek érdekében az európaiakkal együtt az orosz gazdaság és társadalom gyengítésére játszanak, amelyhez időnként – például a Rosznyefty és a Lukoil elleni szankciók esetében – Donald Trump is partnernek bizonyul. Kijev ugyanakkor egyértelmű eredményként könyvelheti el, hogy már az amerikaiakkal a biztonsági garanciákról tárgyal.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az európaiak kevésbé bíznak Trumpban, mint az oroszok, részben azért, mert a Fehér Ház velük szemben nem ellenségként kezeli Moszkvát. Az Európa és az Egyesült Államok közötti látványos törésvonal érezhetően lassítja a rendezést. Miközben a „tettrekészek” az amerikai félidős választásokig hátralévő időszakot igyekeznének kivárni – erre ösztönözve Kijevet is –, Trump mindent megtesz az ideológiailag is vele szemben álló európai fősodor megtöréséért. Ennek a küzdelemnek a kimenetele közvetlen hatással lesz az ukrajnai rendezésre is.

A háború negyedik évének végéhez közeledve Ukrajna egyértelműen vesztésre áll: az ország nagyjából ötödéről biztosan le kell mondania, a kérdés csak az, hogy végül mekkora területről. A hadsereg ugyanakkor nem omlott össze, ha egyre nehezebb körülmények között is, de kitart. Oroszország ezzel szemben győzelemre áll, ám a kitűzött céljait még nem érte el. Emiatt egyik fél sem képes rákényszeríteni akaratát a másikra: mindkét oldal folytatja a háborút, abban bízva, hogy ellenfele fárad el előbb.

A frontokon Moszkva van előnyben, amit Kijev diplomáciai és elsősorban információs eszközökkel igyekszik ellensúlyozni. Ez azonban már a végjáték: a korábbinál intenzívebb katonai műveletek azt jelzik, hogy a felek a tárgyalások előtt próbálnak jobb pozíciókat szerezni. A tél végére tisztábbá válhat a helyzet, és akkor talán már jobban kirajzolódik az alagút vége is. A sok nyitott kérdés miatt azonban reálisan legkorábban 2026 nyarán vagy őszén zárulhat le a háború. Ez nem meglepő, hiszen túlságosan sokszereplős konfliktusról van szó ahhoz, hogy gyors megoldás szülessen. A béke stabilitása és életképessége pedig a következő hónapokban, a 2026-os év során dől el. Bár gyakran elhangzik, hogy egy rossz béke is jobb a háborúnál, Európa és az eurázsiai térség hosszú távon mindenképpen azzal járna jobban, ha tartósan lenyugodnának a kedélyek a kontinens peremén.