Optimistán kijutni a reménytelenségből

– A súlyemelés az olimpiai játékok egyik legrégebbi sportága, és szinte minden olimpián volt magyar is a mezőnyben. A legeredményesebb olimpia az 1972-es, amikor kilenc magyar indult, Földi Imre aranyérmet szerzett, emellett egy ezüst- és három bronzérmet nyert a magyar csapat. És a másik véglet: 1956 óta, majd hatvan év elteltével Párizsban fordult elő először, hogy nem volt ott magyar versenyző. Ez a magyar súlyemelés állapota szempontjából volt negatív visszajelzés? Elfogytak a sportolók? Esetleg az érdeklődés veszett el itthon és világviszonylatban a súlyemelés iránt?

– Rendkívül összetett kérdés, a rövid válaszom: is-is, léteznek itt keresendő, illetve rajtunk kívül álló okok is. Ha megnézzük a sportág hazai helyzetét, kijelenthető: leginkább a magyar súlyemelés hibája. Az elmúlt években itthon csökkenő tendenciát mutatott az érdeklődés a sportág iránt, de nem a fiatalok miatt. Az utánpótlás, a felnőttek, a válogatottak iránti figyelem teljes hiánya, az edzőképzések elmaradása mind-mind hatással volt a létszámra. Ezért szorgalmaztunk változást tavaly az elnökségben, és a klubok is felismerték, ha megállíthatjuk a negatív tendenciát, emelkedést érhetünk el, de csak új vezetéssel. Ha minden marad a régiben, a sportágunk helyzete megpecsételődik. Az, hogy 1956 után eljutottunk oda – az 1984-es bojkottot nem számítva –, hogy fél évszázad után nem volt hazai versenyző a párizsi olimpián, az magyarázható azzal is, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság csökkentette a sportolói létszámot. A számokra lefordítva: míg a 2016-os riói játékokon kétszázhatvan – 156 férfi és 104 női – versenyző vett részt, Tokióra jelentősen csökkent a kvóták száma, 64 fővel 196-ra, és a tendencia tovább romlott, Párizsban már csak százhúsz súlyemelő indulhatott. A létszám a következő, Los Angeles-i játékokra sem fog változni. Lényegében alig tíz év alatt a felére csökkent az olimpiai indulók száma, ami maga után vonja azt is, hogy még nehezebb lesz kvalifikálni az ötkarikás játékokra. Még ha a világ élvonalában lenne a magyar súlyemelés, akkor sem jelentene garanciát a részvételre, és mi jelenleg nagyon nem vagyunk ott.

– Az elmúlt három olimpián egyedül képviselte Magyarországot a játékokon, Londonban 11., Rióban 10., Tokióban 7. helyen végzett, és mondhatjuk, vitte a sportágat a vállán, a világ élvonalában tartotta hazánkat. Idén ősszel – már a hazai szövetség elnökeként – megnyerte zsinórban 21. magyar bajnoki címét, 39 évesen. Azért soroltam az eredményeit, mert közel s távol nem látni hasonló kvalitású sportolókat idehaza, akik a nyomdokaiba léphettek volna. Nem túl biztató a kép…

– Bárhogy nézzük, öt olimpiai ciklust küzdöttem végig, az barátok között is húsz év, két évtized… Már a 2008-as pekingi olimpiára is készültem, de akkor a szövetség nem engem küldött. Párizst is megpróbáltam, de az idő vasfogával már nem tudtam harcolni. Akkor már 38 éves voltam, nem lehetett olyan formát hozni, mint húszas-harmincas éveim elején, az lett volna a csoda, ha sikerül. És igen, a magyar mezőnyben még így sem volt senki olyan jó helyen, mint én…

– Ennyire elfogytak a versenyzők? A súlyemelés számtalan sportág alapját képezi, de önállóan kevésbé lett vonzó? Mi kell a népszerűséghez?

– Mindig azt mondom: az ezerdolláros kérdés, hogy hogyan vonzunk be a fiatalokat. Nem csak a súlyemelés, a többi sportág is hasonló problémával küzd. A csapat- és látványsportágak talán könnyebb helyzetben vannak, főleg ahol láthatók az eredmények és vannak fiatal példaképek. És mellette az anyagi javak is számítanak a döntésnél: inkább elmegy focizni a gyerek, mert látja, hogy Szoboszlai Dominik Lamborghinival jár, és az a mentalitás érvényesül, hogy „ha tehetséges focista leszek, nekem is összejön, én is tudok ilyen életszínvonalon élni”. Ugyanakkor erre kevés az esély, sok százezer gyereknek kell végigmenni egy nehéz úton és szakértői kezek között, hogy kikerüljön hasonló tehetség. Nézhetünk más sportágat is, számtalan utánpótlás-versenyző szükséges, míg közülük valaki eljut az olimpiai bajnoki címig vagy akár a legjobb tízbe a világon. A súlyemelés hazai népszerűtlenségének okát pont abban látom, hogy nem tettek semmit ellene az elmúlt évtizedekben. Várhatjuk a sült galambot is, de nem biztos, hogy berepül a szánkba, ilyen alapon a gyerekek sem fognak bekopogtatni az edzőterem ajtaján. És a felnőttek se fogják azt mondani, hogy mindenképp súlyemelésre akarom vinni a gyerekem, mert milyen jó lesz neki. Valamivel meg kell szólítani, be kell vonzani őket, el kell mondani az előnyeit a sportágnak, hogy miért érdemes csinálni. Ahogy említette, számtalan más sportág kiegészítőjének, alapjának számít a súlyemelés, a labdajátékoktól az úszósportig. És előfordulhat, hogy egy gyerek nem találja meg a számítását a kiválasztott sportágban, de közben megszereti a súlyemelést, és nekünk ezekkel a gyerekekkel számolni kell. Ezt is csak úgy tudjuk elérni, hogy ha más sportágbeli edzőket is képzünk arra, hogy a súlyemelést is oktassák, vegyék be az edzésprogramba, így megismertetve a gyerekeket más sportággal, más lehetőséggel, másfajta úttal. Ha kicsit kitekintünk Magyarországról, pont azt figyelhetjük meg, hogy a súlyemelés népszerűsége nem hogy csökkent, inkább emelkedett.

– Hogyan emelkedik a népszerűség máshol, hol fordult meg a trend, miért van az, hogy itthon, tradicionális súlyemelő nemzetként, ennek pont az ellenkezője igaz?

– Ha egy világbajnokságot vagy Európa-bajnokságot megfigyelünk, már nem a megszokott négy-öt nemzet foglalja el a dobogót, legalább tizenöt-húsz ország versenyzői szerzik folyamatosan az érmeket. Gondoltuk volna, hogy Izland vagy Finnország súlyemelésben érmes lesz? Eddig azt sem tudtuk, hogy ezek az országok a súlyemelés térképén vannak. Olaszország olimpiai érmessel rendelkezik. Anglia úgyszintén. Az Egyesült Államoknak több olimpiai érmese és bajnoka van. Nem mondhatnám, hogy súlyemelő nagyhatalmak voltak. Ha megnézzük az olasz példát, azt látjuk, nagyon jól meglovagolták a crossfit- és funkcionálisfitnesz-vonalat, ami a súlyemelés népszerűségét megemelte, hiszen ezen sportágak alapját, részét képzi. A tévhiteket teljesen lerombolták, mert nem igaz, hogy nem lehet elérni új eszközökkel a súlyemelés népszerűségét. Külföldi versenyzőket figyelve látható, kik jöttek át crossfitből a súlyemelésbe és tartoznak jelenleg a világ élmezőnyébe. Egyébként Amerikából indult ez a vonal, ahol remekül felismerték, hogyan tud egy sportág hasznot húzni, építkezni egy másikból. Nálunk erre sem fordítottak energiát, figyelmet.

– De itt is lehetne ez egy irány?

– Persze. Főleg, ha számításba vesszük, hogy a crossfitet most az a 30-40-50-es korosztály űzi, amelyiknek gyerekei is vannak. És a szülő, aki ugyan az említett modern sportág keretében, de találkozott a súlyemeléssel, rájön arra, hogy nem kell félni tőle. Nem igazak azok a sztereotípiák, hogy megáll a növekedésben a gyerek, tönkremegy a gerince, szétmegy a térde, mert látja, érzi a saját példáját, hogy ha rendesen megtanulja a technikát, akkor inkább pozitív hatással van rá is, hát még a gyerekre.

– Dobos Imre 2008-tól irányította a hazai szövetséget. Hogy látja, mióta elvállalta az elnöki feladatot és 2025 tavaszán megválasztották, mennyit változtatott a szervezet állapotán?

– Nagyon nehéz feladat megbirkózni az előző vezetéstől kapott örökséggel. Ha színskálaként jellemezném, a feketéből jövünk kifelé. Hogy fehér lesz-e valaha, illetve mikor, azt nem tudom most megmondani. Jelenleg még „a sötét oldalon” vagyunk. Azt láttam az elején, hogy ebből a gödörből nem lehet fél év alatt kimászni, de talán még négy év alatt sem. A változás elindult, jó irányt vettünk, sajnos azonban azt kell hogy mondjam, nehéz évek elé nézünk. Inkább a következő olimpiai ciklus végére jósolom a látható eredményeket. Négy évre kaptunk bizalmat, ez idő alatt szeretnénk elérni a létszámemelkedést, az utánpótlásbázis erősítését, az edzőképzést. Nem pár hónap kinevelni jó szakembert és fiatalt, hosszú távon lesz látható a fejlődés és az eredmény. Évtizednyi lemaradás nem hozható be pár év alatt, de pozitív szemléletű ember vagyok, és abban hiszek, ha beletesszük a kemény munkát, meglesz az eredménye. Ha nem hinnék a sikerünkben, nem vágtam volna bele.

– Dőlnek ki csontvázak a szekrényből?

– Szerencsére olyan nagy anyagi hiánnyal nem szembesültünk, ami ellehetetlenítette volna a működést, de az előző vezetés több területen sem a legkorrektebb módon járt el, így még előfordul, hogy hullik ki csontváz. Az év végén derült ki, hogy egy 2022/23-as elszámolást nem végeztek el jól, annak a következményét nekünk kell rendezni. És az ellenőrzések még 2023-nál tartanak… Mire elérjük 2025-öt, nem tudom, milyen meglepetést kapunk, ez még a jövő zenéje. Most már próbáljuk elfelejteni a múltat és a jelenre koncentrálni, a sportággal akarunk foglalkozni, menni előre. A szponzorációnk a nullával volt egyenlő, ezen már tudtunk változtatni az elmúlt fél évben, érkeznek mellénk támogatók, de ezért meg kell dolgozni. Az állami vezetés szintjéről is érezzük a bizalmat, nem csökkent a támogatásunk a 2026-os évre, mert látják, hogy elindultak a pozitív folyamatok és tényleg a súlyemelésért dolgozunk. Fontos, hogy nem a levegőbe beszélünk, hanem elhozzuk a változást. Az olimpiai sportágak támogatottsága teljesítményalapú, jelenleg mi az utolsó, ötödik kategóriában vagyunk, szeretnénk a következő olimpiai ciklusra elmozdulni ebből a kalapból.

– Mi kell ahhoz, hogy kategóriákat ugorjanak át?

– A legegyszerűbb válasz, amit a legnehezebb elérni: eredmény. Az utánpótlás létszáma és az eredmények sem olyanok, hogy a felsőbb kategóriába kerüljünk. Ez az örökségünk, innen indulunk, ugyanakkor vannak biztató jelek, pozitív példák, az U23-as Európa-bajnokságon például Árvai Cintia lökésben bronzérmet szerzett. Reméljük a jövőben további érmekkel gazdagodik a magyar súlyemelés, felnőtt szinten is, erre látunk reális esélyt a közeli jövőben.

– A Los Angeles-i olimpiában még nem érdemes gondolkodni?

– A remény hal meg utoljára. Sportvezetőként persze azt kéne mondanom, biztos ott leszünk a ’28-as olimpián, de sportolóként tisztában vagyok azzal, milyen nehéz út vezet odáig, és már említettem, kevesebb versenyzőnek adódik lehetősége a kvalifikálásra. Jelenleg kétfős az olimpiai keretünk, próbáljuk háromfősre növelni. Minden hátteret biztosítunk a versenyzőinknek, de most a fejlődésen van a hangsúly.

– Bár megszokta az elmúlt évtizedekben a nehéz súlyokat, de a versenysport után miért gondolta, hogy azt a terhet is magára veszi, hogy kihúzza a gödörből a hazai súlyemelést, és vezetői szinten is részt vesz a sportág megmentésében?

– Bevallom őszintén, nem saját indíttatás volt, 2018 óta folyamatosan kerestek, hogy legyek a Magyar Súlyemelő-szövetség elnöke. Aktív sportolóként mindig visszautasítottam a felkérést, nem éreztem, hogy az élsport mellett a vezetői pozíciót is el tudom vállalni. A párizsi olimpiai felkészülésnél láttam, hogy reménytelen a kijutás, elkezdtem felépíteni a civil életemet, és elmondhatom, sikeresen átléptem a második életszakaszomba. Természetesen láttam a súlyemelés itthoni reménytelen, szinte kilátástalan helyzetét, sokat vacilláltam rajta, mit tegyek, a sportág iránti szeretet hajtott, és a tudat, hogy nincs még négy éve ennek a sportágnak. Ha marad volna az előző vezetés, nem hiszem, hogy beszélhettünk volna a magyar súlyemelésről. Ez jelentette a motivációt számomra. Hezitáltam, de elvállaltam a sportágam érdekében. Aztán belevágtunk a nem túl korrekt kampányba, saját magam után a klubokat is meg kellett győznöm, végül jelentős részük, több, mint hatvan százalékuk mellém állt. Óriási győzelemnek könyvelem el, mert aki tényleg változást akart, vállalta, döntött és a súlyemelés mellé tette az x-et. Az új elnökségben szakmai alapon és átláthatóan hozunk döntéseket. Mindenkit tájékoztatunk, nincs meglepetés. Ebben hiszek és akik velem dolgoznak, szintén így gondolkodnak. Tehát itt nem lesz az, hogy egy sötét szobában két ember dönt valamiről, vagy egy ember eldönti, kinek mi a dolga, mit csináljon.

– Az élsportolói pályafutását az őszi országos bajnoksággal végleg lezárta? Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, elégedetten vonul vissza?

– Nem dobtam el a súlyzót, 25 évig napi szinten edzettem, nem lehet csak úgy abbahagyni és elengedni. Szép kerek lezárása lett ősszel a történetnek, 2005 óta zsinórban 21 bajnoki címet nyertem. A masters világversenyek azonban motiválnak, azt hiszem, a versenyzésről nem tudok teljesen lemondani, viszont jelenleg nincs olyan szinten a teljesítményem, hogy vállaljam a megméretést. Ki merem mondani, hogy nagyon sikeres pályafutás áll mögöttem. Talán utólag látom reálisabban, mennyire sokat jelent és önmagában az is milyen nagy eredmény, hogy három olimpián is képviselhettem a hazámat. Két évtizednyi magyar válogatottság van a hátam mögött, azt hiszem, elégedett lehetek. Európa-bajnokságon ezüstérmes lettem, nyertem Universiadét, főiskolai világbajnokságot. Lehet, hogy a súlyemelés nem egy népszerű sportág itthon, de örülök és büszkeséggel tölt el, ha megjelenek valahol, tudják, ki az a Nagy Péter, és egyértelműen azonosítanak a sportágammal. Elnökként is viszem tovább azt a mentalitást, ami versenyzőként jellemzett. A kemény munka mindig eredménnyel párosul.