És Isten megteremté Brigitte Bardot-t

2025-ben Franciaország két olyan embert veszített el, akik egy egész korszakot határoztak meg. Az év elején eltávozott Jean-Marie Le Pen, a francia nemzeti oldal egyik legmarkánsabb politikusa, év végén pedig elhunyt Brigitte Bardot, a francia kultúra ikonikus csillaga. Egyikük a politikai küzdőtéren, a másik a filmművészetben vált halhatatlanná, mégis volt közöttük egyfajta szellemi rokonság, amely még abból a régi, mára már letűnt Franciaországból táplálkozott, ami számukra iránytűként szolgált. Mindketten a szuverén, büszke Franciaország gyermekei voltak, akik nem féltek kimondani, amit igaznak hittek, és akik életük végéig ragaszkodtak ahhoz a nemzeti identitáshoz, amelyet ma már egyre kevesebben mernek nyíltan vállalni arrafelé.

Kánonon kívül

Már pályája kezdetén kilógott a sorból. Míg a legtöbb fiatal színésznő a stúdiók elvárásaihoz igazodott, Brigitte Bardot tizenévesen is makacsul a saját útját járta. Nem akart megfelelni a párizsi művészvilág íratlan szabályainak. A filmvásznon a szabadság és könnyedség ikonjaként jelent meg, a háttérben azonban egy zárkózott, fegyelmezett, önmagát szigorúan irányító fiatal nő állt, aki ösztönösen bizalmatlan volt mindazzal szemben, amit a kulturális elit egy filmcsillagtól elvárt. Már korai szerepeiben is ott volt az a dac, amely később politikai megnyilvánulásaiban is visszaköszönt: nem engedte, hogy mások mondják meg, ki legyen, mit gondoljon, vagy milyen Franciaországban higgyen. Ez a belső tartás tette egyszerre vonzóvá és kiszámíthatatlanná, és ez magyarázza későbbi vonzódását azokhoz, akik szembementek a hivatalos narratívákkal.

Nem tartozott ahhoz a művészvilághoz, amelyhez a második világháború utáni Franciaország baloldali, progresszív értelmisége kötődött. Huszonévesen már természetes közelségbe került olyan személyekkel, akik később a francia radikális jobboldal meghatározó alakjai lettek. Az algériai háború idején, amikor a legtöbb színész karrierjét féltve kerülte a politikát, ő más utat választott: a helyszínre utazott, és meglátogatta a sebesülteket. Nem érdekelte, miként ítélik meg, hová sorolják, és az sem, mit „illik” egy nőnek tennie a kánon szerint.

Két évvel az És Isten megteremté a nőt világsikere után, 1958-ban készült az az ikonikus algériai fotó, amelyen Jean-Marie Le Pen társaságában látható. Le Pen ekkor még pályája elején járó, markánsan antikommunista parlamenti képviselő volt, aki nyíltan a francia gyarmati rendszer megtartása mellett volt. Bardot huszonnégy évesen, már világsztárként, minden óvatosság és imázsféltés nélkül állt mellette. A fotó tömören ragadja meg lényegét: azt a nőt, aki nem félt ott lenni, ahol mások nem mertek megjelenni.

A hatvanas évek közepére világszerte ismertté vált, a sajtó minden lépését figyelte. Charles de Gaulle szerint „olyan fontos francia exportcikk volt, mint a Renault”. Ezért is volt beszédes, amikor 1965-ben feltűnt Jean-Louis Tixier-Vignancourt kampánykaravánjánál. Bár nem mondott politikai beszédeket, jelenléte egyértelmű jelzés volt. Nem véletlen, hogy a kampányt Jean-Marie Le Pen irányította: a két férfi a gyarmati múlt lezárása ellen tiltakozó „régi Franciaország” utolsó nagy csatáját vívta De Gaulle-lal szemben. Bardot sem akart belenyugodni ebbe a történelmi fordulatba. Bár filmjei világsikert arattak, nyers őszintesége, szabadságfelfogása és a női szerepekről vallott nézetei miatt a baloldali kulturális elit idegenkedve tekintett rá. Nem az ő értékeiket vallotta. Távol maradt a pártpolitikától, de hitt abban, hogy Franciaország nem pusztán államszerkezet, hanem törékeny történelmi-kulturális örökség, amelyet kora szellemi áramlatai veszélyeztetnek.

Ennek leglátványosabb jele 1968-ban érkezett el. A diáklázadásokkal és sztrájkokkal szemben május 30-án a Champs-Élysées-n gaulle-ista tömegtüntetés zajlott, ahol több ikonikus alak – köztük Alain Delon – is megjelent. A tömegben ott volt Brigitte Bardot is. Nem szónokolt, de jelenléte világos üzenet volt: a káosz és a marxista forradalom helyett a rend és a stabilitás felé húzott. A ’68-as események számára nem felszabadulást jelentettek, hanem annak az országnak a megrendülését, amelyhez mély érzelmi hűséggel kötődött.

Visszavett élet

1973-ban, pályája csúcsán, harmincnyolc évesen döntött úgy, hogy végleg hátat fordít a filmezésnek. Mindez nem hirtelen szeszélyből fakadt, hanem hosszú évek alatt érlelődő felismerések eredménye volt. Az első ok magában a hírnév természetében rejlett. Brigitte Bardot számára a sztárság nem áldás, hanem börtön volt. Elmondása szerint nem tudott kimenni egy kávéra anélkül, hogy ne rohanták volna le, ne tapogatták, ne fényképezték volna. Magánélete megszűnt, teste közkinccsé vált, szabadsága elpárolgott. Ami fiatalon felemelte, idővel ketreccé lett, amelyből menekülni akart.

A második ok a filmiparhoz kapcsolódott. Úgy érezte, a hetvenes évekre a francia film elvesztette azt a varázsát, amelybe ő egykor beleszeretett. Nem voltak már jó történetek, erős dialógusok, nagy rendezők, és a filmek világa eltávolodott attól az esztétikai és érzelmi minőségtől, amelyet ő képviselt. Nem akart középszerű alkotásokban szerepelni pusztán azért, hogy a neve tovább forogjon. A harmadik ok a természetéből fakadt. Gyakran idézett mondása szerint „mindig előbb megyek el, mint hogy elhagyjanak”. Nem szerette volna megvárni, amíg a filmipar eldobja, vagy a közönség elfordul tőle.

És ott volt az a bizonyos kecske. Amikor megtudta, hogy egy forgatáson szereplő állatot a felvételek után levágnak, megvette, és bevitte abba a luxusszállodába, ahol lakott. Az állatok iránti szenvedélye mindennél erősebbnek bizonyult. 1973-ban tehát nem egyszerűen abbahagyta a filmezést, hanem visszavette az életét. Saját vagyonából létrehozta a Brigitte Bardot Alapítványt, és megteremtette azt a csendes, állatokkal teli életet, amelyben végre szabadnak érezhette magát.

Utolsó nagy szerelme, Bernard d’Ormale már megismerkedésük előtt is a francia jobboldal ismert alakja volt mint Jean-Marie Le Pen közeli tanácsadója. 1992-ben találkoztak egy Le Pen családi vacsorán, majd egy évvel később összeházasodtak. Ettől kezdve Brigitte Bardot olyan közegben élt, ahol a bevándorlás és a kulturális változások kérdései mindennapos témák voltak. Bár már korábban is tett erre utaló kijelentéseket, első igazi nyilvános állásfoglalása 1996-os önéletrajza volt, amelyben nyíltan és dicsérő hangon írt Jean-Marie Le Penről. Egyértelművé tette, hogy nem kíván megfelelni a kulturális elit elvárásainak, és nem érdekli, ha tabukat sért.

A kilencvenes évektől egyre gyakrabban szólalt meg a bevándorlásról, és nyilatkozatai a közélet frontvonalába sodorták. Míg az 1968-as demonstráción való részvétele nem járt következményekkel, a kilencvenes és kétezres években tett kijelentései miatt a bíróság öt alkalommal is pénzbírságra ítélte gyűlöletbeszéd miatt. 1997-ben a muszlim rituális állatvágás kapcsán tett megjegyzéseit, majd 1998-ban egy nyílt levélben használt kifejezéseit ítélték túlzónak és kirekesztőnek. A kétezres években rendszeresen beszélt Franciaország „elárasztásáról”, és több alkalommal közösség elleni uszítás miatt marasztalták el.

2006-ban levelet írt Nicolas Sarkozy belügyminiszternek a muszlim íd al-adhá ünnep idején végzett állatvágások ellen tiltakozva, ám a bíróság szerint a szöveg túllép az állatvédelem keretein, és egy egész közösség ellen kelt gyűlöletet. Tizenötezer eurós bírságot szabtak ki. Bardot mindvégig kitartott amellett, hogy nem gyűlölet, hanem aggodalom vezérli: ugyanúgy féltette Franciaországot a hatvanas évek marxizmusától, mint később a tömeges bevándorlástól és az iszlamizációtól.

A 2010-es években nyíltan szembefordult a metoo-mozgalommal is, amelyet prűdnek, álszentnek és nevetségesnek nevezett. Azt állította, hogy a férfiak már „nem élhetnek”, mert egyetlen gesztus miatt is tönkretehetik őket. A feminizmustól elhatárolódott, mondván: az ő szabadsága nem ideológiából fakad, hanem ösztönből. Nem akart mozgalmat vezetni, példaképpé válni vagy más nőknek előírni, hogyan éljenek. Míg a modern feminizmus kollektív identitásokban gondolkodik, ő a radikális egyéniségben hitt. Nem azért volt szabad, mert egy mozgalom felszabadította, hanem mert soha nem volt hajlandó elfogadni semmilyen korlátot.

Végső számvetés

Utolsó televíziós interjúja 2025 májusában készült, tizenegy év hallgatás után. Amikor arról kérdezték, gondol-e még régi filmjeire és karrierjére, azt válaszolta: nem nosztalgiázik, nem nézi vissza az alkotásait, majd hozzátette: „A filmek nélkül nem lennék az, aki ma vagyok. És nem tudnék az állatokért harcolni.” Úgy vélte, a mai filmek „borzalmasak”, elvesztették azt a vizuális szépséget, amely a régieket jellemezte. A kortárs mozit túlzottan társadalmi problémákra épülőnek és túl realisztikusnak tartotta, ezért szerinte „ezekkel a filmekkel már nem lehet álmodni”.

A cannes-i filmfesztivált „rémálomnak” nevezte, mert meglátása szerint már nem a filmekről szól, hanem üres csillogásról és jelentéktelen szereplők felvonulásáról. Legfőbb kritikája az volt, hogy szerinte „nincsenek már nagy színészek, nincsenek nagy személyiségek”. A 2010-es években nyíltan vállalta politikai szimpátiáját is: két elnökválasztás alkalmával kiállt Marine Le Pen mellett, akit „a XXI. század Jeanne d’Arcjának” nevezett. Utolsó könyvében, a halála előtt néhány héttel megjelent Mon BBcédaire-ben még egyértelműbben fogalmazott: a Nemzeti Tömörülést „az egyetlen sürgős gyógymódnak” nevezte Franciaország „kínjára”. A kötet lapjain egy olyan hazáról írt, amelyet „unalmasnak, szomorúnak, alárendeltnek, betegnek, romlottnak, megdúltnak, hétköznapinak és vulgárisnak” látott.

Brigitte Bardot halálával nem csupán egy filmsztár távozott, hanem egy egész korszak is lezárult. Hiánya azért megrendítő, mert vele együtt tűnnek el azok az idők, amikor a nemzeti önazonosság, a kulturális magabiztosság és a francia életérzés még magától értetődött. Távozásával ez a világ végleg a történelembe húzódik vissza, helyét pedig egy feszültségekkel terhelt, bizonytalanabb Franciaország veszi át. Már egy másik ország.