Néptánc a TikTok korában

– Erdélyben jól ismert egy japán hölgy, Tanizaki Szeiko, aki odavan a magyar népi kultúráért, gyűjti a tárgyi emlékeit, ápolja és népszerűsíti őket. Vajon mi, magyarok kevésbé rajongunk a saját kultúránkért, mint mások?

– A japán hölgy esete nem egyedi. Széken nemrég halt meg Michel Van Langeveld, egy holland férfi, aki odaköltözött és sokat tett azért, hogy megmentse a pusztuló magyar népművészeti értékeket. A táncházmozgalom hajnalán, a 70-es évek elején a Bartók Táncegyüttes táncosa voltam, amikor egy angliai fesztiválon Tímár Sándor, a mesterem megismerkedett Harada Jutaka úrral, aki a Japán Táncszövetség elnöke és a Fukuoka Televízió igazgatója volt. Harada bejárta és lefilmezte az európai folklórfesztiválokat, és elbűvölte az a különlegesség, amit a Bartók Táncegyüttes koreográfiáiban látott.

– Mit csináltak másként a magyarok?

– A Martin György és Tímár Sándor által kifejlesztett módszertan eredményeként a táncosok nem betanult motívumsorozatokat adtak elő, hanem képesek voltak a táncot anyanyelvként, improvizálva használni, úgy, ahogy azt a Kárpát-medence falvaiban is évszázadokon át művelték. Ez tette lehetővé azt a fordulatot, amelynek lényegét Csoóri Sándor költő fogalmazta meg csodálatos tömörséggel: „A magyar néptáncnak két történelmi pillanata volt. Az első, amikor felkerült a színpadra, és a nagyváros közönsége megismerhette a falu népművészetét; a második, amikor lekerült a színpadról, hogy visszakerüljön eredeti közegébe, mint egy élő szórakozási forma, nem pedig mint előadó-művészeti termék.” Ez akkor világszenzáció volt: a magyarok elsőként ébredtek rá arra, hogy a népi kultúrát nem megőrizni, hanem átmenteni kell.

– Miért voltak akkoriban erre nyitottak a fiatalok?

– Amikor gimnazista voltam, ’71 és ’75 között, a KISZ által orientált világban az osztályunkban gyakrabban volt beszédtéma a kubai forradalom, Che Guevara, Angela Davis, vagy a vietnámi háború, mint a szomszédos országokban élő magyarok sorsa. Én szívesebben foglalkoztam a határainkon túl rekedt magyarsággal, pedig ez akkor nem volt szalonképes téma. Persze nem voltam ezzel egyedül: az akkori fiatalok közül sokan kerestük a gyökereinket, identitásunkat, és ezt a táncházban találtuk meg. Mindenesetre ez a táncház gyökeresen eltért az 50-es évek néptáncfelfogásától, mert akkor a politika kisajátította a népművészetet, és a saját szolgálatába állította.

– Hogyan?

– A Szovjetunióban a néptáncot és a népzenét propagandaként használták. Arra, hogy bemutassák, milyen boldogan él és virul a „muzsik”, esetünkben a magyar paraszt, akinek egyébként lesöpörték a padlását, és a beszolgáltatással elvitték minden vagyonát. Sebaj: a színpadon majd kicsattan a jókedvtől, május elsején csárdást táncol piros-babos kendőben. Ebből sikerült kitörni a 70-es években; ez az átkeretezés is vonzhatta a fiatalokat, hogy visszaszerezzék a hatalomtól a kultúrájukat. De még egy mondatot Haradáról!

– Tessék.

– Haradának annyira megtetszett a táncházak autentikus néptánca, hogy Tímárt elhívta Japánba tanítani, mert ott klubokban, sőt az egyetemeken tanítanak néptáncot. Később én is jártam ott tanítani, csodálatos volt az az érdeklődés és figyelem, amellyel a japánok a Kárpát-medence népművészete felé fordultak. Több japán gyűjtő eljött hozzánk filmezni, és olyan helyekre is eljutottak, ahol még a Magyar Tudományos Akadémia néprajzosai sem nagyon jártak. Például egy japán fiatalember készített nagyszerű felvételeket a Sajó-völgyi Zsejk vagy az Észak-Mezőség legfelsőbb csücskének falvainak táncairól.

– Ám a táncházmozgalom aranykora lejárt. Most milyennek látja a Kárpát-medencei népi kultúra helyzetét?

– Sokkal jobbnak látom a Kárpát-medencei néptánc helyzetét, mint sokan mások, de kétségtelenül vannak figyelmeztető jelek. Azt a gyönyörű népi kultúrát, ami a Kárpát-medence falvait jellemezte a XIX. században, a táncház módszertana és gondolata mentette át a XXI. századi városi fiatalság használatára. Ezt a gyakorlatot a környező országok közül sokan tőlünk vették át, például Szlovákia és Lengyelország. Kassán voltam egy szlovák táncházban, ahol a szlovák táncokat, amik hasonlítanak a magyar új stílusú csárdáshoz, de vannak karakteresen eltérő táncaik is, elsősorban a hegyvidéken élő szlovákságnak, nagyon hasonló módon használták. Tehát a táncház módszere óriási karriert futott be azzal, hogy az UNESCO „best practice”-ként, sikerreceptként díjazta. Ma Magyarországon és a szomszédos országok magyar közösségeiben is a mindennapok részévé vált a néptánc és a népzene, nem szorul vissza, hanem terjed. Hazánkban a művészeti iskolákban oktatják, több tízezer gyermek tanulhatja őket. Népművészeti nagyhatalommá váltunk, bár kétségtelenül még mindig rétegkultúráról beszélünk.

– Nagyhatalom és rétegkultúra – ez ellentmondásosan hangzik. Említette, hogy több tízezer gyermek tanulja, de a Kárpát-medencében több százezer gyermek él, és a mindennapokban nem érezzük, hogy ez ugyanolyan hatású jelenség volna, mint annak idején a táncházmozgalom. Mi változott?

– Jelenlegi tudásunk szerint sok száz táncegyüttes mintegy 40 ezer táncosa jár intenzíven, hetente próbaterembe, és akkor még nem számoltunk a művészeti iskolákat látogató sok ezer néptáncos gyerekkel. Ez nagyon jelentős szám, ám ha azt nézzük, hogy több százezer magyar fiatal van, akkor még mindig nagyon kevés. A globalizáció és az általános értékválság gyökeresen átalakította világunkat. A barokk korszakban minden hercegi udvarban kiváló kamarazenekar működött, ekkor még ismeretlen volt a XX. század nagy vívmánya, a gépzene. A herceg maga is képes volt arra, hogy eljátssza Bach brandenburgi versenyeinek egyikében a fuvolaszólót. Ez a nagyszerű barokk hangzásvilág hatott a falvak életére is. Az erdélyi népzenében ma is fellelhetők barokk zenei fordulatok, a reneszánsz öröksége is tovább él benne. Ez a gazdagság a legutóbbi időkig a magyar faluban tetten érhető volt, ám idővel és a változásokkal eltűnt ez a fajta sokszínűség: a régi stílust felváltotta az új, amely ugyan szintén nagyszerű értékeket képviselt, de már egysíkúbb volt. A folyamat további állomásait, amikor a négy-öt fős zenekar helyett egy szintetizátor és egy dobgép kíséri a táncot, már nem nevezném népzenének, de legalább még élő zene.

– Ha a 70-es évek a népzene és a néptánc aranykora volt, mikor kezdődött el a hanyatlás?

– Mi a 70-es, 80-as években még Erdélyben különleges parasztzenészekkel és táncosokkal tudtunk találkozni. A régi magyarpalatkai, vajdakamarási lakodalmakban elképesztő értékeket lehetett találni. Azóta eltelt harminc év, és mit látunk? A híres-neves szászcsávási banda már húsz évvel ezelőtt is csak akkor muzsikált hagyományos felállásban, ha Magyarországra jöttek játszani. Saját környezetükben legfeljebb a prímást hívták el egy lakodalomba. Jellemző, hogy a kiváló bőgős, Csányi Matyi is meg kellett hogy tanuljon hegedűn játszani, mert bőgősként már nem tudott megélni. Maga mellé vett egy tangóharmonikást vagy szintetizátorost, és úgy zenélt. Az egész erdélyi, hihetetlenül gazdag népzenei világot is teljesen megváltoztatta az új divat: még az archaikus, elzárt Gyimesben is szintetizátor szól, de még ennek is örülnünk kell, mert a lejtőn a következő szint a tuc-tuc gépzene.

– Hát a néptánc?

– Hasonló folyamatok zajlottak le. A XIX. századi romantika térhódítása a Kárpát-medence nagy részén eltüntette a változatos tempójú, több táncból álló régi stílusú táncrendeket. A lassú vagy gyors tempójú férfitáncokat kiszorította a verbunk divatja, a sokszínű páros táncokat felváltotta a lassú és a friss csárdás. Természetesen új stílusú táncaink is óriási értéket képviselnek, szemben azzal a világgal, amit manapság láthatunk a lakodalmakban. Ezt táncnak már alig lehet nevezni: a mozgáskultúránk olyannyira elsilányult, hogy jogosan mondhatjuk, a népművészet a huszonnegyedik órában, a táncházmozgalom révén a városba menekült, mert a falvakban teljes mértékben eltűnőfélben van.

– Ez igen paradox helyzet, mert végül is arról szól, hogy a népi kultúra a szemünk láttára egyfajta elitkultúrává válik: a „műveltebb” rétegek látnak benne értéket és foglalkoznak vele, a „nép” kultúrája pedig globalizálódik, és manapság már nem különbözik a magyar lakodalom a szlováktól, az osztráktól vagy a franciától.

– Nem mondanám, hogy a műveltebb rétegek elitkultúrája lenne, jobban szeretem a rétegkultúra kifejezést. Ugyanakkor van egy fontos dolog: ahogyan említettem, Magyarországon beemelték az oktatási rendszerbe a népzenét és a néptáncot, ez valamelyest pótolja a hiányt, mert a népi kultúra valóban veszendőben van. Kimutatásaink szerint hazánkban a városi és kisvárosi közegekben népszerű a néptánc- és a népzenei oktatás, és így van remény arra, hogy ilyen módon mégis széles körben elterjedjen.

– Mennyire népszerű?

– Ez a mozgalom végre nem Budapest-vízfejű, hanem sokkal színesebb és erősebb a vidéki környezetben; sőt, már regionális központok is kialakultak, mint Nyíregyháza, Debrecen vagy Székesfehérvár és sok más nagyszerű műhely. A központokban – például Nyíregyházán –, valamint a környező településeken, Mátészalkán, Fényeslitkén vagy Ajakon is erős művészeti iskolák vagy táncegyüttesek működnek. A 2017-ben elindított Csoóri Sándor Programnak éppen az az óriási jelentősége, hogy megpróbálja a támogatást a „sejtekhez” eljuttatni: van egy falusi kis együttes, amely nem arra törekszik, hogy a Fölszállott a pávában fellépjen, hanem arra, hogy a helyi fiataloknak szervezzen tartalmas, értéket teremtő művészeti elfoglaltságot, amellyel részben megmenekülhetnek attól, hogy a kocsmában temessék el magukat, vagy kábítószerhez folyamodjanak. Ez korábban nem így történt: a támogatások nagy részét mindig egy szűk réteg kapta, most pedig több száz kis közösség jut hozzá. A népművészetet művelő közösségek támogatására korábban soha nem volt közvetlen kormányzati támogatás, egyetlen politikai rendszerben sem.

– Lehet néptánccal küzdeni a kábítószerezés ellen?

– Sok faluból kapok olyan visszajelzést, hogy a fiatalok előtt két út áll: a táncegyüttes vagy a kocsma… vagy még annál is rosszabb, a drog. Ez Erdélyre is igaz. Például az ottani kollégáink nagyon küzdenek azért, hogy megmentsék a gyimesi fiatalokat a kábítószertől. A globalizáció veszélyei ezekre az elzárt, a hagyományőrzésben túlélt közösségekre – Gyimesre vagy Moldvára – sokkal erősebben hatnak, mert az ottani fiataloknak nincs immunitásuk ezekre a jelenségekre. Egy városi fiatal sokkal inkább hozzászokhat ezekhez a veszélyekhez, mint az elzárt közegben élő csángó fiatal. Hasonló ez ahhoz, mint amikor különböző dél-amerikai indián közösségekben tombolt az influenzajárvány vagy az alkohol.

– Kérdés, hogy mennyire mozdíthatók ki a fiatalok, illetve mennyire lehet rávenni őket arra, hogy kinézzenek a képernyőjükből. Mit kezdhet a hagyomány az ilyen új jelenségekkel?

– Vannak olyan ismerőseim, akik nem vettek mobilt, és nem e-maileznek. Ez járhatatlan út. Ha ez volna a gondolkodásunk alapja, még mindig kőlapokra írnánk, papírt sem használnánk. Ehelyett el kell gondolkodnunk azon, hogy a hagyományőrzés világába mennyire engedhetjük be a közösségi média hatását, mennyire ellentétes azzal a természetes világgal, amelyet a hagyomány képvisel és teremt. A néptáncegyüttes nemcsak azért fontos, mert értékes örökséget közvetít, hanem azért is, mert olyan közösségi alkalmat teremt, amelyből ma már egyre kevesebb van. A fiatalok számára megszűntek a közösségi formák. Amikor én egyetemre jártam, a párválasztás is ott történt, és az emberi kapcsolatok nagy része is ott köttetett. A lányom viszont már úgy járt egyetemre, hogy egyik órát itt, a másikat ott hallgatta, nem formálódott semmilyen közösség. Ezek az amatőr művészeti csoportok azért is fontosak, mert a táncegyüttesek összetartó közösségként működnek: a fiatalok itt ismerkednek, akár házasságot is kötnek.

– Vajon hogyan hat a közösségi média a néptáncra vagy a népzenére?

– A népzene önmagában is szűrőrendszer volt, ugyanis minden hatást befogad, de aztán szépen letisztítja azokat. Amikor Gyimesbe jártam gyűjteni, Zerkula János prímás a repertoárjába szinte minden dallamot fölvett: meghallott egy zenei motívumot, és elkezdte játszani. Vajon ez már népzenének mondható? Nem, még nem az. Először szépen letisztul, mint amikor egy göcsörtös kő beesik a patakba, de a patak vize az idők során gyönyörű kaviccsá formálja. Ez a folyamat hiányzik teljesen a Facebook, a TikTok és más közösségi média esetében: nincs letisztulás, csak árad minden, főleg a mocsok.

– Látta a 70-es évek végén játszódó, Magyar menyegző című új filmet, amelynek lényegében a néptánc a főszereplője? Egy ilyen film csinálhat kedvet a néptánc iránt?

– A filmet még nem láttam, de sok kollégám és barátom szereplője, közreműködője volt a produkciónak. Kalotaszeg különleges helyet foglal el a magyar népművészetben, hiszen ehhez a térséghez kapcsolódott a XIX. század végén a népművészet felfedezése, amelynek eredményeként a városi polgárság megismerhette a falvak évszázadok során felhalmozódott csodálatos értékeit. Biztos vagyok abban, hogy sok ezer néző ezen a filmen keresztül csodálkozik rá, milyen értékek birtokában vagyunk. A Magyar menyegzőben szereplő népzenészek és néptáncosok a Kárpát-medence legjobbjai, rajtuk biztosan nem fog múlni a siker. Bízom benne, hogy filmes szempontból is hasonlóan magas színvonalú lesz a produkció.

– Egyáltalán volna esélyünk újratanulni ezeket a hagyományokat, ha teljesen megszűnnének?

– A népművészetet létrehozó és éltető falusi közösségek a XXI. századra eltűntek. Elvétve vannak még kivételek, hiszen például Moldvában ma is kiváló énekeseket lehet találni, nemcsak az idősek, hanem a fiatalok, sőt a gyerekek között is. Ez nem véletlen: a csángók nagyon erősen katolikusok, a mai napig hetente járnak templomba, ahol énekelnek. Ez a közös éneklés hasznosabb, mint a Kodály-módszer. Az elidegenedett, hagyomány nélküli városokban botfülű gyermekek tömegei élnek, a moldvai falvakban viszont azért találunk ma is rengeteg kitűnő énekest, mert gyakorolnak, naponta énekelnek.

– Tehát ez nekik nem népművészet, hanem a mindennapi életük része.

– Igen. És ha már Magyar menyegző, akkor más példát is említhetek: Széken, ahol a 70-es években még minden héten három helyen volt hagyományos táncház, a széki csárdást mindenki tudta, pedig nem könnyű tánc! Nem is volt botlábú ember, mert ebbe születtek bele. Látja, nincs itt semmiféle ördöngösség… de ha megszűnnek a hagyományt éltető közösségi formák, akkor ezt kell helyettesítse a már említett Kodály-módszer, a városi táncház, a művészeti iskola. Ezekkel lehet átmenteni a falvak gyönyörű értékeit a modern világba, és így lehet biztosítani továbbélésüket. És ezzel nem egy néprajzi múzeumot hozunk létre, hanem a mai, széteső, identitás nélküli világunkban adunk fogódzót a fiataloknak.