Életre kelt freskó

Ötven évvel ezelőtt, 1968-ban lépte át először a Pannónia Filmstúdió küszöbét, és éppen negyven esztendeje annak, hogy az intézmény művészeti tanácsa elutasította Az utolsó vacsora című filmtervét. A Leonardo freskójának emléket állító animáció, a Magyar Média Mecenatúra támogatásával, végül csak most készülhetett el. Alkotójával, a novemberben a nemzet művészévé választott, Oscar-díjas animációs rendezővel, Rófusz Ferenccel beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Pontosan negyven évvel ezelőtt, 1978-ban adta be először Az utolsó vacsora filmtervét a Pannónia Filmstúdióhoz. Akkor elutasították. Volt bármiféle realitása annak, hogy egy bibliai témájú forgatókönyvet elfogadnak?

– Naivitás volt a részemről, mégis azt gondoltam, hátha… De minden rosszban van valami jó, hiszen az akkori, hagyományos animációs technikával csak egy nagyon gyenge kvalitású produkció készülhetett volna el. Három évvel ezelőtt, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megkezdődött az előkészítés, majd a Magyar Média Mecenatúránál kiírtak egy pályázatot igényesebb, egyedi filmekre. Úgy adtam be a tervet, hogy egy kockát sem változtattam a negyven évvel ezelőttihez képest. Miközben a storyboard tehát az eredeti, a technika annyit fejlődött, hogy a film most olyan minőségben születhetett meg, mintha a freskó előtt állnánk a milánói Santa Maria delle Grazie-templomban.

– A hetvenes évek művészeti tanácsa minden mozgóképben a rejtett üzeneteket kereste. Az Oscart nyert A légy esetében a legfontosabb kérdésük például az volt, hogy ki valójában a légy, és ki az, aki kergeti? Az utolsó vacsora lényegében egy freskóanimáció, amely Jézus bibliai monológjára épül, és Júdás árulását meséli el…

– A legfontosabb számomra, hogy aki megnézi a filmet, rádöbbenjen: meg kell védenünk ezt a feledés homálya felé tartó, félvállról kezelt európai, keresztény kultúránkat! Ugyanakkor tisztelegni is szeretnék a remekmű előtt, hiszen a reneszánsz időszaknak két igazi mesterműve van, és mindkettőt Leonardo alkotta meg. Az egyik a Mona Lisa, a másik Az utolsó vacsora. Miközben mindegyik szerves része a keresztény európai kultúrának, Az utolsó vacsora magában hordozza a mulandóságot is, mert a mester nem időtálló anyagokkal készítette el, egyszer csak teljesen le fog peregni, meg fog semmisülni. Ráadásul 1943-ban, amikor az angol–amerikai légierő Milánót bombázta, telitalálat érte a freskót őrző épületet, lényegében csak a refektórium, azaz a szerzetesi étkezde azon fala maradt meg, amelyen Az utolsó vacsora volt. A képet három évig teherautóponyvával takarták le, és homokzsákokkal vették körül. Bár folyamatosan újabb és újabb technológiákkal próbálják megmenteni, nagyon rossz állapotban van, néhány apostolnak már az arca sincs meg.

– A vegyes technikával, két-, illetve háromdimenziós animációval, élő szereplővel kiegészített tízperces animációt, azaz a megelevenedett Leonardo-freskót a tervek szerint karácsony környékén mutatta volna be a Duna Televízió. Ez azonban a különböző fesztiválokon való szereplés miatt várhatóan tavaszra tolódik. Zárt körű vetítése már több is volt, milyen visszajelzéseket kapott?

– A nyár végén a Pannónia Filmstúdióban mutattam be először a filmet, jelen voltak a támogatók képviselői, a Média Mecenatúra, a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Filmalap részéről is. A visszajelzés egyértelműen pozitív volt. Októberben pedig a Magyar Művészeti Akadémia új épületében ezzel a filmmel avatták fel a vetítőt, ahol olyan megtiszteltetés ért, hogy mások mellett ott volt Áder János köztársasági elnök úr is a feleségével, Herczeg Anitával. És szintén az MMA szervezésében látta egy amerikai keresztény küldöttség is, akik felvetették, hogy az általunk készített oxfordi angol helyett lefordítják a mai amerikai fiatalok számára is érthetőbb nyelvezetre, és beépítik a tananyagba. Rajtunk nem múlik, nyitottak vagyunk rá! Sajnos a szélesebb hazai közönség valóban csak azt követően láthatja majd a filmet, ha elindítjuk azokon a különböző A kategóriás fesztiválokon, ahol kikötés, hogy náluk legyen az elsődleges bemutató.

– Leonardo da Vincinek nemcsak festészete, de meséi is közel állnak önhöz, hiszen az ezekből 2010-ben megjelent kötetnek a művészeti vezetője volt, és az egyik tanulságos történethez illusztrációt is készített. Lesz-e folytatás, azaz tervez-e ezekből a mesékből animációs filmsorozatot?

– A könyv ötletgazdája Igaz Iván belgyógyász barátom volt, aki egy angliai antikváriumban bukkant rá Leonardo rövid, ám bölcsességekkel teli, humoros meséire. Mivel szerette volna kiadni magyarul, megkeresett, hogy illusztráljam a reneszánsz mester huszonnyolc meséjét. Mindet ugyan nem vállaltam, de tetszett az ötlet, ezért kitaláltam, hogy osszuk el azokat a vezető magyar grafikusok között Orosz Istvántól Gyulai Líviuszon át Rofusz Kingáig. Mindenki választott is egy mesét, amit megrajzolt. A kötetnek nagy sikere volt, ezért Igaz Iván nemrégiben megkereste a Da Vinci Learning televíziós csatorna vezetőségét Berlinben, és felajánlotta, hogy készítünk belőle animációs filmsorozatot. Úgy tűnik, érdekli őket. Közben jött az ötlet, hogy a kiválogatott epizódokat Leonardo stílusában csinálnám meg, barna színben, úgy, ahogyan ő rajzolt közel fél évezrede. Ez egyelőre persze csak elképzelés, de érdekel, szuper kihívás lenne!

– Pályakezdő fiatalként önnek még legalább tíz évet el kellett töltenie a szakmában, hogy önálló filmet készíthessen, ma pedig akár egy jól sikerült diplomafilm is nevezhető bármilyen díjra, fesztiválra. Hogyan látja a mai fiatal animátorok helyzetét?

– Egy mai fiatalnak nem kell mindenhez értenie, hiszen rögtön profi munkatársakat tud maga mellé venni, akikkel közösen csinálhat filmet, amit akár azonnal el is tud indítani a különféle fesztiválokon. Ugyanakkor, a tanulóéveink alatt mi olyan ismereteket szereztünk, amelyeket később kamatoztatni is tudtunk, hiszen a filmkészítés minden fázisát ismertük. Ha kellett, animáltunk, hátteret festettünk, figurát terveztünk vagy storyboardot rajzoltunk. Az is nagy lehetőség, hogy miközben mi még csak háromévenként kaptunk útlevelet, és oda mentünk, ahová engedtek, most bárhol lehet dolgozni a nagyvilágban. Éppen ezért, én mindenkinek azt tanácsolom, ha nincs itthon munkája, mérettesse meg magát külföldön, ismerjen meg más stúdiókat és stílusokat, majd jöjjön haza, és hasznosítsa ezeket a tapasztalatokat!

– Mint ahogyan ön is hazatért 2001-ben Kanadából, ahol, bár számos sikeres produkcióban vett részt, mégsem készített önálló filmet. Miért?

– Jóval túl voltam a harmincon, amikor Kanadába költöztem, éppen ezért Magyarországhoz kötött minden. Itt voltak a gyökereim, a barátaim, itt csináltam a sikeres egyedi filmjeimet. Tudatos döntés volt, hogy ha újra önálló filmet készítek, azt csak itthon és a hazai kollégáimmal fogom megcsinálni. Egy kanadai barátom mondta nekem, hogy bármit is teszek, soha nem leszek igazi kanadai. Először nem értettem, aztán elmagyarázta: azért nem, mert nem itt jártam iskolába, nem itt csajoztam először, nem itt rúgtam be először, nem itt kapott el a rendőr először, és sorolta, sorolta… Ma már tudom, hogy tökéletesen igaza volt.

– Vagyis Az utolsó vacsora is az itthoni, tapasztalt kollégákkal készült.

– Úgy hívom őket, hogy a kemény mag. Nem féltem egyikőjüket sem, amíg munka lesz, mindig dolgozni fognak, mert iszonyú tehetségesek. Az utolsó vacsora például úgy jött létre, hogy a legtöbben napközben Milorad Krstic közelmúltban bemutatott egész estés animációs filmjén, a Ruben Brandt, a gyűjtőn dolgoztak, aztán este vagy hétvégén nekem segítettek. A szakma legnagyobb problémája azonban az, ha támogatásból elkészül egy film, a kollégákat szélnek kell ereszteni. A magyar animáció aranykora a nyolcvanas években volt, amikor állami támogatás állt mögötte. Ma a televízió nem finanszíroz sorozatokat, pláne nem egyedi filmeket! Minden esetben nekünk kell pályáznunk a Magyar Média Mecenatúrához. Szerencsére most folyamatosan van erre lehetőség, de voltak olyan üres évek, amikor számos tehetség nem tudott a szakmájában dolgozni.

– Novemberben a nemzet művészének választották. Jelent-e ez egyfajta kárpótlást azért, hogy annak idején nem engedték ki, hogy személyesen vegye át A légyért járó Oscar-díjat?

– Míg az Oscart a filmszakma ítéli oda egy adott évben nyújtott teljesítményért, addig a Nemzet Művésze cím az egész eddigi pályafutásomnak szól. Ennél nagyobb elismerést nem tudok elképzelni. Ráadásul ez a magyar nemzet díja, egyfajta szeretetdíj, amely, magam sem hittem volna, de nagyon megérinti az embert.