„Krisztus országa a lélekben van.” (Kosztolányi Dezső)

Fotó: MTI/Balogh Zoltán, illusztráció

Katolikus vagyok. Ebbe a hitbe születtem bele, ebben nevelkedtem, máig ezt a hitet vallom. S bevallom, néha komoly gondjaim vannak az én hitemmel. Na, nem magával a katekizmussal, mert ami abban áll, az valóban hit kérdése. Azt valaki vagy vallja, vagy nem vallja. Annak a tapasztalati tudáshoz nem sok köze van. Mondhatni semmi. Az intézményesült egyház időnkénti megnyilvánulásai azonban igen gyakorta okoznak nálam logikai rövidzárlatot. Például, amikor egy katolikus püspök „pajtáskodó” levelet intéz egy csapatnyi, hit nélküli anarchistához.

Vác Merániai Jánosa

Beer Miklós váci megyés püspök levelet írt a betlehemi jászolt felgyújtani akaró, a rászoruló gyerekektől szánkót lopó, Jézust trágár módon a szájukra vevő, a hitet páros lábbal tipró anarchista csürhének. A püspök persze megemlíti, hogy nem túl szép dolog gyújtogatni. S helyette arra buzdít, hogy inkább sokan gyújtsanak meg sok kicsi teamécsest. És akkor majd a lángok fénye összeadódik, és blábláblá, blábláblá. No, a végét nem pontosan idéztem, de a lényege nagyjából ugyanez. Annál is inkább, mert magának a levélnek a fő citátuma a következő:

„Tisztelem bennetek a kitartást, ahogy a hideg idő ellenére egymást erősítitek célotok elérésében.”

Ez a fajta kétkulacsos politika nemhogy egy magasrangú egyházi vezetőhöz nem illik, hanem még egy közönséges, Való Világból kiszavazott „közszereplőhöz” is méltatlan. S ha már hitbéli dolgokkal akarunk dobálózni, vezessük vissza a krisztusi lelkületig a gondolatmenetet.

Igaz ugyan, hogy a megfeszített Megváltó a kereszten függve is imádkozott gyilkosaiért. De nem mondta azt a bal latornak, hogy „édes öregem, a jobbkéz felől lévő társad megtért, és velem lesz a paradicsomban, de ha te is maximális odaadással, teljes erőbedobással műveled az istenkáromlást, akkor egye fene, te is jössz oda velem.”

Beer Miklós levelét akár Merániai János esztergomi érsek is fogalmazhatta volna, mert ez az iromány egy tipikusan „Reginam occidere” megfogalmazás. Csupán értelmezés kérdése, hogy ki mit gondol róla, s minden érintett fél számára csupán megfogalmazás kérdése, hogy mikor erősíti annak tartalmát, vagy épp mikor hátrál ki mögüle, ha úgy kényelmesebb.   


Liberális pápa – baloldali püspök

Lehet-e egy pápára vagy egy püspökre a liberális jelzőt aggatni? A szó mai értelmében nem lehet. A klasszikus jelentéstartalom miatt viszont akár még ez is lehetséges, amennyiben az Isten előtti egyenlőség elvét tekintjük a liberalizmus origójának, amiből minden kiindul. Ez azonban eleve hibás felfogás, hiszen hívő ember számára az origó – akárcsak az Alfa és az Ómega – maga az Isten. Belőle indul, és hozzá érkezik minden.

A mai liberalizmus individualizmusa szerint minden az egyénből érkezik, s minden az egyénhez is jut vissza. Ultra-egoista módon, egy amolyan kapcsolat nélküli kapcsolattal, aminek értelmében úgy alkotunk közösséget, hogy ugyanakkor megőrizzük teljes szuverenitásunkat. Nincs baj azzal, aki ezt nem érti. Ezt a fajta logikai bukfencet ugyanis lehetetlenség megérteni. Ezt legfeljebb csak hinni lehet. Ez tehát ugyanolyan hit, mint a kereszténység, csak éppen ellenkező előjellel. Mondhatni a fény és sötétség örök harcának másik feléről.

Ami bizonyos, hogy a live streamen közvetített tüntetést figyelve, a levél elhangzása utáni percekben szinte azonos időben írtuk le tartalmilag azonos Facebook-bejegyzéseinket Szentesi Zöldi László kollégámmal. S persze egyáltalán nem csodálkoztunk. Mert Miklós püspök sokadjára adta tanúbizonyságát annak, hogy inkább liberális, mint főpap. S vessenek rám súlyos, kemény köveket, de akkor se tudok elfogadni egyházamban egy migránsok lábát mosó pápát, és egy jászolégető anarchistákkal kvaterkázó püspököt.


Maradni hívő katolikusnak

Felelősen gondolkodó katolikus hívő ez esetben csak egyetlen dolgot tehet: elválasztja az ocsút a tiszta búzától. Azaz különválasztja a főpapot a közszereplőtől. Tekintve, hogy még maga a pápa tévedhetetlensége is csupán hit és erkölcs dolgában megkérdőjelezhetetlen, így politikai és/vagy geopolitikai kérdésekben egyáltalán nem kell, s pláne nem kötelező egyetértenem velük.

Ami viszont megkérdőjelezhetetlen, az megkérdőjelezhetetlen. A pápa, mint Szent Péter utóda, s Krisztus földi helytartója egyenesen Istentől kapott legitimációt az egyház vezetésére. Főpapjai pedig személyesen tőle kapnak áldást munkájukhoz. Ezen túlmenően mindőjük felszentelt papja az egyháznak, tehát jogosultak a szentmise végzésére és ott az átváltoztatás misztériumára.

Ezért tehát sem az nem megoldás, hogy az ember felekezetet vált, sem az, hogy valamiféle újprotestáns vircsaftból a „személyes Jézus” követője legyen. Tehát, hogy odahaza imádkozzon, és így élje meg hitét. Ugyanis a keresztény hit megélésének lényege pontosan a szentmisében és/vagy istentiszteleten megjelenő valóságos test és valóságos vér, a kenyér és a bor színében.

***

Maradjunk tehát meg abban a tudatban, hogy egyházi vezetőink néha nem tudnak különbséget tenni Róma és Damaszkusz között. S ezért lehet és kell is őket kritikával illetnünk. De az egyházat mint olyat néhány rosszul gondolkodó ember hibás vélelmezése miatt megtagadni vagy szidalmazni nem szabad. Annál is inkább, mert Isten országa bennünk, köztünk van.