A Tigris nem mindennapi háborús road movie Dennis Ganseltől
„Emlékszik majd a lángokra, ugye?”
A Tigris című, új német háborús film nyolc hónappal a sztálingrádi csata után játszódik, és egy különleges küldetésre induló harckocsi útját követi nyomon a keleti fronton. És miközben a valóság határai mintha kezdenének elmosódni körülöttük – ami talán az általuk serkentőszerként használt drog számlájára írható –, pszichológiai és morális kérdések is előkerülnek a legénység tagjai között. A Tigris háborús road movie-nak is nevezhető lélekvizsgálat, amely – amellett, hogy érdekes műfajkeveredés jellemzi – végső soron a parancsadás- és követés felelősségének súlyáról szól.
Hogy melyek azok a háborús (háborúellenes) német filmek, amelyek szemléletesen és felkavaróan mutatják be a frontvonalak lelket roncsoló, testet pusztító, hétköznapjait, s egy-egy katonai vállalkozás megpróbáltatásait? Nos, többet is lehet említeni: A tengeralattjáró (1981), Sztálingrád (1993), Nyugaton a helyzet változatlan (2022).
Ez utóbbi elnyerte a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, és alighanem ez a siker indíthatta az MGM Studiost arra, hogy elkészítse első német filmjét, amelyet Németországban tavaly moziban is bemutattak, ám nálunk csak az Amazon Prime Video streamelhető kínálatában érhető el, január elejétől.
Rendezői székében az a Dennis Gansel ült, aki Napola – A Führer elit csapata (2004) címmel már készített egy második világháborús filmet, míg A hullám (2008) címűben a fasizmus jelenkori újjáéledési esélyeit vizsgálta. Legújabb munkája tehát egy tematikus trilógia utolsó darabjának tekinthető.
Csodával határos menekülés
A csaknem kétórás A Tigris 1943 őszére visz, a keleti frontra. A nyitó jelenet a Dnyeper egyik hídján játszódik, amelyen éppen visszavonulnak a német csapatok, mielőtt felrobbantanák, hogy megnehezítsék a Vörös Hadsereg előrenyomulását. Az átkelőhelyet egy Tigris harckocsi biztosítja, melynek parancsnoka, Gerkens őrnagy sokáig habozik kiadni a parancsot a tank vezetőjének, hogy hagyják el a hidat. Amikor mégis megteszi, már csaknem késő – a páncélos és legénysége csodával határos módon kerül ki a kitörő tűzviharból.
Aztán a hadvezetés azzal bízza meg az őrnagyot, hogy Tigrisével nyomuljon be a német és a szovjet erők között elterülő senki földjére, keresse meg Paul von Hardenburg ezredest, és hozza el a főhadiszállásra. Az ezredes ugyanis szigorúan titkos információk birtokában van, és a hadvezetés attól tart, hogy átadja azokat a szovjeteknek – vagyis átáll az ellenséghez. Gerkens és legénysége neki is vág a Pszel folyón túlra vezető útnak, amelynek végcélja egy elhagyott erőd…
Apokalipszis most remake?
Ez az alaphelyzet sokban emlékeztet Apokalipszis most (1979) című vietnámi háborús eposzéra, amelyben Willard százados kapja feladatul, hogy hatoljon be a dzsungelbe, és végezzen a zöldsapkások renegát – és vélhetőleg megtébolyodott – ezredesével, Kurtzcal. Ezért A Tigrist gyakran Francis Ford Coppola alkotása német variációjaként említik, pedig Gansel filmje csupán megidézi, nem másolja az Apokalipszis most-ot. Bár igaz: A Tigris is sötétség mélyére visz, mint az amerikai klasszikus – csak máshogy.
A harckocsi gyomrában játszódó jelenetek például klausztrofóbiásan feszültek – a beállítások hatására a néző úgy érezheti, hogy ő is a tankban ül, a legénység hatodik tagjaként. Máskor maga a páncélos válik főszereplővé. Egy különösen nyomasztó képsorban egy folyó fenekére merül, hogy legénysége egérutat nyerhessen a nyomában járó szovjet tankok elől. Az őrnagy ekkor kikapcsoltatja a motort, hogy a felszínre vezetett kipufogó működése ne hívja fel rájuk az odafent cirkáló ellenség figyelmét, pedig ez meglehetősen kockázatos. A sofőr nyomatékosítja is: ha a motor nem reagál, amikor beindítja, a folyó fenekén ragadnak, és a Tigris lesz a koporsójuk – vaskoporsó a víz mélyén.
A zárt térben játszódó jeleneteket külső helyszíneken játszódók ellensúlyozzák. A legfelkavaróbban a legénység szemtanúja lesz annak, hogy egy német alakulat „megtisztít” egy ukrán falut, mert annak lakossága állítólag együttműködött a partizánokkal. (E képsor láttán a nézőnek könnyen beugorhat Elem Klimov letaglózó erejű háborús filmje, a Jöjj és lásd! [1985])
De a Tigrisre visszatérve: „A munkatáborok ideje már lejárt. […] A Birodalom haláléhsége olyan nagy, hogy nem tud elég lőszert előállítani a csillapításához”, indokolja cinikusan az akció vezetője, Krebs alezredes, miért végeznek különösen fájdalmas és kegyetlen eljárással – ugyanakkor golyók kilövése nélkül! – a nőkkel, gyerekekkel és öregekkel.
A látottak vitát váltanak ki a legénység körében. Egyikük úgy véli, hogy a német katonák a háborúban elkövetett tetteik után már nem lehetnek ugyanazok, akik voltak. Az őrnagy viszont kitart amellett, hogy még azok, hiszen utasításokat követtek, azt téve, amit követeltek tőlük.
„A parancsot be kell tartani. […] A parancs az egyetlen, amink van. Nélkülük minden szétesik. A hadsereg, a társadalom, minden!”, jelenti ki egy ponton. A Tigris drámai vonulatának középpontjában tehát a parancsadás- és követés, valamint az emberi autonómia viszonyának boncolgatása áll.
Meglepő lezárás
De van még egy vonulata a filmnek, amely miatt egy másik, populáris műfajjal is szoros rokonságot tart, amit nem sűrűn szoktak drámával ötvözni. Hogy ez pontosan melyik, nem áruljuk el, mert a készítők csak a lezárásban kívánják nyilvánvalóvá tenni. E tekintetben a Tigris olyan, mint M. Night Shyamalan sikerültebb, korai munkái, melyek fináléja más megvilágításba helyezi az addig történteket, új értelmet adva a látottaknak.
A végső fordulatra utaló jelek – jól elrejtve – végig ott vannak néző szemei előtt. Például: a legénység egyik tagjának órája a film elején megállt; a Tigris rádiójából az ortodox vallású területen egyre egy latin nyelvű szentmise szövege szól, méghozzá a következő könyörgés: „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis […] dona nobis pacem”.
Vagy előfordulhat, hogy mindez csupán a legénység által szedett Pervitin „cukorka” – a háború alatt a német hadseregben használt serkentő, valójában metamfetamint tartalmazó, függőséget okozó kábítószer – hatására jelentkező hallucináció és képzelgés? De még ha így is van, mi indokolta, hogy öt ember tankkal induljon egy ilyen küldetésre? Meddig lehet észrevétlenül eljutni egy harckocsival, és miután az ellenség felfigyelt rá, hogyan lehet eltűnni vele?
Aki felfigyel e jelekre, és értelmezni is tudja őket, azt nem feltétlenül éri meglepetésként a lezárás, hiszen menet közben rájöhet, miről lehet szó. De a lényeg: a befejező szekvencia kissé disszonánssá teszi az összhatást, hiszen alapvetően más regiszterbe helyezi az addig drámai tartományban tartott alkotást.
A Tigris tehát alapvetően a zsánerkeveredés filmje. Akiket ez zavar, feltehetőleg bosszankodni fognak miatta. Míg akiket nem zavar, vagy el tudnak tőle vonatkoztatni – netán kedvükre való a zsáner, amelyre fentebb céloztunk –, akár többszöri megnézésre is érdemesnek ítélhetik a filmet. Mert Dennis Gansel és Colin Teevan tudták, mit szeretnének elmondani, és precíz munkát végeztek: a forgatókönyv jól felépített, a cselekmény következetesen vezetett. Carlo Jelavic operatőr teljesítménye kiemelkedő, képei nagymértékben hozzájárulnak a film erős, nyomasztó atmoszférájához. Az akciójelenetek száma csekély, de azok látványosak és jól kivitelezettek.
A Gerkens hadnagy szerepét alakító David Schütter igazán erős alakítást nyújt, de előfordulhat, hogy a film megtekintése után a néző mégis André Hennickét látja maga előtt, a háború által érzéketlenné tett gyilkolóautomata, Krebs alezredes szerepében, amint örömtelenül az őrnagyra kacsint, majd nem sokkal később megkérdezi tőle: „Emlékszik majd a lángokra, ugye?”
(A Tigris/Der Tiger. Feliratos német háborús dráma. Játékidő: 116 perc. Rendezte: Dennis Gansel, 2025. Elérhető az Amazon Prime Video kínálatában.)
