A 2024-ben újraválasztott Donald Trump Grönland kérdését szinte azonnal napirendre tűzte, az elnök többször is nyilvánosan kifejezte szándékát a sziget megvásárlására vagy ellenőrzésének megszerzésére. Nem zárta ki a katonai vagy gazdasági kényszer alkalmazását sem, amely szinte precedens nélküli nyomásgyakorlást jelentett egy NATO-szövetséges ellen. Ez a retorika éles diplomáciai válságot váltott ki, mivel Grönland, bár autonóm státusszal rendelkezik, formálisan a Dán Királyság része– olvasható az Origo cikkében..

Hirdetés

Az amerikai érdeklődés Grönland iránt nem új keletű, de a 21. században új dimenziókat nyert

A grönlandi kérdés nem csupán szuverenitási vita, hanem szélesebb geopolitikai átrendeződés tünete, amely az amerikai expanzionizmus újjáéledését és a transzatlanti kapcsolatok alapvető átértékelését hozhatja magával – mutat rá az Oeconomus elemzése. Koppenhága válasza a példátlan külpolitikai kihívásra kettős volt. Egyrészt a Frederiksen-kormány egyértelműen és kompromisszumok nélkül vállalta a konfliktust Washington szándékaival szemben. Mette Frederiksen miniszterelnök kategorikusan elutasította Grönland át- vagy eladását, és 2026. január 6-án egyértelműen figyelmeztette Washingtont:

„Ha az Egyesült Államok úgy dönt, hogy katonailag megtámad egy másik NATO-országot, akkor minden véget ér – beleértve a NATO-t és így a második világháború vége óta fennálló biztonságot.”

Kapcsolódó cikkünk

Bár a kijelentés talán túlzó abból a szempontból, hogy az amerikai lépés nem vezetne a NATO teljes felbomlásához (hiszen ahhoz a tagoknak egyenként kellene kilépnie), de mindenképpen jelentősen meggyengítené a katonai szövetséget. A dán kormány sikeresen mobilizálta európai szövetségeseit: az Északi Tanács tagállamai, az Európai Unió vezetői és hét európai kormányfő közös nyilatkozatban hangsúlyozták a területi integritás és szuverenitás elvét. Ez az európai szolidaritás demonstrálni igyekezett az európai egységet.

Másrészt azonban Dánia nem szakított az Egyesült Államokkal, hanem tudatosan mélyítette védelmi együttműködését Washingtonnal. A NATO-n belül vállalta a 3,5%-os védelmi kiadások korai 2029-re történő teljesítését, jóval a 2035-ös határidő előtt. Összesen több mint hatmilliárd dollárral erősítette meg arktikus katonai képességeit, amelyek közvetlenül az amerikai biztonsági aggályokra válaszolnak. 2025-ben döntött az F-35-ös vadászgépek számának további növeléséről és további amerikai gyártású képességek beszerzéséről.

Ez a stratégia a „szuverenitásvédelmi együttműködés” paradoxonját testesíti meg: Dánia hajlandó növelni függőségét az Egyesült Államoktól és az amerikai védelmi technológiától, miközben kategorikusan elutasítja a területi integritás sérelmét.

Grönland megvásárlásának ötlete nem volt teljesen példa nélküli 

Az Egyesült Államok már 1946-ban is próbálkozott vele 100 millió dollárért, sikertelenül. A hidegháború ekkor még nem kezdődött el, így vélhetően az amerikai ajánlat mögött sem a várható a szovjet fenyegetés állt, hanem az a felismerés, hogy Európa és Észak-Amerika között a leggyorsabb kapcsolatot a szigeten levő bázisok biztosították. A transzkontinentális repülésre képes utasszállítók és katonai repülőgépek megjelenéséig, Grönland jelentette a megállót a két kontinens között közlekedő repülőjáratoknak. A vásárlás elutasítása mellett Koppenhága teljes körű együttműködést kezdeményezett Washingtonnal, amelynek eredményeként született meg 1951-ben a szigetről szóló kétoldalú védelmi megállapodás. Ez gyakorlatilag szabad kezet adott az Egyesült Államoknak, hogy katonai bázisokat, kikötőket, reptereket működtessen igényeinek megfelelően, a dán hatóságok minimális felügyelete mellett.

Trump grönlandi ambíciója mögött összetett motivációk állnak

Trump két érvet hangoztat:

  • egyrészt a nemzeti biztonság védelme, különösen a kínai és orosz befolyással szemben az arktikus térségben,
  • másrészt gazdasági érdekek, elsősorban a kritikus ásványkincsek és ritkaföldfémek kitermelése.

Míg Trump adminisztrációjában három különböző frakció verseng a Grönland-kérdésben.

  1. A „biztonsági szakértők” (köztük Marco Rubio külügyminiszter és Mike Waltz volt nemzetbiztonsági tanácsadó) elsősorban a kínai és orosz arktikus jelenlét ellensúlyozását tartják fontosnak, de nem támogatják az annexiót.
  2. A „pénzemberek” (Howard Lutnick kereskedelmi miniszter és különböző üzletemberek) a nyersanyag-kitermelésben látnak lehetőséget és profitot.
  3. A „MAGA-szárny” (Trump, J.D. Vance alelnök, Donald Trump Jr.) azonban egyértelműen az amerikai territórium bővítését szorgalmazza.

A teljes cikk az Origo oldalán olvasható.